A közigazgatás fogyókúrája
az egészségesebb életért

Szetey Gábor Valóban sok mindent köszönhetek Szijjártó Péternek és ennek a híradókban is bemutatott esetnek. Áttételesen például azt, hogy múlt héten megkaptam életem első halálos fenyegetését. Meglepett, hogy ilyen könnyű ezt elérni, bár amikor miniszterelnök úrnak elújságoltam, akkor az ő sajátságos modorában csak annyit mondott: welcome to the club! Azért ez engem úgy két napig rendesen mellbe vágott. Örültem viszont a lehetőségnek, mert azt hiszem, elérkezett végre az ideje, hogy az ilyen populista és demagóg vádakra a kormány határozott válaszokat adjon. Még akkor is, ha nem népszerű, amit mondunk.

Szetey Mind a kettő igaz lehet. A feladat, amire szegődtem, egy olyan jelentős kultúraváltás elindítása a közigazgatásban, amelynek segítségével elkezdhetjük egy nyugat-európai értelemben vett közigazgatás megteremtését. Nincs sok időnk, hiszen 2011-ben mi látjuk el az Európai Unió soros elnökségi feladatait. Ennek ellátására a mai közigazgatási kar nem alkalmas. Ha a meglévő tehetségeket nem tudjuk megtartani, és nem tudunk továbbiakat behozni a rendszerbe kívülről, akkor borzasztó nagy bajban leszünk. A közigazgatásunknak egyébként is rendkívül egészségtelen a korfája, mivel az én generációm, a mai negyvenesek a kilencvenes évek elején érthető módon másfele keresték a boldogulásukat, ily módon hiányzik a hivatalnoki karból a középnemzedék. A minőség “visszapótlása” is az én feladatom, de nem csak ebből áll a munkám.

A nyugat-európai közigazgatás színvonalához képest tizenöt év a hátrányunk, ezt a lemaradást nem lehet egyről a kettőre felszámolni. Elkezdtük a valós teljesítményértékeléssel, ami novemberben debütál; akkorra zárul le az első, egyéves teljesítményértékelés. Eddig a közigazgatásban semmiféle minőségi visszajelzés, visszacsatolás nem volt. Nem volt, mert nem kellett. Erről nem az emberek tehetnek, hanem a rendszer.

Szetey Amit eddig a minisztériumokban műveltek, nem akarok vele senkit megbántani, de egy ál-teljesítményértékelési rendszer volt. Egy adminisztratív tehernek tekintett, bürokratikus valami, amit csak azért csináltak az emberek, mert a törvény előírta. Ráadásul egységesnek sem volt mondható, mert az egyik minisztériumban ötös skála volt, a másik minisztériumban négyes vagy hármas. A teljes állomány, mindenki mindig a skála legtetején teljesített, és a jutalomra így az értékelés semmilyen hatással nem lehetett. A Miniszterelnöki Hivatalban a munkatársak 76 százaléka érdemelt a feletteseik szerint ötöst, a maradék 24 százalék pedig négyest, ennél rosszabbul senki nem teljesített. A dolognak semmi tétje nem volt, az emberek saját maguknak készítették el a teljesítményértékelést, majd bevitték a főnöknek, és ő aláírta. Ezen az új rendszer változtatni fog, hiszen kötelező több kategóriába sorolni az embereket. Az új teljesítményértékelés alapján mindenki annak megfelelősen részesül jutalomban, hogy hogyan teljesített.

Sárközy Tamás Én azt hiszem, hogy erre elég egyszerű a válasz: a magyar központi közigazgatás teljesítőképessége tizenöt év alatt jelentősen romlott. Nagyon sok a főnök, részben azért is, mert vezetői beosztásokkal próbálják valamivel nagyobb jövedelemhez juttatni a még megmaradt köztisztviselőket. Így tehát megszaporodtak a vezetői feladatokat el nem látó, ám mégis magas sarzsival rendelkező fontos emberek, akik meg kiépítenek maguk körül egy meglehetősen öncélú infrastruktúrát. Ma már a titkárt úgy hívják, hogy kabinetfőnök meg személyi kapcsolattartó. A felpuffasztott rendszerre csak egy jellemző adat: másfél évvel ezelőtt 32 embert számoltam meg a MEH-ben, aki vagy államtitkár volt vagy államtitkári juttatásokat élvezett valamilyen címen. Nem igaz, hogy nincs fiatal, rengeteg fiatal van a központi közigazgatásban. Ami nincs, az a valódi köztisztviselő, a zongoracipelő ott, középen.

Sárközy Lehet, hogy csak álakarat nyilvánult meg?

Sárközy Szerintem a politika álakarata nyilvánult meg, minden kormány megtette a magáét ezen a téren. Ne feledjük: a versenyszférából kiszorult majdnem egymillió ember anélkül, hogy Magyarországon jelentősebb munkanélküliség lett volna. Valahova menniük kellett. Hol volt a puha költségvetésű korlát? A közszférában. Oda kerültek a kevésbé alkalmasak, onnan viszont a jók kiáramlottak a magánszférába. Saját szakmámból hozom a példát: a magyar minisztériumoknak kifejezetten jó kodifikációs osztályaik voltak. Azok közül a kiváló jogászok közül, akik ott dolgoztak még a rendszerváltás idején, most egyet sem találna. Meg is látszik az eredménye, óriási szakmai színvonalcsökkenés történt a jogalkotásban. A politika ezen azért sem akart segíteni, mert hiszen a politikai érdemjavak osztogatása szempontjából épp az a jó, ha minél alacsonyabb a szakmai színvonal, hiszen így könnyebb volt helyzetbe hozni a saját embert. Az meg már a bürokrácia természetes, mondhatni organikus működése, hogy növekszik: aki csoportvezető volt, az osztályvezető akar lenni, aki osztályvezető, főosztályvezető és így tovább. Csakhogy 90-ig, főleg a magyar gazdasági reform miatt volt visszatartó erő. Ez a visszatartó erő 90-ben megszűnt.

Sárközy Meg is van fenyegetve.

Szetey Biztató ezt hallani.

Szetey Azért ne feledje, 2006 nyara óta a magyar központi közigazgatásban legalább történt egy 30 százalékos szervezetcsökkentés. Sőt az én számításaim szerint még ennél is nagyobb arányú vezetőcsökkentés volt.

- És ez elég?

