Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon milyen világba csöppennek azok az amerikai turisták – ezek a messziről jött tiszta (?) lelkek –, akiken elhatalmasodik a Drakula-kultusz, és elzarándokolnak a mítosz (a mítoszuk) forrásvidékére. Biztos, hogy már akkor van egy kis enyhe bizsergés a gyomorszájuk táján, amikor a tapogatózás kedvéért útikönyveket vásárolnak, és képeken, interneten át ismerkednek Romániával, a világgal, amin legyűrhetetlenül átüt a múlt, vagy valami múltnak tűnő árucikk, ami nagyon is könnyen, kisebb kiszerelésben is megvásárolható. Ahol nagyon jutányosan be lehet fizetni egy tuti biztos, legalább háromcsillagos időutazásra. Az Otopeni repülőtérre érkezve egyértelmű, a nikkelragyogás már itt meg-megbicsaklik, érezhető, hogy a civilizáció csak feltételekkel fenntartott, mesterségesen meghonosított karanténvilág, amelynek határain túl ott sötétlik a kiismerhetetlen, taszítóan vonzó Kelet-Európa, a Drakula-föld. Nyugatról idemerészkedők, Nyugat felé ácsingózók tömege keveredik itt: a borzongani vágyók és a menekülők furcsa egyvelege. Biztos, hogy már itt felmerül a kalandkeresőkben, hogy talán jó lenne visszafordulni, talán jó lenne akként kezelni az anakronisztikus meséket, amik. Mesékként és időtörésekként. Aztán mégiscsak tovább sodródik az, aki idáig elért, a túlságosan is emberszagú Bukarest felé. És érzi (ha akarja, ha nem), hogy oda érkezett, ahova akart, a riasztó közelségek, a lüktető sodrás, a borzongató árnyak világába. Betongettók, ortodox katedrálisok, luxusszállók, juhsajtszagú piacok, bojárvillák, a Ceausescu-korszakból szökött Dacia-múmiák, az egész városon átgázoló terepjárók elsötétített ablakai mögött új időknek új uraival. Valami történik itten. Valami történik velem – érezheti az, aki ide alászállt. És ha úgy dönt, hogy még mélyebbre merészkedik, még beljebb hatol ebben a kisszerűségében is monumentális, magával ragadóan rémisztő dzsungelbe, akkor jegyet vált a Bukarest–Segesvár intercityre. Hadd történjen vele is egy kicsit, módjával a múlt. És mórikálja magát a légkondicionált, büfékocsis utazás alatt, hogy ez végül is csak egy ártatlan kirándulás, incselkedés, kiruccanás a jól ismert forgatókönyvek forrásvidékére. Sosem jártam utána, mi is lesz a vége ezeknek az utazásoknak: tényleg átlépik-e az időhatárokat, vagy a történelemkalandorok belebotlanak az emléktárgyboltok küszöbébe, isznak egy olasz kávét a segesvári olasz kávézó teraszán, vásárolnak néhány drakulás bögrét, giccstől csörömpölő hátizsákkal kotródnak vissza a bukaresti sokcsillagos szállodákba, a fényesre vikszolt Otopenire, majd a tengerentúlra azzal a biztos és a továbbiakban mellőzhető érzéssel, hogy „ott is jártunk”, „ez is megvolt”? Mi történik, ha szembenéznek Drakulával, a saját Drakulájukkal?

Sokszor kerülgetem a múltrezervátumokat (szinte más sincs itt, rezervátum rezervátumba ér, múlt a múltba), és azon gondolkodom, egyáltalán bejárhatók-e, vannak-e rések a falakon, amelyeken át a nagyon áhítatos külső szemlélődő beleshet. Vagy mindez meg sem közelíthető, és hiába vált védjegyévé ennek a vidéknek a múlttal való összenövés, a lényeg ki nem preparálható, meg nem érthető. Nincs szembenézés sem, talán. Félelmetes és titokzatos és groteszk, ami itt van – ez igaz, de nem reprezentálható, nem színes és szélesvásznú, hanem sötét, megközelíthetetlen és feldolgozhatatlan. A megközelíthetetlenségek pedig nem a segesvári turistaövezet standjain fekszenek kiterítve, árcímkézve.

Júniusban az eltrianonosodás súlyos folyamatát éltük, mondhatnánk, hogy mindig így van ez, amikor eljön e hónap negyedik napja. De ez így nem igaz, most valami történt, új jelentést kapott a nap, az évforduló, (régi) új – politikai – eszközzé vált a múltba révedés, a múltra való hivatkozás, a múltteremtés, az irányított időutazás. Trianon-napok követték egymást, megemlékezések, felszólalások, beintések, megmondások: érezhető felszabadultsággal, komfortérzettel süppedt bele mindenki, aki érte ebbe az új érzésbe, hogy lehet, most már lehet trianonozni, szétszakított nemzetrészezni. Nem üzengetett senki, nem rázta az öklét, nem leste a szeme sarkából a viszonüzeneteket és -ökölrázásokat, mert ez már egy másik – színes, szélesvásznú – békedimenzió, amelyet egy sötét, trianoni történet határoz ugyan meg, de mindenki megtanulta már borzongva hasznára élvezni azt. Nincsen már semmi éles konfliktus, tét, „Trianon gyógyítása elkezdődött” – nyilatkozta Tőkés, meg még azt is, hogy „Trianon tagadása bűn”. Darabjaira szedtem ezt a hangsort, ezt a pattogó Trianont, vajon másképpen pattog-e, mint a Dra-ku-la? Így mennek át a vonatok Románián: tri-a-non, dra-ku-la, tri-a-non, dra-ku-la, kattogják a kerekek. Mennyivel közelibb, távolibb, reálisabb egyik mese a másiknál? Vajon hol bujkál bennem ez a Trianon, amelynek gyógyítása ím elkezdődött. (Olyan lehet ez, mint az ördögűzés: akkor is kigyógyítanak belőle, ha én nem akarom, ha nem érzem magam érintettnek, megszállottnak, megszállott területek elrabolt lelkű áldozatának. Egy leköszönt püspök eltévedt báránykája vagyok?) Beteges, tényleg, hogy élvezem például a juhsajtszagú bukaresti piacokat, hogy szimatolom a balkáni metró emberszagát. Ez lenne maga a bűn? „Nem szabad letagadni azt, ami letagadhatatlan. Utasítsuk vissza a Trianon-tagadást és Trianon következményeinek megtagadását” – figyelmeztetett Tőkés június elején, és én hetek óta figyelem magam. Mert abban biztos vagyok, hogy bűnös vagyok, és nem értem, miért nincs bűnöm, ha van. Mondjuk, tagadni, hát azt nem tagadok le semmit. Itt van ez az ortodoxiaárnyas ország, egyébről sem szól az életem, mint az elfogadás gyakorlásáról, a megértésre való törekvésről, ha nem kattogna mindig ott a háttérben Trianon, akkor biztosan nem tennék ilyen erőfeszítéseket, hogy értsem a szent terek köré épült profán világ labirintusát. Nélkülözhetetlen Trianon. Milyen is lennék, ha nem ebbe a rezervátumba születtem volna? Ha nem látnám igazán belülről a múltat? Trianon szerencséje az enyém, megtanultam kinézni a fekete lyukból. Kilátni lehet, belátni nem – ez a júniusi tanulság. Ott volt például a lelki szegény nagyapám, akinél nagyon könnyű helyen volt a büdösoláhozás, meg a büdöszsidózás is. Hát ő nem kereste magában a Trianon-betegséget, mert tudta pontosan, hogy hol fáj, és miért fáj neki a megcsonkított, szétszakított szíve. Megtanították és meggyógyították a Horthy-korszak iskoláiban neki, az elcsatolt és megmentett dél-erdélyi menekülőnek. Kimentették és felmentették a megértés és elfogadás minden kényszere alól.

