Kulturális-közéleti havilap, negyvenedik évfolyam


2006 március Archívum


Hont András: Lébeccel a Klauzál téren


Hont András

Lébeccel a Klauzál téren

Hajózni muszáj, lakni pedig kell valahol. Legalábbis nem árt. Mikor föltörtem, és a kietlen Dohány utcából a napfényes Klauzál térre tettem át székhelyem, újsütetű Klauzál téri ingatlantulajdonosként bóklászva vettem birtokba a környéket. Korábban is jártam-keltem errefelé – gyerekkoromban a Klauzál utcai oldalon vágtam át, ha a Dob utcai iskolából apámhoz mentem, és később is erre sodort néha a kötelesség, meg hát a pártiroda is itt található -, de többnyire mindig a túloldalon vitt utam, ami elvben egy másik világ. Bóklászásom idején egy újságíró ismerősöm jóvoltából már tudtam a teret átszelő láthatatlan határról, és neki köszönhetően olvastam az idevágó szakirodalmat is. A szakirodalom nem meglett akadémikusok által lábjegyzetelt disszertáció, hanem a Borsszem Jankó élclap alapító szerkesztőjének, Ágai Adolfnak (aki általában Porzó álnéven publikált, és eredetileg Rozenzweignek hívták – csak hogy egyszerű legyen az élet) képekből, emlékekből összeszőtt személyes krónikája, az Utazás Pestről – Budapestre, 1843-1907. Itt olvasható: “Két nagy táborra szakad a tér: az északkeleti része keresztyén, a délnyugati része zsidó. Amott véges-végig, hosszában kettéhasított kövér disznótetemek. Emitt, főleg tél idején, sakterolt hízó ludak hekatombái.” E különös törésvonalból mégsem éreztem szinte semmit. A tér népessége, tapasztalataim szerint, ma két fő csoportra osztható, úgymint kutyasétáltatókra és kocsitologató, gyereknoszogató kismamákra. Valószínűleg a két halmaz metszetében helyezkednek el a kutyasétáltató kismamák, de az ő létük – bár elméletileg nincs kizárva – empirikusan nem igazolható.

Rajtuk kívül a téren találhatók még lődörgők, vásárlásból jövők-menők, csámborgók, focizók, sakkozók, ácsorgók, ücsörgők és természetesen kártyások. Itt akadtam össze Lébeccel, aki rettenetesen hangosan kibicelt, kész csoda, hogy el nem zavarták. Tekintetem néhány percig az asztalok körül kalandozott.

– Lébec – hallottam egyszer csak köszönésképp, miközben a csöppet sem barátságos hanghoz tartozó, alacsony, borotvált, inges-öltönyös, kortalan-fogtalan, sapkás öregúr lesújtó pillantást vetett az éppen lapot osztó fazonra.

– Örvendek – feleltem, de ebben azért nem voltam biztos.

Bár a terek azért teremnek, hogy ott emberek találkozzanak egymással és magával a hellyel, csak kóros térszegénységünk kissé leszoktatott erről minket.

Lébecről hamar kiderült, mindenkit ismer, azonban az ismeretség nem tűnt kölcsönösnek, aki vele szembejött, levegőnek nézte. De magatartásuk ott nem érdekelte, szemlátomást élvezte a tér nyüzsgését és bezártságát, és ha valamit itt élvezni lehet, csakis ezt, a nyüzsgést és a bezártságot. E látszólagos ellentmondás határozza meg leginkább terünk jellegét. Nehezen besorolható tér ez. Köztudottan van közlekedési csomóponttér, átszálló tér, átmenő tér, megálló tér, van monumentális hatalom-tér és szerényen meghúzódó légyott-tér, van historizáló tér és futurisztikus tér, álmos falusi templomtér, élénk vásártér, zegzugos tér, még felvonulási tér is van, sőt pipitér is, de az nem tartozik ide. A Klauzál tér, bárhonnan is közelítünk, nem ígéri előre magát, kisebb meglepetésként hat a házak széthúzódása, és köztük a zöldbe vagy hóba burkolózó terület, ahol szombat kivételével soha nincsen forgatag, de állandó a mozgás.