Sárközy Nyilvánvalóan nem. De ez volt az első határozott lépés évtizedek óta. A második lépésnek azt tekintem, amiről államtitkár úr beszélt. Számításaim szerint ma egy minisztériumban átlagosan az ott dolgozók fele foglalkozik csak azzal, ami a minisztérium fő feladata. A másik fele az embereknek kiszolgáló tevékenységet végez, gazdaságis, pénzügyis, műszakis, píáros, sajtós. Ha tehát ezt ésszerűsíti a kormány, ha lesz egy személyügyi központ, lesz egy informatikai, elektronikus kormányzati központ, ha lesz egy kommunikációs központ és ha lesz egy gazdasági központ, akkor a minisztériumokban meglévő párhuzamos szervezeteket és státusokat meg lehet szüntetni. Ezen hatalmas veszekedés lesz, mert egyik minisztériumi főosztályvezető sem szeretné a titkárnőjét központból vételezni, már csak azért sem, mert azt fogja hinni, hogy azért küldték hozzá, hogy kémkedjen utána. Mindezzel ugyanakkor annyi erőforrás szabadul fel, hogy meg lehet erősíteni a valódi köztisztviselői kart. Akit el kell küldeni, nem valódi köztisztviselő, ezért helye lehet ismét a versenyszférában.

Hogy kik a valódi köztisztviselők? Vannak már objektív ismérvek. Nyugat-Európában már ezt tudják és mérik, őket kell támogatni. Ismétlem, vannak fiatalok a közigazgatásban. Dehogyis nincsenek! Rengeteg olyan srácot, akit én a Közgázon tanítok, látok például a Miniszterelnöki Hivatalban fönt a hatodik emeleten. Ma már egy jogásznak nem olyan könnyű ügyvédnek lenni. Ezek tudnak nyelvet és ismerik az informatikát, de nincs élettapasztalatuk és nincs közigazgatási gyakorlatuk. Akik pedig már huzamosabb ideje benn vannak a minisztériumban, azok nem tudnak nyelvet és nincs informatikai tudások, viszont van élettapasztalatuk és közigazgatási gyakorlatuk. Őket kell egységes köztisztviselői karrá gyúrni. Ehhez persze idő kell.

Szetey Ez a jelenség felveti azt a kérdést, hogy ebben az “új” világban tud-e működni az életpálya típusú modell. Lehetséges-e még az, hogy valaki pályakezdőként belép a közigazgatásba, és itt fogja leélni a következő harminc-harmincöt évét. Meggyőződésem szerint – bár inkább helyesebb úgy fogalmaznom, hogy félelmem szerint – nem. Nagyon egyszerű dolgokon múlik ez: elindítottunk egy ösztöndíjprogramot, és nagy nehezen sikerült elérni a Munkaerő-piaci Alap irányító testületénél, hogy erre pénzt, forrást biztosítson. A legnagyobb problémájuk az volt, hogy hogyan képzelem azt, hogy 160 ezer forintos bruttóval induljon a program. Elmentem a Közgáz állásbörzéjére, hogy leszondázzam, hogy a multik mennyit fizetnek ugyanilyen ösztöndíjasoknak.

Szetey 260 ezret.

Sárközy De azért dolgozni is kell!

Szetey De itt is dolgozni kell, professzor úr!

Sárközy Azért nem azonos a munkaterhelés, az intenzitás.

Szetey De amit most szeretnék velük csinálni, az nagyjából hasonló munkaterhelést jelent majd. Ezeket a fiatalokat most be lehet csábítani azzal, hogy a 2011-es EU-elnökség idején nagyon érdekes feladatot kaphatnak. Csak az ügyességükön és a kitartásukon múlik. Sokkal inkább az lesz a gond, hogy ezt követően nem akarják-e majd a megszerzett tudást és tapasztalatot aprópénzre – aprópénzre? nagy pénzre! – váltani az üzleti szférában.

Szetey Szerintem az égvilágon semmi. Tudomásul kell vennünk, és alkalmazkodnunk kell ahhoz, hogy mára megszűnt a lezárt, két világra osztott munkaerőpiac. Szerintem hitért, hitvallásért, szerelemért rövid időre be lehet hozni tehetséges embereket a közigazgatásba, de nem lehet tőlük elvárni, hogy akkor is maradjanak, ha a versenyszférában gyorsabban, látványosabban tudják építeni a karrierjüket. A professzor úr meg szokta különböztetni a nyugat-európai közigazgatás két tipikus modelljét: van az angolszász típusú pozícióközpontú, illetve a német-francia hagyományos életpálya-karrier modell. Legutóbb decemberben a francia közszolgálati miniszterrel volt alkalmam beszélgetni erről, aki azzal dicsekedett, hogy sikeresen létrehoztak egy olyan programot, amely a közigazgatás és a versenyszféra közötti átjárhatóságot biztosítja. Ők már felismerték azt, hogy erre szükség van, szerintem nekünk sincs sok időnk, mert ez a realitás.

A másik realitás, hogy bár a közigazgatásban mindenütt kevesebbet fizetnek, mint az üzleti világban, de nem annyival kevesebbet, mint Magyarországon. Az eltérés elsősorban a felső szintű pozíciókban látványos. A köztisztviselői fizetéseket alapvetően nem a teljesítmény vagy a tudás, hanem a szenioritás határozza meg. Ennek eredménye kiszámítható ugyan, de rendkívül lassú az emelkedés a hivatali és a fizetési ranglistán. Úgy vélem, ezt nagyon rövid időn belül meg kell szüntetnünk.

Alsó szinteken a jövedelemkülönbség nem is okoz akkora nagy problémát, ott nincs olyan nagy különbség a versenyszféra és a közigazgatás között.

Ez nem egyszerűen bérfelzárkóztatási probléma. Nyugat-Európában a szakállamtitkárokat főigazgatónak vagy főtitkárnak hívják, mert ők nem állami vezetők. Ők szakmai vezetők és nem politikusok. Jó lenne efelé haladnunk, mert akkor végre valóban le lehetne választani a politikát a közigazgatásról. Egy főtitkár vagy főigazgató fizetése Nyugat-Európában meghaladja a miniszterét, mert csak akkor lehet a minőségi tudását és tapasztalatot a rendszerben megtartani, ha az ottani munkaerő-piaci igényeknek megfelelő a fizetésük. Ezt kell elérnünk nekünk is. De attól félek, hogy a magyar politika egyik oldala sem tudja vagy nem akarja megcsinálni ezt az elengedhetetlen szétválasztását a politikának és a közigazgatásnak.

