Kulturális-közéleti havilap, negyvenedik évfolyam


2006 november Tanulmány


Agárdi Péter: Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetéből

Agárdi Péter

Bulvártémák és politikai elbeszélések

Metszet a József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetéből1
József Attila születésének 100. évfordulója váratlanul és örvendetesen széles körű nyilvánosságot kapott. A 21. század eleji régi-új nemzeti József Attila-kép mozaikjaiból, a recepció és kultusz összetett szerkezetéből itt és most nem foglalkozom a szakmai produktumokkal és vitákkal, a százas nagyságrendű rendezvények és publikációk zömével, a botrányokkal és a mediatizálódás jelenségeivel, az életmű befogadásszociológiájával, de a kortárs írók József Attilát megéneklő vagy éppen verseire rájátszó gazdag költői és esszéírói termésével sem.2 A szociálpszichológia, a szociolingvisztika és a társadalmi mentálhigiéné körébe tartozó szlogenesedés, köznyelvi panelesedés és szállóigésedés friss tüneteinek elemzése szintén fontos megközelítés lehetne, annál is inkább, mivel általános tapasztalat, hogy a költői életút és sors többségi kultikus értelmezése a centenárium idején is az úgynevezett bulvártémákra (még ha valóságos dolgokra is) hajaz.
A József Attilával kapcsolatos tematikai asszociációk egy nem reprezentatív vizsgálata azt mutatta, hogy az “átlagembert” ma elsősorban az öngyilkosság, majd a zseni, továbbá a szomorú sors, a depresszió s csak ötödikként a költő izgatja. A nyomor, a krisztusi áldozatvállalás stb. korábban előkelő helyezésű ikonjai, kultuszképző tematizációi némileg háttérbe szorultak. Ezek a hangsúlyos témák régi-új narratívákká rögzülve a teljes centenáriumi nyilvánosság- és hatásszerkezetet, benne a tudományos és az ideológiai-politikai beszédmódokat is átszövik. A szüntelenül politizáló szocialistáé és a teoretikus gondolkodóé szinte nincs is jelen a katalógusban, főleg a széles nyilvánosságéban, legföljebb hiányérzetként, számonkérésként.
Tematizációk és narratívák
A mikroszociológiai felmérések és köznapi vélekedések tematikai és érzületi csomópontjait aligha jogos iróniával kezelni: többnyire a József Attila-életmű valóságos kérdéseire reagálnak. S ha egyszer az olvasókat, a bulvárt ez izgatja, nem hadakozni kell ellenük, hanem lehetőleg szakszerűen kielégíteni a kíváncsiságot és megkísérelni tudományos igényességű válaszokat adni a még nyitott kérdésekre. Mind a köznapi és populáris, mind a szakmai mezőben számos hiteles, de nem kevés hamis példa is akadt erre. A centenárium nyilvánosságában hat témakör került a középpontba: eltérő arányban és hangsúlyokkal ugyan, de a rendezvénytörténeti, a tudományos, a szociológiai és szociálpszichológiai, valamint az ideológiai-politikai síkon egyaránt. A hat életrajzi és sorsképlet, lírai élmény és verstípus, illetve ezek elbeszélései: a költő nőkapcsolatai, istenélménye, nemzetfelfogása, betegsége és halála, a baloldali világnézeti értékekhez és politikai mozgalmakhoz fűződő viszonya, végül a szocializmusképtől is némileg függetlenedve: József Attila antikapitalizmusa, illetve ennek időszerűsége.
A talán legbulvárabb téma a mostani centenáriumon is József Attila betegsége és halála volt; ez a történet dominál a nem szakember fiatalok és felnőttek érdeklődésében is. Erős Ferenc “patográfiai diskurzusnak” nevezi ezt a tematizációt, de szenzációhajhász, szélsőséges és dilettáns, sőt kontár változatai ellenére sem tartja eleve haszontalannak és – Paneth Gábortól eltérően – a “társadalmi patológia” tünetének. Hiszen “a költő emlékét ébren tartja a köztudatban is”, a pszichoanalízist pedig – a nagy író érintettsége és intellektuális érdeklődése révén is – a magyar kulturális emlékezet részévé avatja.3 Hadd tegyem hozzá: ez a téma a “hétköznapi embernek” nemcsak extrém kíváncsiságát elégíti ki, hanem modern dilemmáira is felel, egyre kevésbé engedve meg a betegség és a normalitás stigmatizáló szembeállítását; főleg egy olyan országban, ahol feltűnően magas a neurotikus tünetekben szenvedők aránya. A költő mintegy 15 évvel ezelőtt nyilvánosságra került úgynevezett pszichoanalitikus szövegei4 körül mára lecsillapodtak az indulatok, de folytatódnak a komoly szakmai viták arról: irodalomnak tekinthetők-e.
A szárszói tragédia körüli vita éppen elég ismert, nem vadonatúj elképzelés Garamvölgyi Lászlóé5 és másoké, hogy 1937. december 3-án véletlen baleset vetett volna véget József Attila életének. A baleset elvileg nem kizárható ugyan, de József Attila egész életében készült erre a “megoldásra”, ha élete feloldhatatlan konfliktusait nem tudná megoldani személyisége, értelme, eszmélete feladása nélkül. S most erre a pontra érkezett. A balesetnarratíva nagy csinnadrattával és szakszerűtlenséggel kísért fölélesztése mindenesetre beleillik a rendszerváltozás körüli nekrofil perújrafelvételek sorába, amelyek az állampárti évtizedek kultuszainak lerombolása kapcsán sokszor a tényektől sem zavartatták magukat, hogy csak Petőfi “barguzini sírjára” emlékeztessek. Tverdota Györgynek egy népszerűsítő albumban megjelent igényes pályaképéből idézek: “Ne legyen kétségünk arra nézve, hogy József Attila tudatosan választotta a halált. Világos időszakaiban, mert hiszen a tudatzavar csak részlegesen uralkodott elméjén, a tőle megszokott alapossággal és pontossággal konstatálta, hogy gyógyíthatatlan. Világosan látta esélyeit: ha tovább él, hátralévő éveit eltompított állapotban, elmegyógyintézetben kell letöltenie. Ezért az egyetlen megoldást választotta, amelyet ilyen esetben választani lehet: az öngyilkosságot. 1937. december 3-án este a balatonszárszói állomáson önként vetett véget életének. Férfiasan élt és férfiként halt meg.”6 Hallottam már olyan olvasatról Tverdota e megfogalmazásával kapcsolatban, hogy ezzel ő mintegy igazolná, erkölcsileg helyeselné az öngyilkosságot, aminek tényszerűsége egyébként egzakt módon nem is igazolható. Pedig valójában – szerintem – éppen az ilyen megfogalmazással szolgáltat az utókor végre igazságot a költőnek, aki búcsúleveleiben “korrektül” elköszönt ismerőseitől, s akinek tettei fölött (általában az öngyilkosság felett) senki kívülállónak és utódnak nincs erkölcsi alapja ítélkezni.