– Azért van ez – magyarázza Lébec, mintha idevetődött turista volnék -, mert itt nem áll meg se metró, se busz, se troli, csak autók, de azok vagy leparkolnak, és hozzálassulnak a térhez, vagy továbbhajtanak, de akkor meg kit érdekelnek. Villamos ugyan döcögött itt régen, ott ért be – bök ujjával a Csányi utca irányába -, de még a háború előtt fölszedték a síneket, szűk volt a hely, a kocsik gyakran összetorlódtak. No meg a szaladgáló gyerekek is állandóan lehagyták, ha nem éppen az ütközőre kapaszkodtak föl. Szóval pár utcát kutyagolni kell, ha valamire föl akarnak szállni, de minden közel van. Ideális ezeknek.

Gyanítottam, hogy az “ezeken” az elmúlt években megtelepedett vállalkozásokat értette. Tevékenységük, arculatuk, méretük számba vehetetlen. A központi fekvés mellett vélhetőleg a belvárosinál jóval alacsonyabb bérleti díjak, illetve ingatlanárak vonzzák őket. Némi értelmetlen magamutogatást követően belesimultak a környezetbe, a városrész régi szűcsei, kalaposai, cipészei, szabói, szatócsai közé. Gondoltam, Lébec jobban örülne, ha változatlanul az utóbbiak jelentenék a kereskedelmet errefelé.

– Téved – vágta rá öntudatosan, mikor gyanúmat megosztottam vele. – Engem egyik se zavar. Nem zavartak a hordárok se, hiába, hogy zajosak voltak, a halasok se, azok meg büdösek, a mutatványosok se, azok meg pofátlanok. Felőlem az nyit boltot, aki akar, olyat, amilyet akar. Elfér a többitől.

Elfér. Itt minden elfér. Az új bolt a régi mellett, az egyik népcsoport a másik mellett, a gazdag (belőlük volt és van kevesebb) közelében a szegény (belőlük meg több). Belső-Erzsébetváros házai úgy épültek, hogy minden és mindenki elférjen, mi több, kénytelen legyen megtűrni más társadalmi rétegek, nemzetiségek, tőle idegen tevékenységek létét. Az egykori szántók és gyümölcsösök parcelláinak határait szolgai módon követő telkek csak U alakú beépítést tettek lehetővé. Adta magát a jól ismert felosztás. Utcafronton üzletek nyíltak, és a napfényes, tágas lakásokban tehetősebb polgárcsaládok laktak, hátrébb kishivatalnokok, munkások, még hátrébb szűk és sötét lukakban a cselédség. Erre volt kereslet, és ezt finanszírozta a kínálatot megteremtő tőke. A kínálat aztán vonzott még másokat is. Nem a házakba, hanem magára a térre.

– Tótokat meg mindenféle más népeket. Fölmosóvödreiken ülő különböző vidékekről érkező takarítókat az Andrássy út építéséhez. Szabolcsból meg tudj’ Isten, honnan érkező pallérkisegítőket. Ott gyülekeztek a piactéren a lacikonyha körül. Akkor még csarnok se volt, azt csak a millennium körül csinálták, a piactér helyén meg parkot. Nagyon jó illatú orgonákkal.

Erről tudtam. A napi- és hetivásárok kiváltására a Főváros öt vásárcsarnok építését határozta el. Ebből a 3. számút, a Fővárosi Mérnöki Hivatal tervei alapján készült István térit, a mostani Klauzál térit 1897-ben adták át. Kérdően néztem Lébecre.

– Mondja, maga tulajdonképpen hány éves?

– Magának tulajdonképpen ehhöz mi köze?

Legföljebb nem tudom a korát. Az emlegetett csarnok felé baktatunk, ami elé, mintha középkori zsinagóga lenne, emeletes házat építettek, földszintjén kávéházzal és üzletekkel.

– Ez se ilyen volt. A kapu alatt sín vezetett, arra meg talán maga is emlékszik, hogy nem ilyen pultosnak, bevásárlóközpontosnak tervezték, hanem rendes standok voltak, de nemcsak a földszinten, hanem a pincében is. Ezzel az üzletközponttal se lenne gond, csak egyre vacakabb.

– Na, ha majd teljesen elromlik, akkor senki se jár be, bezárják, és üres lesz, egészen addig, míg néhány fiatal engedéllyel vagy anélkül kulturális központot nem alakít ki belőle – válaszoltam álnaivul, mert én majdnem mindennap itt vásárolok, és az üzlet jövőjét illetően nincsenek kételyeim, bár tényleg sokan járnak máshová, a Rákóczi térre, a Garayra vagy egyenesen a Teleki térre. – Így szokott lenni, előbb gyár vagy csarnok, aztán mozi vagy színház.

– Kivéve itt. A téren, ha nem tudná, előbb volt színház, és csak azután csarnok. – Ezt is tudtam, de egyre szívesebben hallgattam a kioktatást. – Az a Miklóssy Gyula, aki korábban mindenféle vidéki színházakban játszott meg igazgatott, és föllépett a Nemzetiben is, meg egy-két évig a Budai Népszínházat is vezette, vásárolt össze magának itt egy színházat. Előbb vett szépen épületnek valót, a ligeti gyermekszínház fa- és vasvázát, majd kerített hozzá itt-ott megsértődött színészekből társulatot is. A megnyitón, nem is tudom, hányban – 1872. október 30-án – Jókai-prológgal avatták. Egyébként Jókai főkortese, Szomory Dezső meg itt született a Király utcában. Mindegy, csak azért mondtam, hátha érdekli, de a színházra visszatérve százféle darabot játszottak, Offenbachot, Jókait, Vachot Imrét, Schillert, csak aztán az egész leégett. Az a Miklóssy nem is heverte ki többet a tűzvészt, újabb vállalkozásba már nem fogott.

1874-ben – amikor a színház a tűz áldozatává lett – magyarosított a Stefans Platz István térre. Húsz esztendő elteltével következett még egy színházalapítási kísérlet. Rákosi Szidi, az ünnepelt komika ingyentelek adományozásáért folyamodott a fővárosi tanácshoz, és lehetséges helyszínként az István teret jelölte meg. A középítési bizottmány azonban nem találta teátrumépítésre alkalmasnak a helyet, így a színésznőnek várnia kellett, amíg sógora a Körút túloldalán telket vásárolt. Itt nyitotta meg kapuit a Magyar Színház, amit Rákosi Szidi fia, Beöthy László igazgatott, a művésznő pedig szorgosan egyengette kétes hírű színiiskolája leánynövendékeinek pályáját. Szerencsére ennek már semmi köze a térhez, Lébeccel amúgy is megérkeztünk a csarnok bejáratához, ahol az egykori kávéházak helyén kínai árusok kínálgatják portékájukat.

– Ők se régóta vannak itt – bólintott feléjük Lébec -, és nem is itt laknak.

Ebben tévedett. A tér minden második házában él egy kínai vagy koreai család, ők alkotják a tér bevándorlástörténetének harmadik generációját. Először a 18. század végén – II. József türelmi rendeletét követően – a zsidók kezdtek Óbudáról átszivárogni az akkor még ketté nem választott Terézvárosba. A negyed arculatát meghatározó migrációra a második világháború után került sor. A szocializmus évtizedeiben a leválasztott (azaz földarabolt) lakásokba egyre erősödő hullámokban érkeztek a cigány családok, elsősorban az ország keleti megyéiből. Méretében és jelentőségében nem hasonlítható az előbbiekhez a kínai, koreai és arab kereskedők megtelepedése, de a terület arculatát – ahogy egész Pestét – már erőst befolyásolták. Mostanság mint fontosabb külső tényezőt a nyugati lakásfelvásárlókat és a tőlük lakást bérlő külföldi diákokat kell említeni, elsősorban a tér Nagydiófa felőli, “rehabilitált” oldalán. Az új tulajdonosok többsége ugyan a lábát nem tette be még a kerületbe, de tudható, hol szereztek ingatlant a franciák, a németek, az olaszok. A mi házunkban történetesen ebben a sorrendben. Mi több, a tér dicsekedhet egy csomó írrel is, igaz, élő ember még nem látott egyet sem közülük, de ha a honi lakásvásárló a remélt eladótól az alábbi mondatot hallja, “komolyan érdeklődnek írek is”, az gyors áremelkedést jelent. Lébectől csak a Klauzál utcai sarkon álló, svájci lobogós házról akartam többet megtudni.

– Melegedő – vetette oda. Azazhogy ide.

– Tessék? – Értetlenkedésem ezúttal valós volt.

– Mondom, melegedő. Ne hajléktalanokra gondoljon, hanem, hát, olyan melegségre vágyó férfiakra.

– Ne ízléstelenkedjen, ööö, Elemér!

– Mit Elemér! Majd mindjárt Olivér! Szép! Lébec Olivér! Zöldfülű firkászok szoktak ilyen neveket adni hőseiknek.

– Nem is tudtam, hogy zöldfülű firkászok műveit is szokta olvasni.

– Arról kéne írnia, amit nem tud, szép kis tanulmány vagy egyenesen regény kerekedne ki belőle.

– Jól van, na, csak a nevén akartam szólítani.

– Elég lesz annyi, hogy Lébec. Egyébként pedig nem ízléstelenkedtem. Pár éve egy fiú szerelmi bánatában ott arról az erkélyről ugrott le.

Legföljebb nem tudom a nevét sem. A titokzatos svájci házon viszont hosszan eltűnődtem. Eszembe jutott: a körzet képviselője panaszkodott a minap, hogy megpróbált bejutni valami szóróanyag-terjesztés ürügyén, de rövid úton kitették a szűrét. Miközben ezen merengtem, nem is figyeltem föl arra, honnan az ördögből tudja Lébec, hogy írni akarok.

Ekkorra már a csarnok házának udvarán található finom kávés körül gyülekeztek a taxisok. A legváltozatosabb napszakokban szállták meg a két kitett pultot, ilyenkor nemigen lehet autót kapni a téren, az összes begyűlik, kivéve a Dob utcánál álló ósdi Fiat tulajdonosát, aki egy percre sem hagyja el a kocsiját. Naphosszat olvas, amit könnyen tehet, mivel fuvart sem vállal soha. Egyesek szerint még a Kék Taxik korából maradt itt az autó is, a sofőr is. A húszas-harmincas évek legendás személyszállító cégének a Kertész utcában volt garázsa, és amikor oda a Főtaxi került, az ósdi Fiat és gazdája kiköltözött a Dob-sarokra várni az utolsó utast. A többiek a pultnál álldogáltak, néhányan köszöntek, és volt, aki csodálkozott az elém kitett két kávéspohár láttán.

Ekkor tűnt föl az öreg kártyás. Ő nem a téren űzte a sportot, hanem évtizedekig hivatásszerűen a Fészekben. Miután túlélt mindent, amit sch-s nevével túlélhetett, elvette a környék legszebb cigánylányát. Van tőle egy fia Amerikában, és egy alig húszéves lánya idehaza. A lány már fiatalon teljesítette a családi népesedési penzumot, van két gyereke (két apától), rajtuk kívül van csípőficama (otthonról) és számtalan udvarlója (a város minden pontjáról). Többnyire nem valami kitartó udvarlók, egyikük-másikuk hatalmas dzsipjével megjelenik, és óra-másfél óra elteltével már hozza is a lányt, de nem a ház előtt rakja ki, hanem itt a csarnoknál. A csípőficamos lány így egyedül kacsázik haza, kerülve apja tekintetét és kérdéseit. Az apjáét, aki ezúttal rendelni készült.

– Mivel kéri? – vágta el a szót szokás szerint a kávés, de már nem is kérdő, inkább kijelentő hangsúllyal. – Cukorral vagy édesítővel?

– Két édesítővel és öt cukorral, és természetesen tejszínhabbal.

– Ez hülye – kapta az öreg kártyás a választ és a kávét. Az utóbbit mohón körbefonták hosszú ujjai, az előbbit meg elengedték széles fülei. Lassan felém fordította a fejét.

– Jó napot! – köszöntem rá, de a fej fordult tovább, míg végre megszólalt.

– Á, üdvözlöm, hogy van?

Mielőtt felelhettem volna, Lébec fölreccsent mellettem:

– Alászolgája, megvagyok.

Különös. Lébec állítása szerint rajtam kívül eddig csak egyetlen emberrel elegyedett szóba, de erről nem szívesen beszélt. Évekkel ezelőtt a Nagydiófa utcai saroknál este hétkor mindig megjelent egy öregúr, és imádkozott. A rituálé színhelye a mi házunk előtt volt, megkérdeztem néhány szomszédot, akik megerősítették: így történt. A gyerekek roppant mókásnak találták, ahogy a bácsi kalapban, kaftánban megjelenik pontosan hét órakor, és síró hangon mormolni kezd. Pontosan hét órakor innen a Nagydiófa utcai sarokról vitték el a családját, azóta minden áldott este eljött, mígnem ideköltözésem előtt nem sokkal meghalt.

– Mi van ezen beszélnivaló – morgott Lébec, ha szóba került a téma. – Párosával hajtották végig őket a téren, kétoldalt szemetes edények voltak elhelyezve, de abban az időben nem szemetet, hanem légoltalmi homokot tároltak bennük. De akkor, amikor itt álltak, üresen tátongtak, éhesen mutogatták fekete szájuk az elhaladó párok felé, ők meg beledobták, amijük megmaradt.

Sok minden nem maradhatott. A gettósításról először rendelkező Sztójay-kormány 14 napi élelmet és 50 kilogramm csomagot engedélyezett bevinni az elkülönített területekre, a szabályzat preambulumának humánus szellemét idézően: “A magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.” Budapest megtisztítása azonban a nyilasokra maradt, akik általában meg ennyit sem hagytak azoknál, akiket betereltek az 1944. november 29-én fölállított pesti gettó, a 62 ezer embernek otthont adó 162 épület központjába, a Klauzál térre.

– Aztán nem az élőket meg az értékeiket gyűjtötték itt, hanem a halottakat. Aki nem bírta tovább az éhezést, vagy ellenállt valamelyik razziának, azt itt temették el. Később nem is temettek, csak hordtak, a Kazinczy utcai régi mikvébe, a Klauzál utcai fürdőbe, a csarnokba. Aztán meg már nem is hordtak.

A Síp utcában volt egy ház, az udvarán meg egy hókupac, abból egy láb lógott ki. A lakók kezdetben meg-megborzongtak, ha elhaladtak mellette, majd megszokták, nem is találgattak, ki lehet, és hol a másik lába.

– Volt még egyszer temető a téren – adja meg magát a borús emlékeknek Lébec. – 1956-ban itt hantolták el Gérecz Attilát. Költő volt, meg öttusa-válogatott. Felnőtt éveinek nagyobb részét börtönben töltötte, októberben szabadították ki a forradalmárok, hát harcolt, persze hogy harcolt, november negyedike után is. A Continental előtt futott át az úttesten, amikor eltalálta a géppisztolysorozat.

Lassan az ég is hozzákomorult beszélgetésünkhöz. A tér másfajta életbe kezdett. A befutott popénekesnő anyja, a terebélyes cigány asszony föltápászkodott apró sámlijáról összegyűjteni kacatjait, a büfé körül ácsorgók szétszéledtek. A Kádár már pár órája bezárt. A sokak szerint legfontosabb Klauzál téri nevezetességről azért nem esett még szó, mert Lébec nem szereti.

– Járjon oda az Andy Vajna meg a francia nagykövet meg tudom is én, ki még. Nekem semmi szükségem az ilyen előkelő társaságra.