Szetey Azt érzem, hogy az elképzeléseimhez sokkal könnyebb a minisztereket, pártpolitikusokat megnyerni, mint a közigazgatásban vezető pozíciót betöltők támogatását elérni. Hozzáteszem, legalábbis így tűnik, a miniszterek a szavakban mindig tartják magukat egy egységes, nyugat-európai szintű és transzparens személyügyi politikához, de aztán olykor nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Valóban nehéz lesz a közigazgatást rábírni a modernizációra. Sokan elmondták már, de ettől még vagy pont ezért igaz: a közigazgatásban nem volt rendszerváltás. A minisztériumokban most vezető pozícióban lévők 150-200 fős csoportja olyan erős szövetséget alkot, amely nagyon meg tudja nehezíteni az egységes kormányzati akarat érvényesülését.

Szetey Természetesen. Egy jellemző példa: pont a teljesítményértékelés ügye került az Országgyűlés elé, előtte különböző bizottságokban folyt a munka. Az egyik minisztérium főosztályvezetője látta el a bizottságban a kormány képviseletét, és amikor megkérdezték tőle, hogy mi a kormány álláspontja a teljesítményértékeléssel kapcsolatban, azt válaszolta: a kormány még nem hozott döntést. Három alkalommal történt meg ugyanez más bizottságok előtt is. Ez az ember továbbra is főosztályvezető X minisztériumban. Nincsenek sokan, de mert nyilvánvalóan ők vannak döntési és irányítói pozícióban, viselkedési mintát és mentalitást képviselnek, ami a beosztottaikra természetesen hatással van, átveszik ezt.

Sárközy Természetesnek tartom, hogy a közigazgatási apparátus ellenáll, a megszokás nagy úr. Mindenütt ez történt, Nyugat-Európában is, amikor az amerikai new management módszereket bevezették. Erre az ellenállásra fel kell készülni. A kérdésére válaszolva úgy látom, hogy a reform végigvitelének legnagyobb biztosítéka az lehet, ha a politikai elitet a helyzet erre presszionálja, mert akkor ők is kénytelenek nyomás alatt tartani a közigazgatást. A konvergenciaprogram és az uniós tagság ilyen nyomást jelent most – ha nem lennénk tagok, valószínűleg változatlanul nem csinálnánk semmit. Cinikusan hangozhat, de ha most a gazdasági mutatók látványosan javulnának, akkor ez a reformfolyamat könnyen leállhatna, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a politikának nem érdeke ilyen érdekkonfliktusba keveredni a köztisztviselői kar vezető rétegével. Ha viszont akár gazdasági kényszer folytán, de a politikai érdemjavak osztogatásának lehetősége jelentősen csökken, az egyben levágja a közigazgatás növekedési vágyát is, főleg a vezető állások megteremtése terén.

De legyünk méltányosak: elég sok minden történt, ami segíti ezt a váltást. Nem véletlen, hogy a 2006. évi LVII-es törvény a kormány tagjairól és az államtitkárokról beszél. A miniszter tehát elsődlegesen a kormány tagja, az a dolga, hogy a kormány politikáját képviselje és hajtsa végre a minisztériumban, és ne az ágazati területek érdekképviselője legyen a kormányban. Egészen más lett tehát a miniszteri szerep. Tehát miközben a kormány megpróbálja erősíteni stratégiai szerveit, és leveszi a minisztériumokról a párhuzamos infrastruktúrát, egyben erősíti azt is, hogy a minisztériumok valóban azzal foglalkozzanak, ami a feladatuk. Mondják, hogy látszatminisztériumokká válnak, pedig dehogy. Másfajta minisztériumok lesznek. Olyat kell ott most csinálni, amitől jórészt elszoktak: stratégiát, szabályozást, nemzetközi és civil kapcsolatokat fejleszteni. A minisztériumi vezetői kar meg pénzt szeretne osztani, intézményeket akar irányítani, rendelkezni, utasítani és hatósági teendőket ellátni. Ez a múlt, amin változtatni kell, ez a feladat most háttérbe szorul.

Az, hogy egy államtitkár van a minisztériumokban, szintén előremutató lépés. Ennek az egynek viszont alapvetően közigazgatási államtitkárnak kellene lennie. Amikor a miniszterelnök közölte az államtitkárokkal: 95 százalékban az a munkájuk, hogy közigazgatási államtitkárok legyenek. Ma persze olyanokat neveznek ki államtitkárnak, akik erre a feladatra nem alkalmasak, az kinevezési hiba. De maga az elv világos: egységes minisztériumi vezetés van. A miniszter egyszerre politikai és szakmai vezető, és az államtitkár őt helyettesíti, mint egy amerikai miniszterhelyettes. A miniszter úgy szakpolitikus, hogy inkább politikus, de azért a szakmát is tudnia kell, és fordítva: az államtitkár inkább szakmai kompetenciával rendelkezik, de azért helyettesíti a minisztert a parlamentben, tehát politikus is. Itt csatlakoznék ahhoz, amit Szetey államtitkár úr mondott, hogy kellene egy főtitkár is. Mindegy, hogy hívjuk, régen, az Osztrák-Magyar Monarchiában úgy hívták, hogy elnöki és jogi főosztályvezető. Én még dolgoztam ilyen helyen. Az elnöki és jogi főosztályvezető nem államtitkár, de a minisztériumon belüli adminisztráció embere. A szakállamtitkár viszont nem lehet főtitkár, mert a szakállamtitkár egy szakcsoportnak a vezetője. Szerintem hibás volt őt köztisztviselőből kiemelni, mert neki igazából köztisztviselőnek kellene lennie, mint ahogy a mostani államtitkárnak közigazgatási államtitkárnak kell lennie. De akkor ehhez a helyzethez kell igazodnia a kinevezési gyakorlatnak is, ahol viszont sajnos a politikai alkuk dominálnak.