Ami a nőkapcsolatokat, köztük természetesen a költőnek édesanyjához és testvéreihez fűződő viszonyát illeti, Valachi Anna és mások új kutatásai,7 továbbá a memoárok – köztük Szántó Judit, Vágó Márta és Illyés Gyuláné könyveinek – újrakiadása szükségképpen rezonáltak az intimitások iránt eleve fogékony, rájuk kiéhezett, a szappanoperákon és show-műsorokon nevelődött közönség igényeire. De legyünk igazságosak: egyáltalán nem baj, ha ezrek és ezrek saját dilemmáikra is választ keresnek mások, “híres emberek” életrajza, sorsa segítségével, olykor szinte a versektől, a lírai üzenetektől is eltávolodva. Szerencsére már nem a bűnbakkereső indulat vezette a szerzők, a véleménynyilvánítók zömét, hanem – a tények szigorú rekonstrukciós kísérletén túl – a megértő humánum. Ez jellemezte a József Attila és Illyés Gyula kapcsolatáról kibontakozott eszmecserét is; s ez vezette a fikciós elemekkel operáló regényíró, Asperján György tollát, amikor könyvében – kései jóvátételként – önfeledt, beteljesült szerelmetes órákat is adományozott hősének.8
Feltűnő, de nem váratlan hangsúlyt kapott a centenáriumon József Attila “istenes” verseinek, istenélményének az analízise – igényes és felszínes minőségben, illetve teológiai, irodalom- és eszmetörténeti, valamint publicisztikai megközelítésből egyaránt. 1990 óta már számos ilyen természetű válogatás, antológia és tanulmány jelent meg, kimondva-kimondatlanul azt sugallva, hogy az “ateista és kommunista” kánonnal szemben egy bűnbánó, istenkereső, tépelődő, hinni akaró József Attilát mutassanak föl. Most folytatódott ez a tendencia,9 sőt egyházi egyetemi szervezésben tudományos konferencia is összeült, amelyen “világi szellemiségű” kutatók szintén kifejtették véleményüket. Talán csak azt éreztem zavarónak, hogy a 2005. decemberi állami síremlékavatón – valamiféle rosszul értelmezett kiegyensúlyozás szándékával – Bozóki András miniszter korántsem harsányan baloldali beszéde “ellenpontozásaként” Jókai Anna szép felolvasása egy hangsúlyozottan istenhívőre festett költő emlékét idézte; amivel nem lenne semmi baj, ha a szakmai értelmezések igazolnák.10
József Attila “befogadása” a nemzetbe, költészete és gondolkozása hazafias, patrióta vonulatának felmutatása és méltatása nem a mostani centenárium újdonsága. Kultuszának és kritikai fogadtatásának mindig is egyik alaprétege volt, s korántsem csak a kései Hazám révén. A magyar szellemi és politikai életet durván megosztó ama diskurzus, amely “nemzeti-nemzetietlen”, “hazafi-idegenszerű” polarizálásban érdekelt, olykor manapság is eljátszik azzal az elbeszéléssel, amivel Adynál: idegenek telepedtek rá – úgymond – erre az igazi magyarra, kisajátították és deformálták zsenijét. A mostani centenárium szerencsére nem volt hangos az efféle durva torzításoktól, ha botrányos egyoldalúságok voltak is. Megnyugtató, hogy József Attila a Bartha Miklós Társasághoz, az Előőrs című laphoz kötődő úgynevezett “narodnyik” időszakának “problematikus” írásaiból és A nemzeti szocializmus… kezdetű, kéziratban maradt szövegéből nem nagyon kíséreltek meg igazoló montázst gyártani a mai nacionálpopulizmus számára. A Trianon-szindróma kapcsán pedig éppen az erdélyi Kántor Lajos utasította vissza azt az otromba kísérletet, hogy a költőnek az Összes versek kiadásaiból évtizedekig kicenzúrázott, 15-16 évesen írt “irredenta” zsengéjét Koltay Gábor Trianon-filmje pozitív mementóként mutassa föl: “József Attilát így meghurcolni, anélkül, hogy bár[mi] utalás történne az ő igazi, megharcolt hazafiságára, A Dunánál és a Hazám költői-emberi magaslataira: megbocsáthatatlan bűn.”11 A gazdag 2005-ös erdélyi, felvidéki és délvidéki recepció természetesen érzékenyen foglalkozik a költő és kultusza nemzeti, kisebbségi vonatkozásaival, bírálva – okkal vagy eltúlozva és új igazságtalanságoktól kísérve – az államszocialista József Attila-kánonnal egyidejű nemzetiségpolitikai szemérmességet, némelyek szerint egyenesen közömbösséget. Ugyanakkor feltűnő szakmai érdekessége a centenáriumnak, hogy több “nem főhivatású” József Attila-kutató is modern szellemű, érdekes esszét, tanulmányt, verselemzést szánt a költői életmű nemzeti, illetve hazafias témáinak.12
A József Attila-centenárium divatos tematizációinak ötödik és hatodik komponense, a “szocialistaság” és az antikapitalizmus szintén jelen volt a tudományos és a szociálpszichológai diskurzusban, mint ahogy a többi élménykör is az évforduló nyilvánosságszerkezetének ideológiai-politikai síkján. Eszmetörténeti és mozgalmi értelemben természetesen elválaszthatatlan egyik oldalról az antikapitalizmus, a rendszerkritika és másik oldalról a szocializmus, a baloldaliság, de a centenárium politikai hangsúlyú szövegeinek ebben a két narratívában négy jellegzetes kombinációja, ideológiai-érvelési alakzata rekonstruálható. Részletezés és bizonyítás nélkül: egy nyíltan antiszocialista, romantikus-nemzeties előjelű tőkeellenes populista vonulat; egy rendszerváltás-ellenes, magát ortodox kommunistaként pozicionáló radikális antikapitalizmus; egy szabadelvűen humanista, a szocializmusról szemérmesen-szégyenlősen hallgató vagy róla csak utópiaként gondolkodó variáció és végül egy önkritikusan baloldali, demokratikus szocialista eszmeiségű kapitalizmuskritikai modell. Némi iróniával mondhatnánk: “annál rosszabb a költőnek”, a mai politikai ideológiák képeződtek le általuk, de szerencsére már egyik sem kötelező. S nem is tudták kisajátítani a költő és értekező József Attila összetett, politikai konfliktusokban, kötődésváltásokban és ellentmondásokban bővelkedő, de a lényeget tekintve mégiscsak folyamatos, radikális baloldaliságát, érett emancipációs világképét és antifasiszta humanizmusát. Ugyanakkor ezek narratívák, a máról szólván – ha olykor hamisítások, torzítások, historizálások árán is, de – elevenen tartották és újra elevenné teszik a költői életmű, valamint a húszas-harmincas évek történelmi kihívásait. Illetve a költő révén is: mai világunk, nemzeti kultúránk társadalmi önismeretét.
A “hivatalos” centenáriumi
József Attila-kép
Mivel a költő életműve eleve erősen átpolitizált, a különböző politikai rendszerek és irányzatok az elmúlt nyolcvan évben nemcsak éltek ennek a ténynek az értelmezési lehetőségeivel, hanem gyakran vissza is éltek vele. 2005-ben sem hiányzott ez a szempont a József Attila-recepcióból, a mai József Attila-reflexiók széles spektruma – akarva-akaratlanul – maga is részese lett a nyelvpolitikai erőtérnek, amelyet a meginduló 2005-2006-os országgyűlési választási kampány még tovább is ingerelt. Egy nagy költő centenáriuma, még ha nem lenne is politikailag ennyire érzékeny, az állami és civil ünnepségek, a megemlékezések, a különböző rendezvények révén eleve kap művelődéspolitikai, ideológiai hangsúlyt; a József Attila-kultusz, illetve -recepció története a költő halála óta állatorvosi lova is ennek a ténynek.
2004-2006-ban, szemben a rendszerváltozás utáni évekkel, nem volt valamirevaló szellemi-politikai irányzat, amelyik (akár csak indirekten is) József Attila költői rangjának leértékelésére törekedett volna. 15-16 évvel ezelőtt a jobboldal – az államszocialista kánon bírálatával és a “kommunista költő” szobrának ledöntésével egyidejűleg – kísérleteket tett a költő kompromittálására is, de ez végül még a konzervatív jobboldali kormányzat alatt sem járt sikerrel. Ma szinte mindenki örömmel regisztrálja: József Attila talán az egyetlen a 20. századi magyar költészet nagyjai közül, aki változatlan népszerűséget élvez az olvasóközönség, köztük a diákság soraiban, ha nem is azzal a szenvedélyességgel, mint a hatvanas-hetvenes években. Hogy József Attila túlélte a 20. századot, abban a rendszerváltásnak komoly szerepe volt, amennyiben a korábbi kanonizálások fölszámolásával a társadalom érzékeny maradt vagy lett a költő bámulatosan sokhúrú művészete, plurálisan nyitott (ha nem is parttalan) olvasatai, üzenetei iránt. Pár évvel ezelőtt még azt is megkockáztathattuk, hogy egyenesen jót tett neki a rendszerváltozás.13
Hogyan ünnepelte és ünnepeltette a szocialista-szabad demokrata kormányzat a múlt század mégiscsak legnagyobb baloldali költőjét? Az mindenesetre bölcs dolog volt, hogy a kormányzat nem telepedett rá a centenáriumra, hogy jelentős – bár részint késve kifizetett – pénzösszeggel támogatta a tudományos, kulturális és amatőr rendezvényeket, pályázatokat, versmondó versenyeket; számos kiadványt mecénált. Maguk a 2002 óta kormányon lévő pártok, az MSZP és az SZDSZ – legalábbis tudomásom szerint – nem szerveztek semmiféle központi hivatalos vagy félhivatalos rendezvényt József Attilával kapcsolatban, vélhetőleg amiatti félelmükben, nehogy az “össznemzetivé” lett költő újrakisajátításával, baloldali kanonizálásával vádolhassák meg őket. Ha erről lett volna vagy lenne szó, valóban elhárítandó a veszély, de ez inkább fantomnak vagy fóbiának, túlkompenzáló óvatosságnak bizonyult, ami a baloldal önérzeti gyengeségére vall. Számos bizonyítékát nem sorolom, csak a legszembetűnőbbeket.
