Nazca-vonalak

A geometriai értelemben vett, egydimenziós vonal a természetben nem található meg, nem állítható elő, csak a teóriában létezik. Bármiféle képe filozófiai lényegének mond ellent. Ez ugyanakkor nem akadálya annak, hogy a vonal a többnyire “ars imitatur naturam”-ként felfogott képzőművészet egyik legfontosabb alapkategóriája legyen. Hogy vajon a legfontosabb-e, arról szólt a 17. században poussinisták és rubénisták (a poussini disegno és rubensi colore abszolutizálásának hívei) nemzetközi méreteket öltő elméleti csatározása. Konok Tamás képei a két pólus egyensúlyára, pőre vonal és színes mező összhangzatára épülnek, mégis elsősorban a vonal természetrajzának megismeréséhez járulnak hozzá. A vonal még technikai értelemben sem azonosítható a rajzzal, mi több, festői alkalmazása sem kötődik feltétlenül a nyomhagyó eszközökhöz és anyagokhoz. A színes felületek határaként értelmezett vonalat – ahogy többek közt Matisse papírkivágatai bizonyítják – ollóval is létre lehet hozni. Ennél közvetlenebb, a jelenség mértani genezisét épp a testetlenség által megközelítő módszert a vonal előállítására nem ismerünk. Konok Tamást viszont a vonal teste, anyagi mivolta foglalkoztatja. Valószínűleg azért nem helyezhetők el képei nyugodt szívvel a lineáris desztilláció Werner Hofmann-i modelljének valamelyik lépcsőfokán, mert nem a “lepárlódás” egy-egy állomását, hanem magát a folyamatot reprezentálják. Azt feszegetik, hol van a mennyiségi határ, ahol a vonal az érzékelés, majd az értelmezés számára is folttá válik. A Konok-féle vonal testét több tényező alakítja. A művész keze, mint biológiai transzfer által közvetített koncepció és a hordozó felület anyagi minősége. Egyértelmű szándék és – irányított – véletlen együtthatása. Ettől függ, hogy siklik vagy bukdácsol pályáján a vonal, terül avagy szakadozik a lefedett kiterjedés. Így azután Konok vonalai olykor finoman rezegnek, de sohasem tétováznak. Irányuk, ívük, céljuk határozott, miközben dinamikájuk mentes minden agresszivitástól. Valami éterien “könnyűszerkezetes” képépítés ez. Ahogy a festő maga mondja: “vékonytestű architektúra”. Építmény tehát, konstrukció, amiben a vonal sem nem statikai váz, sem nem szerkesztési segédeszköz. Önálló entitás, relatív végcél. Ez a transzparens szerkezet nem tart, nem támaszt, hanem lebeg. Néha feszül, mint a hárfa húrja, néha leng, mint az inga. Eközben arányokat ír le, jelöl ki, s az igazi végcél talán épp ezekben a mennyiségi viszonylatokban ragadható meg. Erre utal az elfogyó szín, a képek egy részén tapasztalható szürke, okker, fehér dominancia s az általa megidézett űr: Malevics végtelen, szuprematista tere. Itt-ott feltűnik egy kevés vörös. Nagyon kevés. Mint a fehér alapos athéni lékythoszokon, az antik vázafestészet s a lineáris desztilláció történetének e legtüneményesebb emlékein. Rebbenő, de tévedhetetlen vonalak, homokszínek, az elmúlás elégikus hangjai. A művészettörténetből felmerülő, a perui Nazca-fennsík monumentális és talányos vonalhálójától a holland de Stijlig terjedő analógiák tág köre is jelzi Konok mottójának – “sine loco et anno” – abszolút érvényét. A vonal mibenlétéről megfogalmazott esszék sem helyhez, sem időhöz nem köthetők. Az “élmény” maga az arány, mennyiségek viszonya. Az irányok elbillenése néha teret érzékeltet. A tér is, a dőlés is a kép négyszöget bezáró határaihoz, a klasszikus tradíció végső maradványaihoz viszonyul, velük együtt alkot zárt mikrokozmoszt.

Konok Tamás festményei

Szerzőnk új könyve:

© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk