Vasárnap

Mint köztudott, az Úr hat nap alatt teremté a világot, s a hetediken megpihent. A művészt prófétának, vátesznek, lángoszlopnak (nem kívánt törlendő) felfogó korok – különösen a romantika zsenikultuszával és a l’art pour l’art-ral megannyi bajt fejünkre hozó 19. század – hajlamosak voltak a festő és a szobrász teremtő gesztusát a mindenható által menedzselt Genezishez hasonlítani. Mindkét teremtés felveti azt az ontológiai kérdést, hogy vajon miként lehet a semmiből teremteni, lehet-e egyáltalán “előkép” nélkül alkotni, létezhet-e kikezdhetetlen szuverenitású idea. Ha kitartunk a föntebbi párhuzam mellett, akkor Elekes Károly most valami olyasmit művel, mintha az Úr egy hatalmas szeméttelepen guberálva alkotná meg a világot, mintha teremtés helyett pusztán beavatkozásra vállalkozna. A mindenható mint co-producer. Ez bizony kétszeres deszakralizálás. Elvitatása a művész isteni szuverenitásának és érvénytelenítése a műtárgyat övező aurának. A mű csupán nyersanyag, a művész mindössze korrekciót hajt végre.

A művész jelenkori szerepváltozatainak taglalásánál most minden bizonnyal érdekesebb számunkra az alapanyag, az “alany” státusa. Ezeket az Elekes által újra felhasznált, reaktivált képeket nem “teremtő géniuszok” (cop.: Tolnay Károly), hanem többnyire vasárnapi festők készítették. Outsiderek, akik lemaradtak a teremtés menetrendjéről, s kívül rekedtek a magas művészet megszentelt berkein. Dilettánsok, amatőrök, naiv festők, néha sorozatgyártó hivatásos giccsőrök. És mégis: látnunk kell, ahogy Elekes is látta lomtalanításokon és ócskapiacokon, a rátalálás pillanataiban, hogy ezek igazi képek. Mérhetetlenül igazibbak, mint a mai pláza-standok és “Alkotás-Galériák” kommersz felhozatala. Azoknak volt közük a korhoz, amiben létrejöttek, ezeknek nincs. Mert – O tempora, o mores! – már a giccs sem a régi. (Nem is lehet, hiszen a helyét épp most foglalja el valami más. Új kép, másfajta raj.) A mostanival aligha lehetne művészi diskurzusba keveredni. De vajon mi bájol el egy régi képben, ami esztétikai értelemben nem jelent többet egy vele egykorú falvédőnél? A tárgyban megtestesülő (romlott állagában szinte kézzel fogható) avagy a témája által megidézett idő? Dokumentum mivolta, ami kárpótol esztétikai meg nem feleléséért? Az a maga korában is avítt, érvénytelen, ám egységes világkép, amit képvisel, s ami a kései szemlélő számára “emlékké” avatja? Szociológiai beágyazottsága, ami meglehet, erősebb, mint a grand art azonos korú alkotásaié? Elekes csalhatatlan érzékkel talált rá arra a műtárgyfogalom perifériáján elhelyezkedő tárgycsoportra, ami alkalmas volt a konstrukcióra és érdemtelen a rekonstrukcióra, amit megmenteni és átírni, új kontextusba helyezni egyaránt lehetséges volt (vö.: megszüntetve megőrzés). A materiális birtoklást így követte a spirituális meghódítás. Új jelentés, azonosíthatatlan vagy fiktív készítő, és a konceptualizmus gondolati szabadságával, valamint a mesterség kézműves rafinériáival egyaránt élő “szerző”. A banalitás világából kiemelt kép újra talány lesz. Enigma, aminek megoldásához néha művészettörténeti és – elméleti felkészültség szükséges. Disszonáns akkord, ami egyszerre antiművészeti provokáció és elszántan önfeladó kísérlet a művészi gesztus életben tartására. Demiurgosz takaréklángon.

Várkonyi 1. lev. 17. 18.