2005. január 7-én, a József Attila-év hivatalos megnyitóján Hiller István miniszter és szocialista pártelnök tartott szép köszöntőt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de József Attila szocialista voltát meg sem említette.14 Tragédia persze nem történt ezáltal. A Nemzeti Színházban megrendezett hivatalos, 2005. április 11-i ünnepségen az új kultuszminiszter, Bozóki András mondott beszédet.15 Az egykor a harmincas évekkel, a Szép Szóval szerkesztőként és kutatóként foglalkozó mai értelmiségi politikus filológiai, idézési, szakmai hibákkal teli, nem igazán az alkalomhoz illő beszédet olvasott föl. Természetesen voltak benne igaz és rokonszenves passzusok, de nem tudott mit kezdeni az egész nemzet számára is ünnepelt költő világnézetével s főleg baloldaliságával. József Attila kiszolgáltatottsága többször is szóba került a rövid beszédben, a szabad és a szabadság szó 13-szor is, viszont a baloldali vagy a szocialista, továbbá a nemzeti kultúra fogalmai, kifejezései – igenis: politikai hívószavai – egyetlenegyszer sem. A miniszternek a 2005. december 3-i síremlékavatón tartott koszorúzási beszéde kimondta a költőről, hogy a század legnagyobbja (nem biztos, hogy szükség van ilyen méricskélésre), de egyetlen szóval sem említette József Attila mégiscsak emblematikus politikai világnézetét, baloldaliságát, ugyanakkor politikustól illetlenül “leattilázta” őt.
Az országos és központi ünnepségek feletti védnökséget, az állami reprezentációt – mint annyiszor – most is egy a kormányzat által kinevezett hivatalos testület, a József Attila Emlékbizottság vállalta, amelynek elnöke a kormányfő, a magát baloldaliként meghatározó Gyurcsány Ferenc lett. Gyurcsánytól “genetikusan” s intellektuálisan sem állt távol a József Attila-élmény.16 Nos a miniszterelnök először az emlékbizottság zártkörű ülésén mondta el, egyáltalán nem szemérmeskedve, mit gondol József Attiláról, a centenáriumról, meg a baloldaliságról,17 ez a beszéde azonban nem került nyilvánosságra. Még egy, de immár hozzáférhető megnyilatkozása volt a centenárium alkalmából: 2005. április közepén ő nyitotta meg a József Attila évszázada című kiállítást, avatóbeszéde a politikus honlapján jelenleg is hozzáférhető.18 Baloldali szenvedélytől volt átfűtve ez a megnyitó (bár a baloldali fogalmat s a szocialista szót ő sem mondta ki), a költő sorsképletébe – vállalható tapintattal – szőtte bele a magáét és a saját politikai hitvallását, árnyaltan időszerűsítette a József Attila-i élet tanulságait: József Attila az alávetettek, a kivetettek osztályának, hazájának történetét, a felháborodás, az igazságkeresés tüzét emelte – szerinte – költészetté és magasrendű nemzeti kultúrává. A költő üzenete az utókor számára – úgymond – nemcsak a személyes, társadalmi és nemzeti szenvedéstörténet, hanem a kiútkeresésé és a fölemelkedésért, az esélyek egyenlőbbé tételéért folytatott küzdelemé is. József Attila az egyéni és társadalmi emancipáció modelljévé s egyúttal a nemzeti kultúra innovatív példájává vált Gyurcsány azonosulásában.
Természetesen politikus ne kanonizáljon, ne foglaljon állást hivatalból irodalmi, esztétikai, tudományos kérdésekben; s főleg ne szóljon bele szakmai vitákba. Társadalmi, világnézeti vagy éppen személyes élménybeli vonatkozásban, saját olvasatként ugyanakkor szabad és szabadjon véleményt mondania, vallomást tennie, orientálnia a köztudatot. Ezért is feltűnő, hogy Gyurcsány – bizonyára nem vitathatatlan, de – rokonszenvesen érzékeny, szokatlan személyességű és “antikanonikusságában” is programadó szövegéből (a politikus más megnyilatkozásaitól eltérően) semmilyen értelemben nem lett ügy, az nem tematizálta a nyilvánosságot, szinte befedte a feledékenység centenáriumi pora. Ez az elsikkadás is tükre, bizonyítéka annak, hogy a magyar szocialisták szervezete és a kormányzat oly megengedhetetlenül szégyenlősen kezelte József Attila baloldaliságát. Pedig e kötődés önérzetes hangsúlyozását, illetve azt a tényt, hogy a korántsem lineáris politikai utat bejáró költő volt anarchista, kommunista, majd szociáldemokrata is, de egész életében következetesen és radikálisan baloldali maradt, bizony össze lehetett volna kapcsolni annak kinyilvánításával, hogy lírája az egész nemzeté, hogy a nem szocialista meggyőződésűek számára is csodálatos értékű, magasrendű, klasszikussá érett művészet az övé. Talán érezvén ezt a paradox szégyenlősséget s ennek furcsa akusztikáját adhatott ki közleményt az MTI útján Vitányi Iván, a baloldali országgyűlési képviselők doyenje és a magyar kultúratudomány legtekintélyesebb személyisége. Ebben végre szocialista politikus is hangsúlyozta, hogy “József Attila elkötelezett baloldali volt a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Csalódott a diktatórikus álbaloldaliságban, de hű maradt a demokrácia és a szocializmus igazi eszméihez.”19
Tverdota György udvariasabb megfogalmazása szerint “a most éppen hatalmon lévő balliberális koalíció kulturális adminisztrációjának érdeklődése nem haladja meg azt a fokú tiszteletet, amelyet kultúránk más nagyjai iránt táplál”, ami ugyanakkor távol is tartotta minden kisajátítási, politikai-kanonizálási kísérlettől. Veres András – ugyanezen az összegező beszélgetésen – szigorúbban érvel: a 2005. április 11-i esti hivatalos program és beszéd hamis képet sugallt a költőről azáltal, hogy eltagadta radikális baloldaliságát, legalábbis egy ideig kommunista voltát, ami miatt pedig igazán nem lenne ok a szégyenkezésre, hiszen “az első világháború után olyan mély válságba került a kapitalizmus és a liberális eszme, hogy a legkiválóbb elmék is radikális irányba mozdultak”.20 Már-már igaza volt tehát Tamás Gáspár Miklósnak: “…a minap lezajlott József Attila-centenáriumot azzal töltöttük, hogy bebizonyítsuk: József Attila nem volt forradalmi szocialista”.21 Hogy mégsem lett teljesen igaza, az nem kis mértékben az irodalmárok egy részén, a szakmai nyilvánosságon múlott, amivel azonban ehelyütt nem foglalkozom. A félszeg, szégyenlős kormánypárti baloldaliság paradox kései szindrómája volt az önkormányzati választás 2006. augusztus 26-i fővárosi kampánynyitója, amelyen – a rossz lelkiismeret furcsa elszólásaként – egy ikonikus, de éppen nem a helyzethez illő József Attila-idézetet választottak szlogenként, az 1937-es Két hexametert: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.”22 Irodalmi fölsülés, politikai kommunikációs melléfogás ez inkább, mintsem a “hősi” bukásba beletörődés önbeteljesítő jóslata. Mindenesetre “freudi bosszú” az elfojtás miatt.
S mi a helyzet a politikusi túloldalon? Legyen elegendő egyetlen direkt példát említenem: József Attilát jobboldalról “kompromittáló”, feltűnő politikai kísérlet volt a Fidesz várbeli választási kampányrendezvénye, amelyet a politikai naptár véletlene folytán – a centenárium “méltó” lezárásaként, a 101. születési évforduló előestéjén – 2006. április 10-én tartottak. Ezen a tömegdemonstráción a legnépszerűbb magyar íróként Wass Albert “szerepelt”, legalábbis a műveiből készült műsorra csábító propagandaanyaggal és a könyvárusok kínálatával. A Rákay Philiptől Orbán Viktorig ívelő felszólalások “fénypontja” az egykori magyar és történelem szakos tanáré, Pokorni Zoltán pártalelnöké volt, aki a MIÉP nemzeti radikálisait is beölelő szövetségi politika jegyében csonkítva idézte József Attila Eszméletének X. versét a “meglett ember”-ről. Kihagyta belőle a “nemzetileg” kényes második sort, hogy tudniillik “Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja…”. Kommentár és analógiás utalás aligha kell hozzá.
Antikapitalizmus
és szocializmusfelfogás
A költő, az értekező és az állampolgár világnézetének, politikai elkötelezettségeinek és csoportkötődéseinek az alakulása, illetve ezeknek az értékrendeknek és mozgalmaknak a történelmi minősége és relevanciája a József Attila-hagyomány tudományos régiójának ma is fontos kutatási témája. Miként az is, hogy miként érik irodalommá ez az ihlető életrajzi, ideológiai környezet, azaz hogy a referenciáknak mi közük a poétikumhoz. E tudományos kérdések megválaszolásába s még inkább a velük szorosan érintkező köznapi és ünnepi diskurzusba persze szükségképpen beleszól az is: ki mit gondol az egykori és a remélt, vagy a történelmileg ad acta tett szocializmusokról, baloldali ideológiákról, törekvésekről, a mai világrendről, a kapitalista társadalom természetéről, a nemzeti létről, az emberiség és a humánum esélyeiről.
A tudományos igényű értelmezések világában – mindenféle direkt politikai üzenet nélkül is – ma meglehetősen tipikus az a felfogás, hogy József Attila proletárforradalmi versei gyengék, nem maradandó antológiadarabok. Eszerint csak az államszocialista rendszer legitimációs kényszerei stilizálták fel őket, eltagadva esztétikai és poétikai sebzettségüket, amit e versek egy részének későbbi továbbírása is bizonyítani vél. Számosan a kései József Attila tragikus reménytelenségének, a pszichoanalitikus és vallási ihletettségű bűnkomplexusnak, az egzisztencialista világképpel, adott esetben Jaspers vagy Heidegger filozófiájával is érintkező lírai és prózai élményeinek vonulatát hozzák ki “győztesnek” az életművön belüli versmodellek, alkotói szakaszok versenytárgyalásán. Mások vagy ugyanők (mindenekelőtt Kulcsár Szabó Ernő)23 az én, a személyiség egyetemes destabilizációjának, az önazonosság problematikussá válásának verspoétikai dokumentációját érik tetten József Attila lírájában, s ebben látják egyetemes szinkronitását, világirodalmi rangját. Szegedy-Maszák Mihály számára József Attila közvetlenül politizáló versei az elmúlt évtizedben leértékelődtek, amihez igazolásul a kortárs baráttól, Németh Andortól is idéz.24 Természetesen vannak a költő életművében “rossz” politikai versek, de megoldatlan, “gyengébb” filozófiaiak és freudisták is. S a Németh Andornál nem kevésbé illetékes kortárs barát, Fejtő Ferenc pedig egykor és ma is úgy vélekedik: “Én szépnek tartom a forradalmi verseit is, ezeket sem lehet elsikkasztani. Mint ahogy volt egy vidám József Attila is.”25 A Munkásokról pedig, amelyet egy kiránduláson hallott először elmondani a költőtől, ezt írja: a verssel “bebizonyította – mint egyik első tanulmányomban írtam róla -, hogy még a száraz, tudományos igényű, leninista-sztálinista ideológia is tudott neki, akárcsak a német Bertolt Brechtnek, remek verseket inspirálni”.26 A kérdéskör mai új irodalomtörténeti-szakmai értelmezéseit nem ismertetem, csak utalok Tverdota György, Veres András, N. Horváth Béla, Lengyel András szakszerűen “rehabilitáló” fejlődésképére, pályaképfelfogására.
A hétköznapokba, az irodalmi és politikai sajtóba is leszivárgott mainstream antiszocialista történeti-ideológiai vélekedés nyomán nemcsak a “bolsevizmus”, a “kommunizmus” szitokszó, hanem a “marxizmus” s mindenféle “szocializmus” is. Ezt a beszédmódot olyan indulattal és gyakran szakszerűtlenséggel használják, hogy kilóg a lóláb: már régen nem a “kommunista József Attila” kánonjának jogos kritikájáról van szó (ez a kánon egyébként már a hatvanas évektől nem élt kötelező tudományos normaként, ha a közoktatásban megmaradt is), hanem egyrészt mindenféle szocialista törekvés, másrészt és főleg a 21. század eleji baloldali mozgalom és politika megbélyegzéséről. Ez az értékrend természetesen maga is belső és külső viták tárgya lehet, de aligha indokolhatja a költő meghamisítását; annak letagadását sem, hogy egész életében, 1937-ben is következetesen a tudományos szocializmus hívének vallotta magát, miközben voltak anarchista, voltak plebejus-népi, voltak kommunista, voltak liberális és voltak szociáldemokrata kötődései is. A költőt magát most nem akarták támadni, hiszen jobboldali, konzervatív olvasók, irodalmárok is szeretik; mindemellett költészetének “istenes élménykörét” egyenesen önálló életre is igyekeztek kelteni. E felfogás szerint tehát a József Attila-életmű – sommásan – úgy ítélhető meg, hogy “jó, sőt nagy költő volt, bár szocialista”. Vagy: “a szocialista versek nélkül jó költő”, a “szocializmus csak hordalékanyag a verseken”.
Mórocz Zsoltnak a centenárium számára jobboldali kultuszromboló programot adó, Hitel-beli “értékvédő” rágalmazásai között domináns tétel volt: József Attila “munkásmozgalmi versei érvénytelenek”.27 Ennél finomabb az az “esztetizáló” modell, amely – részben az úgynevezett referenciaellenes szakmai álláspontra támaszkodva – egyszerűen nem vett tudomást József Attila baloldali élményéről s főleg ennek művészileg és bölcseletileg releváns dokumentumairól. A domináns vélekedés azonban a folyamatosan becsmérelt szocializmus, a baloldaliság leválasztása a maradandónak hirdetett zseni-József Attiláról, főleg a Lyukasóra, a Magyar Napló, esetenként a Heti Válasz és a Hitel egyik-másik írásában.28 Szerencsés Károly odáig is elmegy, hogy József Attila Levegőt!-jével szemben igazolja a Horthy-rendszer – úgymond – szélsőségek elleni jogkorlátozó rendeleteit, kartotékadat-gyűjtését. Szerinte a költő “»tudományos szocialista, marxista, proletár« versei, sorai eltakarták a kortársak elől az értéket, a zsenialitást”.
A Világosítsd föl elhíresült, egyértelműen antisztalinista, antibolsevista, de ezzel együtt többféleképpen is értelmezhető, többfelé vágó sorait (“Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét -”) a lehető legvulgárisabban igyekeznek mindenféle egykori és mai baloldaliság ellen fordítani – a sztálinista zsdánovizmus (ki emlékszik rá?) versmagyarázó módszerei mintájára. Ehhez képest szinte üdítőleg hatott a Magyar Nemzetben Péntek Orsolya cikke. Ő úgy “oldja meg” kényes feladatát, az irodalmi érték és a napilapbeli politikai megrendelés összeegyeztetését, a “használt baloldali ikon” megtisztítását, hogy legalább tolerálja a költő baloldaliságának a társadalmi igazságtalanságok és a személyes sors elleni lázadásból fakadó személyes hitelét. “Mert igaz ugyan, hogy nem munkásmozgalmi és nem kommunista és nem forradalmár (ahhoz végül túl okos lett), de a szó hagyományos értelmében (és ezt nem véletlenül kell hozzátenni) tagadhatatlanul baloldali.”29 Hát persze, hiszen az egykor “panelproliknak” bélyegzett baloldalakra is szüksége van a “nemzeti oldalnak”.
A rendszerváltozást alapvetően negatívan értékelő régi vagy újbaloldal képviselői viszont – mintegy a harsány kommunistázás ellenpólusaként – nem szemérmeskedtek: élesen antikapitalista módon méltatták, kanonizálták és időszerűsítették József Attila baloldaliságát. Szerdahelyi István szerint József Attila egyenesen “a marxizmus csúcsaira érkezett kommunista”, “magányos kommunista”, akinek lényegében mindenkivel szemben, minden vitájában igaza volt.30 Az egyébként valóban rendszerkritikus József Attila antikapitalizmusának közvetlen aktualizálása, a publicisztikai historizálás, a jobboldali demagógiák miatti düh, illetve a 21. század eleji magyar újkapitalizmus sok szempontból valóban jogosult bírálata Tamás Gáspár Miklóst odáig vitte, hogy durván parafrazeálja és félre is értse a híres József Attila-i sorokat: “Bármit mond szegény József Attila, a szabadság szülte rend: a tőkés rend. Ami ezen a renden túl van, az nem lehet »rend« (és nem lehet »munka«). A kapitalizmus előtt a rend szült rendet. A kapitalizmus játszani is engedi szép, okos fiait. Különben nő a tőke szerves összetétele, süllyed a profitráta.”31 Tisztelem Tamás Gáspár Miklós tépelődő baloldali radikalizmusát és a szocialista intellektualitás föltámasztására tett kezdeményezéseit, de itt mintha túllőtt volna a célon.
Érthető, ha József Attila ténylegesen rendszerkritikai lírája és (a bolsevizmus mellett) a kapitalizmus lényegének szervi problémáit analizáló bölcseleti prózája az olvasók egy részében a mai tőkés világrendszerrel szembeni vagy egyenesen a hazai társadalom egyes rétegeinek elnyomorodása miatti keserűséget, dühöt erősíti, poetizálja át. Egy költő ereje és maradandósága nem utolsósorban azon múlik: recepciója során mennyire érzi az utókor a versek újrateremthető frissességét, aktualitását. Borbély Szilárd joggal emeli ki – ha némileg igazságtalan következtetésekre jut is az elmúlt évtizedek és a jelen József Attila-kánonját illetően -, hogy költészete “harcos, társadalmi felelősségvállalással átitatott volt”.32 Kemény István lúzer-asszociációja33 nemcsak termékenyítő, hanem legitim (de szintén nem kötelező) olvasat, miként Bächer Iváné,34 Bodor Pálé,35 Gyurkó Lászlóé,36 Mező Ferencé,37 Ördögh Szilveszteré38 s másokéi is. Az viszont már legalábbis vitatható, amikor vers és próza gyakran doktriner értelmezésével követnek el szinte erőszakot – akár jogosult mai indulattól vezéreltetve is – a művön, a szövegkorpuszon.39
A politikatörténész is képes pedig újszerű – és időszerűségektől sem sterilen mentes – “antikapitalista” irodalomértelmezésre,40 s a politikus-újságíró is lehet árnyalt, miközben hangot ad – “jogállamban a pénz a fegyver” – antikapitalista világképének.41 De az már fájdalmas, amikor a jobboldali nacionalista populizmus, amelynek semmi sem szent a szocialista-liberális koalíció elleni totális harc érdekében, az antikapitalizmus ideológiájával leplezett bankárellenesség és nemzeti önvédelem demagóg eszköztárához József Attilát is felhasználja. Most csak egy szelídebb változatra hivatkozom: a rossz kontextus miatt meglehetősen rontott konnotációjú Szakonyi Károly-írásra.42 Pedig nem kisebb író, mint Tandori Dezső figyelmeztet: “Olcsón »a mai kapitalizmus visszásságait leleplező« költővé ne tegyük, ne pofátlankodjunk azzal, hogy »megbocsátjuk neki szerencsétlen sorsát az államszocializmus idejéről«, és ilyenek. Furcsa, de klasszikuma ellenére J. A. sorsa (a tragédiákat leszámítva) versformába foglaltan ma is a legüdítőbb. A rakodópartra nem lehet nélküle leülni, hajózni a Dunán nem lehet, nem is sorolom. Jó, egy csomó mindent lehet (szerelmesnek lenni, igyekezni a jósors dolgaiban, szép ruhában járni-kelni, előnyösen helyezkedni), de ez mind olyasmi, hogy szerencsére nem muszáj.”43
Az államszocialista nosztalgiákkal aligha vádolható Fejtő Ferenc a mostani évfordulón publikált régi-új írásaiban sem tagadja meg József Attilával közös forradalmi eszményeiket a harmincas évek elejéről, illetve a szocializmus maradandó értékeinek folytonosságát és mai érvényességét. Mindennek természetesen van komoly aktuális ideológiai-politikai vonzata, de legalább ennyire tekinthető szakmai, eszme-, művelődés- és irodalomtörténeti kérdésnek is. Sokszor visszatér 2005 körüli írásaiban, emlékezéseiben és interjúiban Fejtő arra, hogy megismerkedésükkor s különösen 1932-ben erős messianizmus, marxista radikalizmus, proletár távlatú forradalmiság jellemezte őket József Attilával, amelyből Hitler hatalomra jutása, illetve az ehhez vezető okok, köztük a kommunista pártok súlyos hibáinak a felismerése ábrándította ki őket. “Így és ekkor lett mindkettőnkből, forradalmár értelmiségiekből meggyőződéses reformista szociáldemokrata” – írja.44 Gyakran utal friss, illetve újraközölt publikációiban a korai Marx és a filozófiai antropológiája, elidegenedéskoncepciója körül folyó nemzetközi elméleti viták elementáris hatására, amelyek döntő mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a forradalmi messianizmuson túljutva és a katedra-kommunistákkal összerúgva a port, megmaradtak a tágan értett marxi világkép, a “humanizált” és demokratikusan értett tudományos szocializmus kételkedő-vívódó, de önérzetes elkötelezettjeinek.
Mai eszmetörténeti vitákban is fontos Fejtő érve: “A marxi történelemfilozófiával való megismerkedés volt József Attila gondolkodói pályafutásának legdöntőbb élménye.” Emlékeztet költő barátja ama álláspontjára, hogy a szocializmus korántsem elsősorban az anyagi érdekek ügye, s hogy “hányszor idézte, viták közben Marx gyönyörű mondatát: »A szocializmus nem kenyérkérdés, hanem az emberi méltóság ügye.«”45 Ez a meggyőződése, s ezzel együtt a szociáldemokráciához való közeledése alapozta meg, hogy miközben a lap és gárdája “egyértelműen baloldalinak és demokratának vallotta magát”, a Szép Szó köre “a kommunizmus és a nemzeti szocializmus határozott kritikáját egyidejűleg és ugyanolyan hevességgel” folytassa.46 Ugyanakkor semmiképpen nem azonosította a két rendszert, például “József Attilának Hegelen és Marxon iskolázott logikája elborzadt a Németh László-i elmélkedéseken, amelyek a bolsevizmust egy kalap alá fogták a fasizmussal, felületesen és könnyelműen ítélkeztek elevenek és holtak fölött, halálharangot kongattak humanizmusnak, demokráciának és szocializmusnak, s németmód egy tekintélyi, kvalitatív, faji s társadalmi hierarchián alapuló új korszak eljövetelét üdvözölték”.47
Fejtő eszmetörténeti meghatározása napjainkban is szakmai relevanciával bír egyrészt a “kommunizmus” és a “baloldal” divatos “totalitárius” azonosításaival, másrészt a költőt ma sem kímélő “szélkakas”-rágalmakkal szemben. Abban is igaza van, hogy – túl a szociáldemokrata mozgalom értékein – magának az eredeti marxi filozófiának, történelembölcseletnek számos elemét is maradandónak ítéli a 21. század elején, sőt megvédi.48 Ugyanakkor a hazai József Attila-kutatás ma már – ezen a kereten belül – ennél árnyaltabban, kevésbé lineárisnak látja József Attila pályáját: 1934-es szociáldemokrata hitvallása49 sem a magabiztos és a végleges álláspontra lelt, hanem a tépelődő baloldali értelmiségi kényszerű, “jobb híján” választása volt. Magát a szociáldemokráciát elkötelezettjei sem övezik apológiával, a költő is bírálta. S bármennyire tény is József Attilának a messianisztikus kommunista radikalizmusból való kiábrándulása, szembefordulása a szovjet bolsevizmussal és a bürokratikus szektarianizmussal, a demokratikus, humanista, antifasiszta világkép jegyében élete végéig megőrizte a felnőtten eszmélő antikapitalista rendszerkritikus szocialista hevületét.
Az az “esztéticista” típusú szakmai és az a politikailag angazsált közírói recepció, amely nemcsak elválasztani igyekszik József Attila lírájától a baloldaliságot, de szembe is állítja őket, Mórocz Zsolt egy szolidabb megfogalmazásában így összegeződött: “költeményeinek esztétikuma vitathatatlan, baloldali értékrendje ellenben vitatható, vitatandó”.50 Annyiban akár egyet lehetne ezzel érteni, hogy az esztétikumon túli, előtti és mögötti szocialista világnézet, a rá hivatkozó mozgalmak stb. valóban vitathatók. De kilúgozni József Attila lírájából az esztétikummá kigyöngyöződött baloldaliságot, aminek volt egy direkt proletárforradalmi változata, s volt egy tágabb, egyetemesebb, filozofikusabb versmodellje is, szerves egységben patriotizmusával és antifasiszta humanizmusával: nos ezt aligha lehet érvényesen megtenni. Ritka volt az olyan “antipolitikusságában” is józan szépírói hang, mint a felvidéki Duba Gyuláé: József Attilát “a 20. század szocialista eszmeiségéhez is magánya és szeretetvágya vitte: a szegénység ellenszerét, a társakkal járó valóságot látta-sejtette benne! A proletár fogalma akkor még tisztán élt – az együttérzést és a reményt sejtette. A kor magas szellemiségének bizalma a szociális eszmék iránt világjelenség, ahogy később a bizalomvesztés és a kiábrándulás is (André Gide). A történelem levonja a régi lobogókat, de az egykori kötődéseket, viszonylatokat megőrzi tanulságként, mert az emberiség önismerete elődei tapasztalataira épül.”51
Tverdota György “a tettrekészség pszichológiájá”-nak tételével egy új szakmai értelmezési lehetőséget is nyitott a proletárforradalmi József Attila költészete körül folyó perben: “általában nem lehet elköteleződni, elvontan nem lehet egy közösség nevében beszélni, nem lehet megjelöletlen mandátumra hivatkozni. A marxista gondolatiság, az osztályharcos ideológia, a baloldali politikai állásfoglalás – tetszik, nem tetszik – hozzátartozik költői világához. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy József Attila bármikor is pártköltő lett volna, hogy föladta volna gondolkodói és művészi szuverenitását.”52 Magam úgy látom: nem kell szocialistának lenni ahhoz, hogy József Attilát versbe épült szocializmusával együtt szeresse vagy legalább tisztelje az olvasó, az utókor. Nem kell szocialistának lenni ahhoz, hogy valaki az immár évszázados magyar szocialista kultúrát – minden konfliktusával, ellentmondásával együtt – a nemzeti kultúra szerves részének tekintse. Nem kell szocialistának lenni, hogy egy versértő belássa: a szocialista világkép, az emancipáció értékrendje (mint annyi más nagy világkép, köztük a vallásoké) művészileg is hitelesítő erővel rendelkezhet a tehetségek, a zsenik alkotói életművében.
Mint víz a csapból?
A centenárium küszöbén sokan féltek-féltünk attól, hogy “még a csapból is József Attila fog folyni”, s ez károsan hat vissza az egyébként népszerű költőre. Bár jócskán voltak színvonaltalan rendezvények és sajtó-összeállítások, botrányok, gyenge szövegek és versmondások, úgy tapasztalom: nem vált negatív önbeteljesítő jóslattá ez a szorongás. Talán nem illetlenség egy nemzeti kulturális évfordulóról ezt írni: normális, fesztelen centenárium volt – ha csak “egy pillanatra is”. A roppant kiterjedésű szakírói, költői és publicisztikai reflexiókból érdekes montázs, citátumgyűjtemény lenne összeállítható arról is, hogy mi a titka József Attila mai sikerének, az iránta való plurális érzékenységnek, vagy ahogy a Mindentudás Egyeteme szezonzáró Klubjának tudós vitatkozói – s éppen ők! – nevezték: a költő szerethetőségének.53
A fiatalokra vélhetőleg nem elsősorban világnézetes ihletei révén gyakorol vonzerőt József Attila, természetesen ezek az ihletek is “igazak”, autentikusak. A kultikus ceremóniák sem nagyon hatnak rájuk, sokkal inkább a mediatizált tömegkultúra eszközeivel is felerősített alapérzések, az őszinteség bája, a szenvedés megrendültsége. “Az, hogy ennyire fölpezsdült az irodalom József Attila körül, alapjában véve egészséges dolog – vallja Alföldy Jenő. – Változatlanul ő a legnépszerűbb költő Magyarországon. József Attila nemzeti és egyetemes érték, bár attól tartózkodnék, hogy »megasztárnak« tekintsem… Ez még neki sem állna jól.”54 Netalán mégis fölszippantja a tömegkultúra? – aggódnak többen. Hiszen vitathatatlan baloldali alapihlete mára többek szerint csak nosztalgia és ideológia maradt, s a világrend óriási változásaival, a konzumizálódással gyökeresen átalakult az érvényes költői nyelv alapszótára.55 Láttuk: némelyek minden korábbinál aktuálisabbként olvassák József Attila tőkeellenességét, antikapitalizmusát. Mások viszont éppen hogy egyetemességében, metafizikusságában látják frissességének titkát.56 A hatvanas-nyolcvanas évek József Attilával foglalkozó egyik legaktívabb esszéistájának, Gyertyán Ervinnek a mai, visszaemlékező jellegű megfogalmazása pedig így bontja ki a fentiekben bemutatott ideológiatörténeti elbeszélés recepcióesztétikai oldalát: a Krisztus-alakot megtestesítő “József Attila a 20. század mítoszának legautentikusabb és legteljesebb költője, s csak ennek az összetett, sokszínű, éles ellentmondásokkal terhelt mitológiának a hőseként és keretében értelmezhető. (Ahogy Petőfi is csak a 19. század mitológiájában.) [...] Ha arról lehet is vitatkozni, hogy József Attila skizofrén, borderline skizofrén vagy depressziós volt-e, arról nem, hogy a 20. század elrettentő skizofréniájának pusztító kényszerképzeteit, gyilkos tudathasadásait az ő költészete tárta fel, leplezte le a leghitelesebben. S ebben alighanem szerepe volt saját patológiája páratlan költői erővel ábrázolt tudatosulásának is, amellyel, ha önmagát nem is tudta meggyógyítani, de ezt a világot segítette a tisztánlátásban, amelyben élt s amelyet oly pontosan diagnosztizált. [...] József Attila századának gyermeke abban is, hogy a marxizmusnak azt a kettéhasadását is átélte, amely igazolta Marxot, a tudóst, viszont nem igazolta Marxot, a prófétát. Isten országa nem jött le a földre, a szocialista megváltás is elmaradt, de nem halt ki az a vágy sem, amely ezt az ábrándot élteti, indokolja, társadalmi eszménnyé teszi. József Attila marxizmusa attól kapja költőiségének egyedülálló mélységét és veretét, ahogyan azt a poklot és azt a purgatóriumot ábrázolja, amelyből a szocialista mennyország utópiája is kibontakozott. Vagyis attól, hogy freudista és egzisztencialista ez a marxizmus. De ettől még marxizmus. A 20. század marxizmusa. [...] S ehhez szinte az egész 20. századi kultúrát integrálta költészetébe. [...] A semmi ágán ül és a mindenséggel méri önmagát.”57
Hosszan idézhetném a különböző centenáriumi hitvallásokat és interpretációkat József Attila kultusza elevenségének és megújulásának bizonyítékaként. Az egyoldalú, hamis és merev kánonok többsége mindenesetre felbomlott. A kánonellenesség furorja persze új tilalmak fölállításának vagy legalábbis új elfojtások és tabusítások kialakulásának, új kisajátításoknak az intézményesülésével is járhat, különösen a tudományban és az oktatásban.58 S kérdés: vajon az irodalmi és olvasáskultúra devalválódása és/vagy átalakulása mit hoz e tradíció jövője számára. Hogy gesunkenes Kulturgutként mi kerül át a centenáriumi József Attilából az oktatásba és a közművelődésbe, az pedig végképp nem jósolható ma meg. Mindazonáltal széles körű kulturális tapasztalat: míg az egyik oldalról az életmű páratlan 20. századi diagnosztikai fókuszszerepére döbbenünk rá, a másik oldalról, a mai befogadói horizont egészét véve alapul mintha a teljes szubjektivizálódás korát élné a hagyomány. Ahogy Tverdota György fogalmazott: “Mivel ennyire sokarcú költőről van szó, mindenki megtalálja a maga József Attiláját.”59
A 21. század eleji József Attila-élmény – minden, a fentiekben érzékeltetett széténeklés, a megannyi belső vita, értékkollízió, félreolvasás és hamisítás dacára – mintha mégis csak átívelne a megosztott nemzet, a kulturális térfelek, a szekértáborok és pólusok fölött, s valami virtuális egységet testesítene meg. Hát igen, “a nemzet: közös ihlet.” De az maga József Attila is: ő a közös ihlet.
