Azt már az elemi iskolában észrevettem, hogy is ne vettem volna észre, hogy a szegény gyerekek büdösek. Ha lehetséges, nem ül melléjük az ember. Valami nehéz, áporodott szag szivárog belőlük, a hajuk zsírosan tapad. Talán mert hideg vízben mosakodnak. Vagy csak a kútnál. Nem forralnak vizet.

Fázósak, több réteg ruhát vesznek magukra. Beleizzadnak, és ettől még jobban vacognak. A verejték kriptahideg. Nem mosógép van náluk, hanem nagymosás. Sátoros ünnepeken. A ruha kint szárad a kötélen, és sziklakeményre fagy. Vasalni nem is érdemes. Az ember inkább hordja tovább, amit már bejáratott.

Azt lehetne képzelni, hogy megedzi őket a nélkülözés. Az, hogy újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret esznek – ha ugyan hoznak – tízóraira, sonkás-vajas zsemle helyett. De hát ez sem így van, nem edzi meg őket. A szegény gyerekek sokat hiányoznak. Jóval gyakrabban betegek, mint a többiek.

Okkal, ok nélkül otthon maradnak. Egyszer mert nincsen télikabátjuk, máskor mert kölcsönadták a cipőjüket. Az orruk meg állandóan folyik. Nyáron víz, télen sűrű, sárga takony. Beszívják, lenyelik. Zsebkendőt nem hordanak magukkal a szegény gyerekek.

A balesetekről nem is beszélve. A szegényekkel mindig történik valami. Hol a lábukat törik el, hol a kezüket. De ez még nem minden. Nekünk, ha elesünk, és felhorzsoljuk a térdünk, két nap alatt begyógyul a seb. Nekik meg minden sérülésük elmérgesedik. A var alól heteken át szivárog a genny. A fekélyekkel is hadilábon állnak, mindig van egy gyulladásuk, amit újságpapírral kenegetnek.

Az újságot összesodorják, és meggyújtják ilyenkor. Ha végigég, az alján kávéskanálnyi sárga zsír marad. Ez a fájdalomcsillapító. Élesztőt kell enni hozzá, attól meggyógyulnak a furunkulusok.

A szegény gyerekeknél mindig van gyufa. Mi pedig irigyeljük őket. Nekünk azt mondták, hogy bevizel, aki tűzzel játszik. Persze lehet, hogy bevizelnek ők is. Innen, hogy a gatyájuknak olyan csípős, orrfacsaró az illata.

Vannak itt aztán más bajok is. Mi csak azt láttuk, hogy milyen félszegek és bátortalanok. Hogy nem is hívják ki felelni őket. Ha mégis, motyognak, dadognak. És milyen rendetlenek! A dolgozatokat összemaszatolják, nagy, kerek pacákat ejtenek. A tanítóink meg se nézik, ki se javítják a füzeteiket.

Ha nem nyomják le időben, a magas láz irtja az agysejteket. Lázcsillapítót pedig sose láttak a szegény gyerekek. Ezért van az, hogy buták. Nem csak büdösek és betegek.

Mindezt nem szokás így kimondani. Mert amit nem mondunk ki, az, ugye, nem is létezik. Különben is, mindezt csak tapasztalatból tudhatja az ember. Akinek pedig ilyen gyerekkora volt, az nem ír, nem vádaskodik.

Az én történetem rendhagyó. Szegény apám orvos volt. Nem hagyta, hogy a láz elpusztítsa az agysejtjeimet. Vizes lepedőkbe csavart, priznicekbe. Éjjel-nappal cserélgette őket, amíg le nem nyomta a hőmérsékletemet.

Azután agyonverték őt, és én is büdös lettem, mint a többiek. Beültettek a nyomorultak közé. Ők lettek a pajtásaim. Azok, akik bevizelnek tizenöt évesen.

Ma sem mosom ki csak úgy, naponta az ingeimet. Félszeg vagyok, és hallgatag. Csak akkor ordítok, ha feldühítenek. De érvelni, beszélni ma sem tudok eredményesen.

Csakhogy én meg tudom írni, hogy mi történt velem. Ha felmegy a pumpám, magamra csavarom jó apám vizes lepedőjét. A priznicet.

De írhatja-e mindig, újra meg újra, ugyanazt az ember? Kitalálok én is mindenféle tündérmeséket. Szebbnél szebb történeteket. Nem az emberekről: hazudni nem szeretek. Szerencsére itt vannak az állatok is. Most róluk írom a meséimet.

Például itt ez a macska. A Negro. Ez már a harmadik macskás történetem.

Az első, Osama, akit egy lánytól kapott a fiam, és akinek le kellett vágni a farkát, amikor a szomszédok csillagot rúgattak vele. Őt becsempésztük az Államokba, és azóta is itt él, vele és velem.

A második Gátó, a tigrisem. A félvad állat, aki kiválasztott magának. Róla sokáig csak azt tudtam, hogy néma. Úgy képzeltem, hogy egy vadon élő állat nem beszél, és vártam, hogy majd most, velem, egyszer csak dorombolni kezd. Milyen figyelmetlen az ember! Nem vettem észre, hogy szegény Gátó süket. Süketnéma. A szegénygyerekek között is van, aki azért nem beszél, mert roszszul hall. Az egyik mert így született, a másik mert kapott egy fülest.

A két kandúr némán kerülgeti egymást. Nem féltékenyek. Osama az íróasztalomat szereti. Elnyúlik a kézirataimon, álmosan követi a ceruzát a papíron.

Tíz óra felé kávét főzök. Gátó, a tigris, ilyenkor jön haza. Lustán sétál a parkolóban, azután amikor nyílik az ajtó, beszalad. Nem éhes, éjjel nyilván vadászott, mégis beleszagol a tányérjába, és iszik egy korty vizet.

Utána már csak alszik. Átalussza a napot.

A kutyákat kennelbe teszik, ha el kell utaznia a gazdinak. Lakbért fizetnek utánuk. Ketrecbe zárják, enni kap. De egy macska megáll a maga lábán. Hogy meddig, azt persze én se tudom.

Amikor ideát vagyok, érdeklődöm utána, valahányszor felhívom a fiamat.

– Itt mászkál – feleli, vagy hogy látta valahol.

Lehet, hogy ha majd meglát, szóba se áll velem. Sok minden történt, mióta magára hagytam. Nehéz megmagyarázni az ilyen dolgokat. Mintha egy gyereket hagyna magára az ember. Miért nincs apjuk a szegény gyerekeknek? Lehet, hogy nem is verik őket, mégis olyanok, mint akit megütöttek. Sunyítanak, behúzzák a nyakukat.

Most az én macskám is sunyít. Hívom, egészen elfelejtem, hogy nem hallja a hangomat. Néz, sárga láng villan a szemében. Nem mutatja, hogy örül a gazdinak.

– Mind ideszoknak! – korhol a feleségem.

Tényleg, a terasz üvegajtajában valami mocorog. Odakint még éjszaka van.

– Itt várnak! Méghogy egy? Az ám! Három darab!

Leadják egymásnak a drótot, ha valahol valamelyik enni kap.

– És te? – kérdezem.

– Egyetlenegyszer! – feleli. – Van közöttük egy szegény pára. Megesett rajta a szívem.

– Melyik az?

– El Negro! – feleli.

Fekete mind a három. Kaparásznak, az üveg csikorog.

– Majd meglátod! – mondja. El fognak menni. De az egyik, a Negro, itt marad.

Nehéz nem adni nekik, amikor itt áll ládaszám a macskaeledel. Te pedig jársz-kelsz, reggelizel, olvasod az újságodat. Nyervákolnak, ugrálnak az üvegre. Amikor belefáradnak, néznek. Lesik minden mozdulatodat. Nem adok! – ismételgeted. Csak az hiányozna, hogy ideszokjanak!

Azután mégis adsz. Érdekes megfigyelni, hogy most mihez kezdenek. Abbahagyják a tüntetést, nézik egymást. Megállapítják a rangsort. A hierarchiát. Az eszik először, amelyiknek nyakörve van. Utána a fehér mellényesre kerül a sor. A harmadiknak már semmi se marad.

Pedig ez a leggirhesebb. Csont és bőr. Mintha vedlene, a bundája kopott. Elnyúlik az üres tányér előtt, nem protestál. Néz rám, szomorúan, komolyan.

A többieknek szép, kerek fejük van, mint a három kiscicának Bálint Ágnes regényeiben. De ennek keskeny, hegyes a koponyája, mintha Egyiptomból csöppent volna ide.

– Csúnya vagy! – mondom neki. Ezt a legnehezebb megbocsátani.

A másik kettő elvonul, jól mondta a feleségem. Ennek nincsen hová. Ez itt marad. Nem tudom megállni, kiviszek neki egy fél kanállal. Miközben esznek, meg szoktam simogatni a macskáimat. De ezt itt nem tudom megérinteni. Rühes lenne? A füle mögött valami bőrbetegsége van. Amikor bemegyek, kezet mosok.

És szégyellem magam. Így, ilyen közömbösen, csak azért ad az ember, hogy megnyugtassa magát. Úgysem él sokáig! – vigasztalom magam.

– Adtál neki? – kérdezi este a feleségem.

– Adtam.

Sóhajt, és azt mondja: – Tudom.

Még szerencse, hogy nem akar bejönni a lakásba.

– Még mit nem! – csattan fel a fiam. Arról, hogy bejöjjön, szó sem lehet.

A találkozás így is elkerülhetetlen. Merthogy én is kiülök a teraszra, ha elfáradok. Negro jár-kel körülöttem. Tétova, bátortalan. Ha ránézek, megáll. Valami jelre vár, megérinti a nadrágomat. Azután megy tovább. Tudja, hogy nem szabad.

Elmúlik egy hónap is, mire megsimogatom. Egészen megfeszül a teste, valami furcsa sírás tör fel a torkán. Nem kellett volna. Attól kezdve azt hiheti, hogy gazdája van.

– A Negro! – mondjuk, és ő tudja, hogy róla beszélünk. Orvoshoz kéne vinni. Van egy gennyes seb a hátán. Büdös, zsíros. Ragad.

A másik kettő, a nyakörves meg a mellényes lassan elmarad. Túl sokat kellene várni: nekik nem éri meg. Persze tudják, hogy ez itt odaadja, amit kap. Íratlan szabály, hogy Negro csak akkor eszik, ha valami marad.

Még a békák is elzavarják. Bejönnek a teraszra, félrelökik. Nem tudom, miből gyártják ezt a szintetikus eledelt, de mintha ízlene nekik. Kövér, tohonya varangyok, tocsognak, egymás hátára másznak, élik az életüket. Ez meg nézi őket, ez a jótét lélek. Megvédeni magát eszébe se jut.

Majd csak talál magának valamit a kukában! Itt, a trópuson, fedél nélkül is elvan. Szeretet és gondoskodás nem jár mindenkinek.

Itt, ahol élek, magányosak az öregek. A parkokban aggastyánok sétáltatják a kutyájukat, egy-egy vénasszony házikója körül csapatostul napoznak a macskák. Várják, hogy kihozzák a tányérjukat, naphosszat némán ülnek a falon. És ha meghal a gazdi? Mindenféle szörnyű történetet mondanak.

A szomszédok időről időre kihívják a sintéreket. Nagy, mustársárga gépkocsi, lépésben halad keresztül a telepen. Előtte, az úttest két oldalán, két pecér. Valami hosszú botot nyújtogatnak, nem tudom, hurok van a végén vagy elektromos áram, hívom a macskáimat. Amelyiknek nyakörve van, elzavarják. Nem fogdossák össze, csak a gazdátlan állatokat.

Dél felé a tengerparton, a beachen igazoltatnak a járőrök. Kettesével cirkálnak, megállnak egy-egy vénember előtt, kérik a papírokat. A bokrok alatt ilyenkor ébredeznek a homelessek. Mi lenne, ha a turistákat állítanák meg? A playboyokat, akiknél ott a jogosítvány a fürdőruhájuk alatt? Nehéz még elképzelni is. Felháborító. Téged itt még soha senki sem igazoltatott.

Negro felsikít, amikor megszorul a nyakán a hurok.

– Hagyják! – ordítanám. – Ne bántsák! – De nem jut el a torkomig a hang.

– Miért? Az öné?

– Nem! – dadogom. – Nem egészen…

– Nincsen nyakörve! – mondják, és húzzák be a kocsiba.

Már nem sír. Néz. Vajon mit lát? Engem, a gazdit, aki megtagadtam? Véget nem érő hosszú pillanat. Azután a gyepmesterek beszállnak a mustársárga kocsiba.

Én pedig magamra csavarom a priznicet, és írom tovább ugyanazokat az elkeserítő, reménytelen történeteket.