Azt is a közigazgatási átalakítás biztosítékának tekintem, hogy a háttérintézményi szférában jórészt levágták a visszarendeződés útját. Eddig az volt a gyakorlat, hogy ha mondjuk el kellett bocsátani a minisztériumból költségvetési okokból harminc embert, akkor a bérelszámolást elküldték, mindegyik ember megkapta a végkielégítést, majd a minisztérium alapított nekik egy közhasznú társaságot, oda beléptek magasabb fizetéssel, majd visszaszerződtek ugyanarra a munkára, amit korábban köztisztviselőként csináltak, csak magasabb áron. A költségvetési hiány pedig nem csökkent, hanem növekedett. Ezt a lehetőséget most jórészt megszüntették. Nincs mód a jövőben közhasznú társaság, illetve közalapítvány létrehozására. A költségvetési szervek száma az új költségvetési törvény nyomán mintegy kétszázötvennel csökkent. Magyarul nincs annyi és akkora menekülési útvonal, mint volt korábban. Lesz persze visszarendeződés, sőt már most is van. Sorra mennek a kormány elé az olyan előterjesztések, amelyek újabb és újabb szervek fölállítását célozzák. Most például a sportstratégia végén apró betűkkel, hogy az én szemem ne lássa, megjelentek a területi és helyi sportigazgatóságok. Ezeket húsz éve szüntettük meg. Már várom, hogy feltűnjenek valahol a járási pártbizottságok is. Egy biztos: ha romlik a gazdasági helyzet, akkor az államtitkár úr a feladatát sikerrel fogja teljesíteni. Ha nem romlik, akkor az életveszélyes fenyegetések száma fog szaporodni.

Szetey Hát igen, ez a nagy dilemma. De amikor két-háromszáz emberről beszélek, nem feltétlenül csak a minisztériumi állományra gondolok. Ide tartozik még egy sor háttérintézmény is. Ami tény: a rendszerhez hozzá kell nyúlni. De nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy a benne lévők egy a jelenleginél tisztességesebb bérezést kapjanak.

Szetey Nem, szerintem első lépésként a fundamentális erkölcsi alapelveket kell tisztáznunk. Látszólag kis dolgok ezek – mondok rögtön egy példát: van olyan szakállamtitkárság, ahol olyan emberek dolgoznak, akiknek 150-200 nap vagy afölötti szabadságuk van. Ennyit persze nem tudtak kivenni. Azt szeretnénk, hogy innentől kezdve vegyenek ki szabadságot, legalább egy kis lépést teszünk a tisztaság felé. De megkerülhetetlen lesz ez anélkül, hogy a központi közigazgatási menedzsment esetében – ezen 900-950 főt értek – az életpályarendszert alapjaiban megbolygatnánk. Olyan, munkaköri értékelésen alapuló, a munkaköri hierarchia rendszerét felépítő rendszert állítunk fel, amely lehetővé teszi, hogy olyan díjazást biztosítsunk, amely legalább csökkenti a jelenlegi hihetetlen bérollót a versenyszféra és az államigazgatás között. Felmérjük a munkakörök valós értékét, az elvégzett feladat súlyát és hatáskörét.

Szetey Egy olyan típusú modernizációs és kultúraváltási folyamat, mint amiről mi beszélünk, reálisan öt év alatt megy végbe. A rendszer tetejétől elindulva és lassan, az alapokig eljutva lehet csak sikeresen egy ilyen programot végigvinni. Ettől függetlenül egyetértek, hogy bizonyos dolgokon meg kell próbálni változtatni, pontosan azon a részeken, amelyekkel az ügyfelek találkoznak. Ez politikai és kommunikációs szempontokból is igen fontos. Mert valóban tarthatatlan, hogy az elmúlt években elképesztő információtechnológiai fejlesztéseket valósítottak meg a kormányzatban, lásd például a kormányzati gerinchálót, tehát miközben a technológiai adottságaink sok szempontból 21. századiak, ezek kihasználtsága ma még az 1980-as szinten van. Mert addig, amíg az emberek nem tudják, hogy egy Excel-táblázatot hogyan használjanak, addig ebből vajmi kevés fog látszani. Ez tényleg nem maradhat így, és bár meggyőződésem, hogy felülről kell kezdenünk a reformot, minden kockázat ellenére alulról is el kell indítanunk egy folyamatot. Milyen kockázatra gondolok? Arra, hogy a két folyamat a végén nem fog összeérni. Megmozgatunk valamit felül is meg alul is, és a végén még az is szétesik, ami eddig valahogyan működött. Ráadásul ehhez hozzá kell számítanunk a közigazgatás egészére jellemző kivárásos taktika hatását is. Pontosan tudják a rendszerben, hogy amihez nem nyúlunk hozzá a következő másfél éven belül, azzal már ebben a ciklusban nem kell számolni. Tehát nekünk az alapján kell megterveznünk ezt a reformot, hogy melyek azok a lépések, amelyek visszavonhatatlanná és megfordíthatatlanná teszik a változást. Magamban is úgy teszem fel ezt a kérdést néha, hogy ha ne adj’ isten, nem ez a kormánykoalíció folytatná 2010-ben, azzal lehet majd az én munkámat legjobban mérni, hogy mennyi marad meg a reformból egy ellenzéki kormányzás esetén. Mindent kidobnak, vagy, mondjuk, a felét megtartják? Igyekszem úgy végezni a dolgomat, hogy ebben a számomra abszolút nem kívánt esetben azért azt lássam, hogy rájönnek: hoppá, ez ellenőrzésre, kontrollingra, ha másra nem, fejlesztésre milyen jó eszköz, és ezért megtartják.

Szetey Hadd kezdjem messzebbről: ez egy nagyon nehéz kommunikációs technikai feladvány volt, mert egyrészt az eltérítés intézményével kétségtelenül 1995 óta lehet élni. Az állami vezetők számára 1998 januárja óta. Ehhez a Fidesz-kormány, bár megtehette volna, nem nyúlt hozzá. Én 2006 júniusától ismerem a történéseket, amikor is az a döntés született, hogy minden államtitkár és szakállamtitkár egységesen húszszázalékos eltérítést kap. Valószínűleg akkor ez nem keltett különösebb feltűnést. Idén januárban annyi történt, hogy a korábban egységes húszszázalékos eltérítéshez képest az előző félév teljesítményét figyelembe véve – de még nem az objektív és egységes teljesítményértékelés alapján, hanem a teljesítményük szerint, de még a miniszterek szubjektív véleménye alapján – a miniszterek javaslatot tettek a miniszterelnöknek, aki ennek alapján döntött. Azaz az történt, hogy az eddigi egységes húszszázalékos eltérítéshez képest egyes embereket vagy otthagytak, vagy öt százalékkal följebb raktak, egy párat öt százalékkal, tíz százalékkal kevesebbel honoráltak. A lényeg, hogy már érvényesült az az elv, hogy a teljesítményt figyelembe véve történt meg az eltérítés, és nem egységesen mindenki ugyanolyan elbírálás alá esett. Aki például nem megfelelően, nem jól teljesített, kevesebb pénzt kap.