Jegyzetek
1 Részlet egy tanulmányból.
2 Néhány összefoglalás az évforduló eddigi általános és szakmai értékeléséből, a további hivatkozások helyett is: Bányai János: A József Attila-emlékév polémiái. Híd 2005. 4. sz. 6-17. p.; Bárány Tibor: Attila küldetése és a szelf poézise. [Az irodalmi folyóiratok József Attila-összeállításairól.] Jelenkor 2005. 12. sz. 1209-1214. p.; Bodor Béla: “…szeressetek szilajon…” A József Attila-értelmezések ütközőpontjai. Élet és Irodalom 2005. aug. 5. 15. p.; Borda László: József Attila a XXI. század kezdetén. Kézirat, egyetemi diplomadolgozat, Pécs, PTE FEEK, 2006.; Egervári Dóra: A százéves költő. Hogyan látjuk József Attilát a bulvársajtóban, az interneten és a hétköznapi életben. Kéziratos egyetemi dolgozat, Pécs, PTE FEEK, 2006.; Lengyel András: Megújulás vagy deformáció és bomlás. A József Attila-irodalom áttekintése. Holmi 2005. 4. sz. 474-493. p.; Lengyel András: A szóértés reménye nélkül. Egy József Attila-konferencia tanulságai. Forrás 2006. 9. sz. 92-100. p.; A Mindentudás Egyeteme Klub 2006. május 26-i kerekasztal-beszélgetése. Résztvevők: Bókay Antal, Tverdota György, Veres András; vitavezető: Rényi András; Péter László: A József Attila-kutatás helyzete és tennivalói. (Az újabb szakirodalom.) Tiszatáj 2005. 4. sz. 130-142. p.; Takács Ferenc: Szorítja, nyomja, összefogja… Prágai Tamás (szerk.): “Mint gondolatjel, vízszintes a tested”. Tanulmányok József Attiláról. Budapest, Kortárs-Mindentudás Egyeteme, 2005. Népszabadság 2006. március 11. Hétvége 11. p.; Tverdota György: “Minden, ami volt, van”. A József Attila-emlékév krónikája. Élet és Irodalom 2006. január 27. 6., 10. p.; Tverdota György: “Szeressétek őt!” Francia kritikusok József Attiláról. Élet és Irodalom 2006. április 7. 28. p.; Tverdota György előadása a József Attila-kutatás újabb eredményeiről a TIT Kossuth Klubjában 2005. május 6-án; Tverdota György előadása az évforduló kulturális összképéről a József Attila Társaság közgyűlésén 2006. március 31-én; Veres András: Mindenhová és sehová. Eörsi Sarolta interjúja. Magyar Narancs 2005. január 27. 8-9. p. – A magam “előzetese”: Rátekint-e József Attilára pártfogón e század? Eszmélet 65. sz., 2005. nyár 19-51. p. Továbbá: Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium. In: Agárdi Péter: “…a multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Budapest, Argumentum-Lukács Archívum. 2006. (Megjelenés előtt.)
3 Erős Ferenc: József Attila kultusza a pszichoanalízisben. In: Erős Ferenc: Kultuszok a pszichoanalízis történetében. Egy Ferenczi-monográfia vázlata. Budapest, Jószöveg Műhely, 2004. 147-172. p.
4 Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): “Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Budapest, Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.
5 Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila? Budapest, Pallas Antikvárium Kft., 20052. Lásd még: Udvardi József: József Attila lelki összeomlása. Budapest, Magyar Írók Egyesülete, 2004. Vö.: Murányi Gábor: Nem kérdés ez. A Hogyan halt meg József Attila című kötet margójára. [Garamvölgyi László könyvéről.] Kritika 2001. 9. sz. 14-16. p.
6 Asperján György-Sárközi Éva-Szabó B. István (szerk.): Költőnk és Kora. József Attila emlékév. Tverdota György tanulmányával. Budapest, ASPY Stúdió, 2005. 151. p.
7 A már hivatkozottakon túl: Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében. Budapest, Papirusz Book, 20052.; Valachi Anna (szerk.): A Szépség koldusa. József Attila szerelmei. [Versek, dokumentumok.] Budapest, Holnap, 2005.; Valachi Anna: “Amit szívedbe rejtesz…”. József Attila égi és földi szerelmei. Budapest, Noran, 2006.
8 Asperján György: Fogadj szívedbe. József Attila életregénye. Budapest, ASPY Stúdió, 2005. Vö. Agárdi Péter ismertetőjével: Kritika 2006. 5. sz. 35-36. p.
9 Sárközy Péter (szerk.): Föl a szívvel…Az istenkereső József Attila. Versek, tanulmányok. Budapest, Szent István Társulat, 2005.; Zsille Gábor: “Dolgaim elől rejtegetlek…”. Az Isten-kereső József Attila. [Versek, esszék, reflexiók mai költőktől.] Budapest, Új Ember, 2005.; Barabás Zoltán (szerk.): Lázadó Krisztus [József Attila-versek és tanulmányok róla.] Nagyvárad, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, 2005.
10 Jókai Anna: Por és Istenpor. (Az istenalakú hiány József Attila költészetében.) Tiszatáj 2005. 4. sz. 40-51. p. Lásd még: Jókai Anna Istent kereső embernek tartja [József Attilát]. Gantner Ilona interjúja. Vasárnapi Hírek 2005. április 10. 11. p. Vö.: pl. Alföldy Jenő: “Fogj össze, formáló alak.” Istenesség és bűntudat József Attila verseiben. Kortárs 2005. 1. sz. 8-37. p.
11 Kántor Lajos (szerk.): Ha eljönnél… József Attila a Korunkban (1929-2005). Kolozsvár, Komp-Press-Korunk Baráti Társaság, 2005. 253. p.
12 Pl.: Alföldy Jenő: “Van egy semmi kis furulyám.” Népiség és folklórhatás József Attila költészetében. Hitel 2005. 4. sz. 17-51. p.; Fried István: Az ám, Hazám! (József Attila meglelte-e hazáját?) Tiszatáj 2005. 4. sz. 96-101. p.; Jánosi Zoltán: Rekviem utcakövekből. József Attila emlékezete. Magyar Napló 2005. 4. sz. 5-9. p.; Pomogáts Béla: József Attila magyarsága. Somogy 2005. 2. sz. 99-106. p.
13 Lásd: Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Budapest, T-TWINS Kiadó, 1995. 214-220. p. és Rátekint-e József Attilára pártfogón e század? Eszmélet 65. sz., 2005. nyár 19-51. p., in: Agárdi Péter: A magyar kultúra és média a XXI. század elején. Pécs, PTE FEEK, 2005. 235-264. p.