Vajon milyen lehet az, amikor Semjén Zsolt – ez a messziről jött tiszta (?) lélek (miniszterelnök-helyettes, nem turista) úgy dönt, hogy most már aztán, mert itt van az ideje, befizet egy tuti biztos időutazásra. És jegyet vált rá. Meddig látja be a múltat, vagy azt, amit múltként hisz, képvisel? Amikor meghirdeti „a trianoni katasztrófán való túllépés” lehetőségét? Tényleg, konkrétan és szimbolikus értelemben is: hogyan utazza be (ha beutazza) a magyar miniszterelnök-helyettes azt a teret, amelyről beszél? Miféle katasztrófákkal találhatja szembe magát? Csak úgy, a megértés kedvéért, tényleg: miféle katasztrófákkal? Ha már túllépünk rajta. Mondjuk, amikor Bihar vagy Szatmár megyénél belép az országba, akkor hol találkozik a katasztrófával? A katasztrófa románul beszél? A katasztrófa az, hogy mindez a „miénk” volt. A miénk? És most kié? Hogy működik a történelmi adok-veszek? Érzi-e az emberszagot, a juhszagot, a betonnegyedek és ortodox katedrálisok hűvösét-forróságát? Kilencven év szét nem szálazható, vissza nem bontható történetét? Vagy vetít? Egy sosem volt országot? Egy sosem lesz közösséget? Mint a moziban? Hollywood nemzetpolitika, gondosan preparált és reprezentált félelmekkel, jól időzített riogatással és garantált katarzissal. Most már meggyógyulunk, túllépünk a katasztrófán, most már minden jó lesz. Ettől a június negyedikétől, nem a tavalyitól. Vagy az azelőttitől. Ettől, ez a politikai siker: az időzített felszabadulás.

És az a groteszk, hogy mi gyógyulunk, túllépünk, felszabadulunk, aközben ugyanitt ők, a románok, nem éreznek semmit. Egyáltalán: nem is foglalkoztak semmilyen érzéssel, se a mienkkel, sem az övékkel. Jóformán észre se vették, hogy június negyedike van. Lehet, hogy nincs is benne a naptárjukban. Nekik december 1-jére esik június négy, talán. Talán nem esik már semmi sehova, csak jönnek a csikorgó napok, egyik a másik után. Veszekedtek nagyokat a nyugdíjcsökkentésről, a társadalombiztosításról, mocskos kis anyagiakról, eszükbe sem jutott, hogy előttük egy nemzet sorsa. Vagy kettő. Vagy egy se. Ki számolja?

Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő szintén június elején nyitott irodát Marosvásárhelyen. Az elszakított nemzetrészekért, a nemzetegyesítésért, a magyarokért. Azért itt, mert itt van a legtöbb probléma a románokkal. Ő már csak tudja. Ők, a románok, még nem tudják. A helyi magyar közösség gyorsan kapkodni kezdett. Mégse tán a fejük felett és nélkülük kéne importálni a megváltást. És különben is, nincs probléma a románokkal. Van, de csak úgy, mint a magyarokkal. Nem ez a kérdés – mondták gyorsan az aláírásgyűjtésbe, tiltakozásba kezdő helyi magyarok, hogy megnyugtassák a románokat. Akiket persze nem kellett megnyugtatni: hidegen hagyta őket Szegedi Csanád, a nemzetegyesítés, június négy és a politikai turizmus. Múló szeszélyek, másra figyelnek, másnak van most itt tétje.

Nekem azonban muszáj odafigyelnem a körülöttem, körülöttünk hömpölygő politikai giccsre, amelynek alanyai, kárvallottjai is vagyunk. Kérem vissza a Trianonomat. A megélt konfliktusokat, az ezek révén kiérlelt kompromisszumokat, megértéseket, a távolodásokat és közeledéseket. A nyűglődést, a félreértéseket, a rossz szomszédságot, meg a jót is. Az egész történetet, ami nem egyetlenegy nap, pláne nem ez a gyógyító, katasztrófaelhárító, büntető és felszabadító június negyedike. Kérem vissza, minden szereplővel, minden perspektívával együtt. Semmi giccsputtonyozás, semmi nemzeti katasztrófaturizmus.