Szetey Nem jól látja a helyzetet. Azért örültem, mert egy dolgot legalább elkezdtek csinálni a miniszterek is. Elkezdtek differenciálni, erre eddig nem volt példa. Eddig annak alapján kaptak a köztisztviselők akár a legmagasabb szinten is jutalmat, hogy a minisztériumnak mennyi pénze maradt erre. Ha maradt pénz az év végén, akkor boldog és boldogtalan, jól teljesítő és az, akinek a teljesítménye nem megfelelő, ugyanúgy megkapta, mondjuk, kéthavi fizetését jutalomként.

Szetey Nem, nem politikai alapon.

Szetey Nem, én azt gondolom, hogy tényleg azt vették figyelembe a miniszterek, hogy az első féléves teljesítményük milyen volt ezeknek az embereknek. Nyilvánvaló, hogy nem teljesen objektív alapon, ezzel egyetértek. Az összes teljesítményértékelési rendszer tartalmaz szubjektív elemeket. Ezen értékelés során is beszélhetünk szubjektív elemekről, de a teljesítményt figyelembe vették. Az biztos, hogy ugyanannyi pénzt költöttek el, mint az előtte lévő félévben. Ami fontos, hogy valamennyien kezdjék el a közigazgatásban azt érezni, hogy igenis, a teljesítmény számít, és nem fogja mindenki ugyanazt a jutalmat megkapni.

Sárközy Én ugyan 95 százalékban egyet szoktam érteni államtitkár úr nézeteivel, ebben az ügyben azért vitatkoznék. Nem mintha nem lenne elvileg igaza, de abban a helyzetben, amiben most vagyunk, szerintem nem helyes a vezetői jutalmazás. Jutalmazás majd legyen a kormányzati időszak második felében, ha siker is lesz. Addig meg a gazdagabb miniszterek szerintem lehetőleg föl se vegyék a fizetésüket! Ugye, a miniszterelnök nem is veszi fel. Igenis, nemcsak mondani, de mutatni is kell, hogy a kormány vezetése szolidáris a megszorítást viselő lakossággal. Nem mintha nem lenne igaza Szetey úrnak abban, hogy az államtitkári fizetéseket igenis emelni kell, a magánszférával igenis meg kell teremteni a kijáratot-bejáratot. De a mostani politikai helyzetben vezetők részére jelentős anyagi juttatások súlyos hibák, mert negatív hangulatot teremtenek, alkalmat adnak hangulatkeltő megnyilvánulásokra.

Ugyanez a helyzet ezekkel az úgynevezett vezetői kiváltságokkal is, amelyek messze nem vezetői kiváltságok, de látványosan meg kellene szüntetni az egészet. Ne kapjon diplomata-útlevelet, aki nem diplomata. A jó főtisztviselő pedig keressen többet, mint a miniszter. És miért? Mert miniszter bárki lehet, a sarki fűszeres is, ha a pártja megnyeri a választásokat. Akkor ő holnaptól kezdve miniszter. Na de egy jó főelőadó! Hát azért az más! Annak van szakmája. Nem véletlenül keres egy angol bíró többet, mint a miniszterelnök.

Szetey Teljesen egyetértek profeszszor úrral, de legyen akkor világos, mi is történt. Nem most, hanem 2006 júniusában minden államtitkárnak, szakállamtitkárnak a fizetése egységesen el lett tolva felfelé húsz százalékkal. Ehhez képest most nem történt változás. Az történhetett volna, hogy ezt visszavesszük. Ebben az esetben az emberek úgy élik meg, hogy húsz százalékkal kevesebb a fizetésük. A hiba nem most történt, a hiba akkor történt.

Harsányi László Ebben a porosz államigazgatási rendszerben, ha lehet ilyen sommás dolgot mondani, talán a legjobb életpálya, ami pulzáló. Tehát be és ki a piacra. Be a tudományos szférába és vissza. Egyszerűen azért, mert ha adaptációs lehetetlenülés van a szektorok között, márpedig nekem ez a véleményem, akkor ezeknek az élményeknek és gyakorlatoknak a fölszedése jelenti a megoldást.

Bizonytalan vagyok a kategóriákban, mert ha azt mondom, hogy én valamikor voltam közigazgatási államtitkár is, az nem ugyanaz, mint a mostani államtitkárok. Háznagy voltam, egy minisztérium működését láttam el. Az államtitkár képtelen ezt a feladatot ellátni, egyszerűen nem erre van kitalálva. Ezért a kabinetfőnökre csúszott át a háznagyi vezetés, aki viszont ennek nem tud megfelelni. Szétesett a ház. Ez csak egy egyéni tapasztalat.

Nem tudom, az összes minisztériumra igaz-e, de arra, aminek a közelében vagyok, most úgy hívják, hogy Oktatási és Művelődési Minisztérium, arra jellemző egy házmestertempó vagy házmestermegoldás. Tehát ameddig ezek a minisztériumok tulajdonolnak és olyan funkciókat látnak el, amire semmi, az égvilágon semmi lehetőségük nincs, és nem is lehetne normálisan, nos, addig nemigen fog itt megváltozni semmi. Magyarán, miért kell ennek a minisztériumnak öt színházat fenntartani, a cirkuszt fönntartani? Ezek megszülik azokat a mindennapi robotokat, amivel egyébként sok sikert nem aratnak, csak ilyen kínlódásos dolgok. Ennél a minisztériumnál tizenvalahány éve nem sikerült azt az egészen elképesztő problémát megoldani, hogy egy Játékszín típusú, teljesen érdektelen színházacskát miért kell fönntartani. De ez csak csepp a tengerben, hiszen az összes minisztérium attól szenved, hogy ezeket a házmesteri munkákat kell ellátniuk. Ezzel csak azt szeretném mondani, ha ezeket a struktúrákat nem választják le ezekről az intézményekről, akkor nem változik semmi. És persze a vita mindig azon van, hogy nem lehet átadni, mert nem adnak hozzá pénzt. Akkor be kell zárni, ilyen egyszerű.

Szetey Egyetértve minden szóval, én nagy reményeket fűzök a Draskovits Tibor vezette Államreform Bizottság közfeladatok felülvizsgálatát célzó programjához. Már régen neki kellett volna ennek látni, hiszen normális esetben a szervezeti reformot azután csinálja meg az ember, hogy először felülvizsgálja a feladatokat, és csak ezután tudja megmondani, hogy ehhez kell öszszesen 6200 ember, ha például központi közigazgatásról beszélünk. Hozzáteszem, súlyos aggályaim vannak azzal, amikor a közigazgatás, a bürokrácia mondja meg, hogy milyen közfeladatokat kellene ellátni. Hát naná, hogy mindent fel fog sorolni, amit eddig ellátott az állam.