14 Több résztvevő egybehangzó viszszaemlékezése szerint.
15 Hónapokon át elérhető volt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának honlapján.
16 Gyurcsány Ferenc: Merjünk baloldalinak lenni! A Kossuth Klubban 2004. február 9-én rendezett vita anyagával együtt. Mozgó Világ 2004. 3. sz.; vö. még: Agárdi Péter: Pamflet? Röpirat? Kiáltvány? Program? “Stílustani” reflexiók Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldalinak lenni! című írásához. Egyenlítő 2004. 2. sz. 31-33. p.
17 E tanulmány szerzője maga is tagja volt az Emlékbizottságnak, ott volt a 2004. december 3-i alakuló ülésen.
18 A kormányfő nyitotta meg a József Attila évszázada című kiállítást. 2005. 04.18-i letöltés.
19 Emlékezés József Attilára. [Hírösszefoglaló.] Népszabadság 2005. április 12.
20 A Mindentudás Egyeteme Klub 2006. május 26-i kerekasztal-beszélgetése. Résztvevők: Bókay Antal, Tverdota György, Veres András; vitavezető: Rényi András.
21 Tamás Gáspár Miklós: Elégia május elsejéről. Népszabadság 2005. április 30. Hétvége melléklet 1. p.
22 [Hírösszefoglaló] Népszabadság 2006. aug. 28.
23 Kulcsár Szabó Ernő: Csupasz tekintet, szép embertelenség. József Attila és a humán visszavonulás költészete. In: Prágai Tamás (szerk.): “Mint gondolatjel, vízszintes a tested”. Tanulmányok József Attiláról. Budapest, Kortárs-Mindentudás Egyeteme, 2005. 13-38., és 199-202. p.; uő: A vers hangja és tekintete. A humán jelenlét felfüggesztése a kései József Attila költészetében. Vigilia 2006. 1. sz. 37-45. p.
24 Szegedy-Maszák Mihály: Tanító célzat és művészi érték József Attila költészetében. Kortárs 2005. 4. sz. 6. p.
25 Fejtő Ferenc: Mintha József Attila-kultusz kezdődne. Mézes Gergely interjúja. Magyar Hírlap 2005. április 11. 1. és 14-15. p.
26 Fejtő Ferenc: József Attila. Korunk 2005. 3. sz. 6-12. p.
27 Mórocz Zsolt: A legenda oda…Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról. Hitel 2004. 9. sz. 3-25. p. Tverdota György tartott előadást róla s a hasonló kultuszrombolásokról az “És keressük az igazságot”. A József Attila-kutatás tegnap és ma című konferencián 2006. június 22-én.
28 Például: Gyurkovics Tibor: Skizofrén történelem 4. Ŕ la Balkán. Magyar Napló 2005. 4. sz. 12-17. p.; Szerencsés Károly: Nemzeti nyomor. József Attila: politika az értelemig és tovább. Lyukasóra 2005. 4. sz. 29-39. p.; Szigethy Gábor: Múltunk megmentése. Heti Válasz 2005. április 7.; Zászlós Levente: József Attila vezérmotívumai. Lyukasóra 2005. 12. sz. 26-28. p.
29 Péntek Orsolya: Utcák és terek meg egy díj neve. Kinek kell egy használt baloldali ikon? [Ti. József Attila.] Magyar Nemzet 2005. április 11. 5. p.
30 Szerdahelyi István: A magányos kommunista. (József Attila fejlődéséhez.) Ezredvég 2005. 4. sz. 120-143. p.
31 Tamás Gáspár Miklós: Isten hozta, Mr Bush. Élet és Irodalom 2005. április 22. Melléklet IV. p.
32 Borbély Szilárd: Például három József Attila-válogatott. Jelenkor 2005. 12. sz. 1193-1200. p.
33 Kemény István: Húsvét, április 11. Magyar Narancs 2005. március 10. 28-29. p.
34 Bächer Iván: Egy új vásárhelyi szoborra. [Kigl Sándor József Attila-emlékműve.] Népszabadság 2005. október 1. Hétvége 11. p.
35 Bodor Pál: Kardos telep és Szieszta. Tekintet 2005. 6. sz. 97-104. p.
36 Gyurkó László: J. A.-rózsafüzér. Tekintet 2005. 4. sz. 39-43. p.
37 Mező Ferenc: Eszmélet-lenül. Budapesti Lap 2005. április 13. p.
38 Ördögh Szilveszter: Bús idegen – Krisztus elgyötörten. József Attila szentségtörései. Tekintet 2005. 5. sz. 15-23. p.
39 Például: Csala Károly: Determinizmus és rezignáció. József Attila utolsó költői korszakának problémájához. (Részlet egy tanulmányból.) Ezredvég 2006. 3. sz. 67-78. p.; Gervai Pál-Trautmann László: “Én, József Attila, itt vagyok”. Népszava 2005. április 9. Szép Szó melléklet 1. p.; Kiss Viktor: Az esszéisztikus alkat. [József Attila.] Egyenlítő 2005. 2. sz. 6-12. p.; Wirth Ádám: Ma is itt van közöttünk. [József Attila.] Ezredvég 2005. 4. sz. 97-106. p. stb.
40 Földes György: “A hetedik te magad légy!”. József Attila és a proletariátus. Eszmélet 65. sz., 2005. tavasz 164-179. p.
41 Hegyi Gyula: “Jogállamban a pénz a fegyver.” Népszava 2005. április 9. 19. p.
42 Szakonyi Károly: “S háltak az uccán…” Lyukasóra 2005. 4. sz. 8-9. p.
43 Tandori Dezső: A muszáj-elmerengő. Tiszatáj 2005. 4. sz. 18-21. p.
44 Fejtő Ferenc: József Attila. Korunk 2005. 3. sz. 6-12. p.
45 Fejtő Ferenc: József Attila, az útmutató. Valachi Anna interjújával és tanulmányával. Budapest, Népszava, 2005. 8-9. p.
46 Fejtő Ferenc: József Attila. Korunk 2005. 3. sz. 6-12. p.
47 Fejtő Ferenc: József Attila, az útmutató. Valachi Anna interjújával és tanulmányával. Budapest, Népszava, 2005. 22-23. p.
48 Legutóbb például: Fejtő Ferenc: Isten, ember, ördög. Elmélkedés a rosszról és a történelemről. Budapest, Holnap, 2006.
49 Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): “Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Budapest, Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992. 307-308. p.
50 Mórocz Zsolt: Vakító szalmaláng. Lyukasóra 2005. 4. sz. 40-47. p.
51 Duba Gyula: Egy keserű nép sír belőlem. József Attila 100. születésnapjára. In: Hodossy Gyula (szerk.): Én ámulok, hogy elmúlok. Felvidéki anziksz. [Versek, esszék, tanulmányok József Attiláról.] Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2005. 47-58. p.
52 Tverdota György: József Attila “múlt századi” lírájának elevensége a XXI. század elején. Eszmélet 65. sz., 2005. tavasz 136-147. p.
53 A Mindentudás Egyeteme Klub 2006. május 26-i kerekasztal-beszélgetése. Résztvevők: Bókay Antal, Tverdota György, Veres András; vitavezető: Rényi András.
54 Alföldy Jenő: Arany öntudat. Vincze Ferenc beszélgetése. Szépirodalmi Figyelő 2005. 3. sz. 59-66. p.
55 Borbély Szilárd: Például három József Attila-válogatott. Jelenkor 2005. 12. sz. 1193-1200. p.
56 Például: Beney Zsuzsa: Első törekvés, utolsó mentsvár. Dukay Nagy Ádám beszélgetése. Szépirodalmi Figyelő 2005. 3. sz. 59-66. p.; Horváth Iván: “A sakktáblát nem borítjuk fel.” Hortobágyi Ágnes beszélgetése. Szépirodalmi Figyelő 2005. 3. sz. 74-84. p.
57 Gyertyán Ervin: József Attila átfonja létezésemet. Tekintet 2005. 6. sz. 6-416. p.
58 Tverdota György: “Minden, ami volt, van”. A József Attila-emlékév krónikája. Élet és Irodalom 2006. január 27. 6., 10. p.
59 A Mindentudás Egyeteme Klub 2006. május 26-i kerekasztal-beszélgetése. Résztvevők: Bókay Antal, Tverdota György, Veres András; vitavezető: Rényi András.
Köszönöm Horváth Klára pécsi könyvtáros tanulmányom anyaggyűjtéséhez nyújtott segítségét.