Kádár Béla, az egykori tulajdonos büszkén húzná ki magát az előkelő szó hallatán, de ettől még hiába múlik az idő, és régi dicsőségünk változatlanul késik az éji homályban, a Kádár nem lett fényes étterem, és a maceszgombóc se kisebb a levesben. Ez utóbbiért el lehet viselni a temérdek potentátot a falon. Már amíg nyitva van, mert a Kádár hamar zár, nála csak a Dob utcai oldalon található Kóser borolda tart rövidebb ideig nyitva. A többiek huzamosabb ideig bírják. A csarnok oldalában a kocsma estefelé kezdi vonzani a környék közepesen nehéz fiúit, a Csányi utca sarka évek óta diákok felkapott szórakozó csehója. Van puccos helyünk is, ámde az állandóan tönkremegy.

Fiatalokból verbuválódott csapatok szelték át a teret a Liszt Ferenc tér irányából a Dohány utca felé, a Madách tértől a Nagykörút irányába, a Király utcából a Rákóczi útra. Lébecen szentimentalizmus lett úrra.

– Azt kellett volna látnia, amikor Boross Géza lakott a téren. Kuplékat énekelt, ha magának mond ez valamit. Gábor Andor verseit adta elő, egész Pest vele dalolta, hogy “elnézném hajnalig, folik vagy nem folik”. Amikor a halálán volt, 1955-ben, fölállt a kórházi ágyra, és végigénekelte az összes kuplét, amit tudott, mire a végére ért, meghalt – adta meg a végszót az estének Lébec, és elindult kifürkészhetetlen sétáinak egyikére.

 

A Klauzál tér az 1938-as nagy árvíz után született. A pesti városatyák a pusztulással és a zsúfolt külváros szellősebbé tételével indokolták elhatározásukat, amit aztán egy háztömbvég kisajátítása árán meg is valósítottak. Azóta számtalan elképzelés fogant a tér modernizálására, komfortosabbá tételére, megújítására. Többségük grandiózus utópia volt, magyarul helyen kívüli hely, seholse-világ. Helytelenítés. A Madách sétány eredeti, sugárutas javaslata egyenesre csiszolta a Dob utcai oldalt, és a tér a bulvár kidudorodásává fokozódott volna. 1938-ban egy Le Corbusier ihlette terv szét akarta robbantani az egész környéket, a városrész közepébe toronyházakat emelt volna, vagyis nem sokkal maradt el tőle a BVTV 1953-as javaslata.

Voltak szerencsésebb, bár jóval kevésbé ambiciózus próbálkozások. Néhány éve felújították a tér közepét, a játszóteret. Lettek szép új játékok, sportpályák, kutyafuttató meg miniamfiteátrum is. Kár, hogy azt használni nem lehet, fokozottan balesetveszélyes ugyanis. De a többit birtokba vették a kutyák meg a kismamák, a drogdílerek pedig kikoptak a térről.

Mi a Titok? Az ember tervező-építő hajlamának és az emberi életre alkalmas helyek egymást nem kizáró fennmaradásának a titka? Mert ez a hajlamunk számtalan veszélyt rejt. A jelen emberének önkénye egyetlen értelmezéssé merevíti az évszázadok véletlenjei vagy apróbb-nagyobb tervezései során létrejött helyet, helyeket. Mi a Titok? Talán a figyelem. A látás térből tájat hoz létre. Ahogy a festészet képes volt a perspektíváktól megszabadulni, a síkokat fölbontani, úgy mi is megláthatjuk a tájat, több földrajzi tér együttesét.

Továbbá beszélgetni kell a térrel. Hallgatni rá, és megőrizni titkait.

 

Másnap hiába vártam Lébecet. Nem jött többé, és a régi Fiat újságolvasó sofőrjével együtt eltűnt. Senki se látta később se. A tér maradt, csak a hó kezdett el esni. A hideg ellenére a betonpályán fociznak, és Zámbó Árpi, a híres nótaénekes és népi hős öccse cefetül káromkodik. Viszont az öreg kártyás visszaköszön.