Az államtitkárok számának csökkentéséről. Nézzék, én valószínűleg nem ezt csináltam volna, bár hozzáteszem: a dolog papíron nagyon-nagyon jól nézett ki. Egyébként nem az a probléma, hogy minisztériumonként több államtitkár, szakállamtitkár van és megszűnt a közigazgatási államtitkári poszt, hanem az, hogy ezt a helyzetet ahány ház, anynyi módon oldották meg. Tehát az a gond, hogy van néhány olyan államtitkár, aki ténylegesen képes ellátni a volt politikai és a közigazgatási államtitkári feladatokat, van pár ház, ahol nagyon erősek a kabinetfőnökök, a HM-et, a GKM-et is ide sorolnám. Ezekben a minisztériumokban gyakorlatilag a kabinetfőnök a közigazgatási államtitkár szerepét tölti be. Van olyan ház, ahol létrehozták az úgynevezett koordinációs szakállamtitkár pozíciót, és az látja el a közigazgatási államtitkári funkciót. Ennek köszönhetően a klasszikus közigazgatási államtitkári értekezlet értelmét vesztette. Ezzel együtt mégsem értek egyet azokkal, akik a közigazgatási államtitkárok visszaállításával érvelnek. Ez azt mutatja, hogy a magyar politikai elit sajnos úgy gondolkodik, hogy az a jobb, ami eddig volt, ahelyett, hogy megnéznénk, hogy mi a fenét csinálnak a jól működő nyugat-európai közigazgatásban. Ott működnek a minisztériumokat igazgató főtitkárok, legfeljebb mi ne hívjuk főtitkárnak, mert nálunk ennek a szónak rossz a csengése.

Sárközy Ehhez csak annyit, hogy az a legsúlyosabb torzulás, ha a kabinetfőnök a tényleges közigazgatási államtitkár. A kabinetfőnök a miniszter politikai munkatársa, ha tehát a kabinetfőnök átvette az apparátus irányítását, az megint a túlpolitizáltságot és az apparátus leértékelését jelenti. Valamilyen néven kell egy belső adminisztratív vezető a nagyobb, vagy politikusi államtitkárral megáldott minisztériumokba. A másik problémát abban látom, hogy a szervezeti reform alátámasztása több szempontból még hiányos. Nincs még döntés a köztisztviselői törvény tárgyában. Szerintem egy nagyon szűk rétegre alkalmazva kellene egy köztisztviselői törvény, és emellett a közalkalmazottakra legyen érvényes a Munka Törvénykönyve, de a közszféra specialitásaira tekintettel eltérésekkel. Továbbá új államháztartási törvény kell, egészen másfajta költségvetési tervezés, egészen másfajta államszámvitel. Ez elkezdődött, de még messze nem vagyunk a végén. És a harmadik rész az, amiről Harsányi László beszél, az állami vagyon kezelésének rendje. Ami a hatásköröket illeti, ezeket a jogszabályok alapján többször felmértük. Állandóan felmérjük, és oda jutottunk, hogy szépen mindenki leírta, mi a hatásköre. Tudniillik mit mond az államháztartási törvény? Azt, hogy közfeladat az, amit a törvény vagy más jogszabály közfeladatnak nevez. Ebből nem jön ki semmi. Érdemi döntéseket kell hozni. Például, hogy kell-e állami tulajdonú cirkusz vagy sem. De akkor a politikának szembe kell néznie azzal a váddal: maga meg akarja semmisíteni a világhírű magyar nemzeti cirkuszművészetet. Kérem szépen, én nem egészen értem, hogy miért kellene egy bohócnak közalkalmazottnak lennie. Más szóval a szükségtelen állami feladatokat meg kell szüntetni, és végre meg kellene hozni az állami vagyon kezeléséről szóló törvényt. Ma még nagyon sok olyan vagyonelem van az ún. kincstári vagyonban, amely nem valódi kincstári vagyon, tehát attól meg kell szabadulni. Az államnak általában nincs szüksége például kisebbségi társasági részesedésekre, ezeket is végre értékesíteni kellene. Ami pedig ezután megmarad állami vagyon, azt egységes szervezetben kellene kezelni, tehát a mai három szerv, az ÁPV Rt., a Kincstári Vagyoni Igazgatóság és a Nemzeti Földalap helyett legyen egy egységes állami vagyonkezelő szervezet. Az sem helyes szerintem, ha minisztériumok társaságokban állami tulajdonosi jogokat gyakorolnak, ezeket is ebben az új vagyonkezelő szervezetben kell koncentrálni. Egyelőre még azonban nincs döntés a köztisztviselői törvényről, a költségvetési státustörvényről és a vagyontörvényről.

Szetey De meglesz év végéig.

Sárközy Remélem. De ahhoz először el kell dönteni az elvi kérdést, hogy mit akarunk. Nem foltozgatni, hanem új, egységes szabályozást készíteni.

Gönczöl Katalin 2002-ben, amikor az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumba kerültem, a büntetőpolitikai reformok megvalósítására vállalkoztam. Eddigi tapasztalataim szerint az államigazgatásban – minden ellenkező feltételezéssel ellentétben – komoly munka folyik, és az ott dolgozók elvárnák, hogy teljesítményüket megbecsüljék. Napjainkban azonban azt élik meg az államigazgatásban dolgozó reformerek, hogy mások az ő munkájukat csak papírból és ábrákból ismerik, mérnöki asztalnál tervezik meg számukra a létszámot.

Nagyon félek az államigazgatási munka hatékonyságának mérésétől is. Még az 1990-es évek közepén megpróbáltam megtanulni azt, hogy hogyan kell költség-haszon elemzést csinálni, input-output alapján hatékonyságot mérni és prémiumrendszert kialakítani. Tudomásom szerint ezek a kísérletek a közigazgatásban eddig nem sok sikerrel jártak. Tony Blair Open Government programja például kezdetben jó eredményeket ígért. Később kiderült, hogy módszerével nem tudtak minőséget mérni, csak mennyiséget. A transzparens módon működő, szolgáltató, ügyfélbarát államigazgatás helyett végül is mennyiségi mutatókkal küszködő bürokrácia jött létre, amellyel nem lett elégedettebb az angol állampolgár. Ebben a rendszerben nem volt hely az érdemi társadalmi reformok kitalálóinak és végrehajtóinak sem.

A joined up kormányzás elvét is megölte a mennyiségi szemlélet és a költség-haszon elemzés mechanikus alkalmazása.

A most nálunk vizsgálódó, átvilágítást végző külső cégek képtelenek megtanulni azt a szakmát, amelynek szervezeti átalakítására vállalkoztak. Ez természetesen nem az ő hibájuk, hiszen az egyik napon az egészségügyben, a másikon a börtönügyekben kellene elmélyülniük. Így aztán az SZMSZ, a szervezeti ábra és a költségvetési törvény alapján alakítják ki a létszámcsökkentésre vonatkozó javaslataikat. Ez utóbbiakat csak színezik, de alapvetően nem befolyásolják a kenyérharc és a presztízsküzdelem motiválta csoportos és egyéni interjúk.

A közigazgatást most alkalmassá kellene tenni, hogy a piaci társadalom egyre bonyolultabb kihívásaira, az innovációra nyitott, de áttekinthető és hatékony rendszerben képes legyen reagálni. Ez olyan feladat, amelynek megvalósítása egy vagy néhány, csak a mennyiségi elemzésre alkalmas mutatóval vagy a költség-haszon elemzés széles körben ismert és használt sematikus alkalmazásával nem ellenőrizhető és nem elemezhető.

Szetey Amikor én kultúraváltásról beszélek, akkor nem azt mondom, hogy a meglévő pozitív értékeket nem kell megtartanunk. Meg kell tartani azt, ami jó, és engedni kell, hogy kívülről behozzuk és a közigazgatásra szabjuk azt, ami máshol már bevált. Szerintem ma épp az hiányzik legjobban a közigazgatási kultúránkból: a visszajelzés kultúrája. Ezt a fogalmat a közigazgatásban nem ismerjük, sem a pozitív, sem a negatívat visszajelzést. Ezért akartam pont a teljesítményértékeléssel kezdeni az egész reformot. Innentől tétre megy a dolog, megkerülhetetlen, hogy a vezető a beosztottja szemébe mondja, hogy ebben meg ebben tudnál fejlődni, egyébként ebben meg ebben nagyon jó vagy. Ebben a közegben a kezdeményezőkészség a nulla felé konvergál. Innováció minimális, kreativitás minimális. Erről nem az egyének tehetnek, hanem a rendszer, amihez folyamatosan konvergáltak. Egy kultúraváltási program minden szakértő szerint öt-hét év. Azt kell megpróbálnunk elérni, hogy ez alatt a három és fél év alatt, amiről tudjuk, hogy kettő év, vagy lehet, hogy inkább csak másfél, megpróbáljunk minél több olyan intézményesített módszert alkalmazni, amiről tudjuk, ha nem is tökéletes, de legalább kultúraváltási folyamatokat tud indukálni. Ezért tartom jónak a teljesítményértékelést, ezért tartom jónak, hogy legyen egy objektív, transzparens kiválasztási rendszer. Ezért kell, hogy a karrier típusú rendszert valódi karrierre építsük fel, hogy létrejöjjön egy egységes személyügyi adminisztratív rendszer.

Nagyon kevés pozitív csalódásom volt a központi közigazgatásban. Az egyik az volt, hogy az emberek szakmai felkészültsége felülmúlta a várakozásaimat. Az más kérdés, hogy a kreativitást és az innovációt szépen kiölték belőlük. Főleg most, amikor mindenki félti az állását, naná, hogy még inkább csak és kizárólag azt fogják mondani és tenni, amit előírnak nekik. Tehát az egyik feladat az, hogy keltsük fel a bennük szunnyadó kreativitást, a másik megoldás pedig az, hogy hozzunk akár csak feladatra, akár csak pozícióra négy-öt-hat évre új embereket a rendszerbe. Főosztályvezetői szintű állásoknál azt mondjuk, hogy a kinevezés fix időre, hat évre szóljon. Ez szerintem nagyon jó dolog.

Sárközy Ami a “mérnöki asztalnál megtervezett létszámot” illeti, most valóban rengeteg az adminisztratív, bürokratikus szabályozó, na de miért alakult ez így? Ez annak a következménye, hogy például 1990 májusában, amikor még én is ott voltam, az Igazságügyi Minisztériumban 190 ember dolgozott. Egy miniszter, egy államtitkár és három miniszterhelyettes. Ez volt az induló állapot. A 90-es években a minisztériumtól elkerültek a bíróságokkal kapcsolatos feladatok, ugyanakkor a létszám megközelítette, bizonyos szakaszokban el is érte a 400 főt. És akkor még nem volt itt a rendészeti terület. Magyarul a korábbi apparátus sok helyen megkétszereződött, miközben a feladatok szerény véleményem szerint korántsem növekedtek ilyen mértékben. Ezért kénytelen a kormányzat, a költségvetés a legdurvább eszközt alkalmazni, a “fűnyírást”. Ráadásul majdnem minden minisztérium megcsinálta a saját apparátusa mellett a maga külön hivatalait is, például azért, hogy ő másodfok legyen. Néhány éve Igazságügyi Hivatal is van. Volt, aki több ilyen hivatalt is csinált, lásd Oktatási Minisztériumot. Azért a kormánynak is valahogy védekeznie kell! A közigazgatás fogyókúrája, kétségbeesetten mondom, az egészségesebb életért van, nem azért, hogy mazochista módon élvezzük, hogy embereket lehet elbocsátani, fejbe vágni. Jobb munka, szebb munka, elégedettebb munka legyen. Miért? Ma a közigazgatásban elégedettek? Minden úgy a jó, ahogy ma van? Észre kellene venni, hogy megváltoztak az állami feladatok.

Palócz Éva Én az államigazgatást mindig államháztartási kiadások meg deficit, meg egyenleg szempontjából szoktam nézni, de amikor azt hallom, hogy fűnyíró, az mindig valami nagyon pejoratív dolog. Pedig valahol egyszer olvastam, hogy a bürokrácia olyan organikus dolog, mint a növény, egyszerűen nő magától, mint a sövény, és mindig vissza kell vagdosni, mert egyébként teljesen elburjánzik. És azt hiszem, hogy Magyarországon mindig van egy ilyen törekvése a bürokráciának. Az Eurostadt adatai alapján Magyarországon a GDP 5 százalékát költötték csak az államháztartás működésére. Tehát egy fillér beruházás még addig nem volt ezen a területen, csak bérek, épületek, mobiltelefonok, komputerek meg autók. Az Európai Unió országaiban 3,7 százalékot költenek átlagosan, magyar költségvetésre visszafordítva 300 milliárd forinttal kevesebbet. Tehát óriási többletkiadásokkal működik a magyar közigazgatás, nem beszélve Szlovákiáról, ahol a GDP 2,8 százaléka megy el erre. Miért tudta megcsinálni Szlovákia, hogy folyamatosan csökkent? Ha a magyar GDP arányában néznénk, akkor majdnem 500 milliárd forinttal kevesebbet költ. Ez óriási összeg, ugye, a GDP 2,2 százaléka. Tehát vajon mi akadályozta meg a magyar közigazgatást abban, hogy minden intézmény annyit költsön működésre minden évben, amennyi neki elő van írva? Gyakorlatilag mindegyik minisztérium annyit költött, amennyit majdhogynem akart, vagy amennyit nem szégyellt. Pontosan, hogy nem szégyellt, mert volt egy anekdota egy miniszterről, aki egészen komolyan vette, hogy most takarékoskodni kell, és le akart építeni egy osztályt, amikor egy másik miniszter koma jött, hogy ő meg kétszer annyi fizetést ad. Hát akkor gyertek vissza, szólt, vissza az egész. Miért nem lehet – a kérdés nem olyan borzasztóan naiv – a miniszternek előírni, hogy munkakörének egyik fontos része, hogy legyen rendben a dolog, hogy gazdálkodjon úgy, ahogy neki elő van írva? És legyen következménye, ha nem így jár el. És akkor nem kéne így fűnyírni sem.

Szetey Szerintem több szempontból nem lenne jó. Egyrészt azt látom, hogy soha nem tapasztalt szigor van most azzal kapcsolatban, hogy mindenki hozza az ő számait. Folyamatos ellenőrzés van. Ez az egyik dolog. A másik, hogy azért ha a létszámot vesszük figyelembe, nagy transzparenciának kell azzal kapcsolatosan lenni, hogy az egyes emberek a különböző, nagyjából hasonló beosztásokban hasonló mennyiségű pénzt kapjanak, mert ha nem így járunk el, akkor a belső igazságtalanságokat tovább termeli a rendszer. Ennek megfelelően egy ilyen pillanatfelvétel-szerű képet rögzíteni és azt mondani, hogy annyit költünk csak el, amennyit kell, mégis egy olyan folyamatot indíthat be egy nem megfelelő költségszerkezet miatt, ami hosszú távon nem lesz jó.

Vitányi Iván: Itt valamiben fordítva vagyunk, egyoldalúan nézzük. Azt nézzük, hogy hogyan értékeli a vezetőség a tagok, a közszolgálati emberek munkáját. Ha majd harminc év múlva itt öszszejövünk, és elemezni fogjuk ugyanezt, akkor meg kell kérdezni egy másikat is: vajon a minisztérium végrehajtja-e azt, amit kell? Vajon a miniszter megmondja-e év elején, hogy a következő évben mit kell végrehajtani, és hogyan kell azt, mondjuk, értékelni? Vajon például az Egészségügyi Minisztériumban mindenki pontosan tudja, hogy mit jelent az egészségügyi reform? Ezt kellőképp megbeszélte az Egészségügyi Minisztérium tagjaival? Kellőképpen kiadta-e azt, hogy az egészségügyi minisztériumi apparátusnak hogy kell ugyanezt megbeszélni az egész magyar társadalommal? Ha ez megvolt, akkor vissza lehet kérdezni, hogy ki mennyit csinált belőle. Oktatják-e a minisztereknek, hogyan kell bánni az emberekkel, ami a vezetéshez elengedhetetlen? A vezető, hogyha elvárja, hogy a tisztviselői teljesítsék azokat a normákat, akkor vajon elegendő lehetőséget ad arra, hogy személyileg közvetítse azokat a normákat, amiket teljesíteni kell?

Ebben a szobában én vagyok a legöregebb ember, és visszaemlékezem, amikor a legfiatalabb hátul lévő beosztott voltam a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egyik intézetében, ahol, mondjuk, Karácsony Sándor volt az egyik háttérintézmény vezetője, és ha én beszéltem vele, akkor ő úgy beszélt, mintha az élete függne azon, hogy az adott témáról én mit gondolok. Kikérdezett, megmagyarázta, megbeszéltük, egyetértettünk, én büszkén távoztam. De neki ez a módszere volt. Vajon van-e ilyen módszertan arra, hogy hogyan mérjük a vezetőket? Mert a vezetők teljesítményét is mérni kell ahhoz, hogy mérni lehessen a vezetetteknek a tevékenységét.

Szetey Az első általunk szervezett képzési program szeptember-október folyamán a miniszterek képzésével fog kezdődni, amelyben a vezetői kommunikációs visszajelzésről lesz szó. A gyakorlatban ez egy kétnapos képzés lesz, a minisztereknek megcsináljuk persze egy nap alatt, vagy lehet, hogy csak négy órában. Csak legalább az alapjain legyenek túl, én az egy napban kiegyezek. Ez a coaching képzés, a vezetői kommunikációra teszi a hangsúlyt. Hogyan tudok úgy visszajelzést adni, hogy az ne lebarmolás legyen, hanem a legnegatívabb kritikából is inspirációt nyerjen a beosztott. Minisztertől osztályvezetőig ez közel 850 fő, szeptember elsejétől november közepéig megcsináljuk. Kipróbáljuk az úgynevezett 360 fokos értékelést, amelyben nemcsak a főnököm, hanem anonim módon a velem egy szinten lévő munkatársak és az alattam lévő beosztottak is értékelik a munkámat, számítógép segítségével és anonim módon, tehát őszinte visszajelzésre ad lehetőséget. És erre a visszajelzésre, ami alapvetően ténylegesen a főnöki, a fölfele való visszajelzésről szól, minden egyes vezetőhöz, legalábbis bizonyos szint felett coachot, segítőt is fogunk biztosítani. Azt nem mondom, hogy a 360 fokos visszajelzés alapján a vezető úgyis értékelve lesz, mert ezt nem lehet megtenni, de az biztos, hogy revelatív élmény lesz sokuk számára, hiszen életükben először kapnak igazi értékelést, valós visszajelzést a munkájukról.