Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október derekán, marosvásárhelyi felolvasóestjén. Körülbelül (már két pontot használtam!) azt akarta ezzel mondani, hogy magyarázat magyarázatot szül, a kommunikációnak, vagy a kommunikációra való szándéknak tulajdonképpen nincs vége. (Van-e kezdete? Ha van, akkor hol?) Amíg az ember lélegzetet tud venni, addig beszél, érvel. Fújja a magáét (ezt már én mondom). Krasznahorkai minden civilizációs pesszimizmusa ellenére egy nagyon optimista, derűs ember – állapítottam meg a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ahol huszadmagammal ültünk, és hallgattuk távolodásokról és közelítésekről szóló dialógusnak álcázott monológját. (Kommunikáció márpedig van.) Láng Zsolt ült Krasznahorkai mellé, hogy teljes legyen a színpadkép: két ember ül, és beszélget. Persze ez csak olyan illúzió – mármint az, hogy két ember ül, és egymásra figyelve, egymásnak végszavazva, egymást kérdezve és egymásnak válaszolva beszélget –, amit az egyetem valóságtól védett stúdiószínpadán kellékek és háttérbe tolt díszletek között két különösen tapintatos, figyelmes szereplő teremtett meg a maguk és a közönség örömére. A közönség, ez a húsz ember, válogatott, finom társaság: helyi, szakmájukba nem beleszürkült és görcsölt tanárok, még érdeklődő diákok, halkan lapozgató, betűk és sorok fölött elmerengő olvasók. Fontos statiszták. A terem utolsó sorából figyelem őket: késve érkezem, és sietve kell távoznom: nekem más ritmust diktál az undok hírszerkesztés, a sosem pihenő tartalomgyár, kizökkent ebből a sokat ígérő illúzióból. Mórikálnám magam, ha hagynák, de pontok és vesszők között kapkodom a lábam, színházak falain keresztül járok ki-be, különböző jelenetek, díszletek mindig idegen, mindig külső (és fázó) nézője vagyok.

Láng és Krasznahorkai visszafogottan családias kettőse közé hirtelen bekúszik betegágyán Cristina Anghel. Tartanám távol, de nem lehet: sodorják magukkal a hírek, amelyeket rendületlenül és fegyelmezetten szerkesztek, szortírozok. Az 54 éves caracali tanítónő két hónapja éhségsztrájkol magasabb tanári fizetésekért, megbecsülésért. Vele szemléltetik hetek óta a román tévéhíradók a pedagógustársadalom elszántságát, kétségbeesését. Ő az újra és újra szerveződő szakszervezeti sztrájkok ikonja, a mindennapok hőse. (Mindennapi hős, megjegyezhető arc, frappáns mondat, pofás főcím, információdús alcím márpedig kell. Így kreáljuk az objektivitást.) Kivénhedt Jean d’Arc, azt mondja, nem iszik és eszik mást, mint kávét és dohányt. (Szegény.) Tehetségtelen drámaíró, aki ilyen nevet, ilyen figurát, ilyen helyszínt talál ki, mondanám finnyásan, de ennél a drámánál nincs mód jegyvisszaváltásra.

Ez a dráma közbeékelődik Láng és Krasznahorkai közé. Az egykori munkatábor helyszíne, Caracal rácsúszik Marosvásárhelyre. A halk szavú, jobbra vágyó, nagyvonalúságában és eleganciájában bízó értelmiséget túlharsogja a hangos, elszántságában és harsányságában bízó lumpenintellektus, és miközben visszhangzanak a nyilatkozatok, a hírek, miközben hallgatom, hogy nincs pont, közben röpködnek a felkiáltójelek, a bekiabálások, lekiabálások és persze a pontok.

Ezekben a hetekben-hónapokban nincs nyugalom. Tüntetés tüntetést követ. Felfüggesztették a munkát az adóbehajtók, a díjbeszedők, fellázadtak a pénzügy-minisztérium ellen, eltorlaszolták a minisztérium bejáratát, beköltöztek a folyosókra, megpuccsolták a tévéhíradókat, élő adásban rázták az öklüket, énekelték a himnuszt („Talpra, román!”). Mint a régi szép időkben. „Tolvajok! Tolvajok!” – kiabálták az adóbeszedők, de nem régi ellenségüket, az adófizetőket kárhoztatták, hanem a kormányt, alkalmazójukat, a szaktárcát, mert a pénzügyi rend őreit éveken át hivatalosan feketén alkalmazták. Pandúrból lesz a legjobb. A revizor lázadása. A pénzügyminiszter is kapott ilyen fekete bérkiegészítést, meg az adóhivatal vezetője is. Mindenki illegális, ez így legális. Érthető? Nem? Akkor jól van, mert így van. A teljes román pénzügyi rendszer kiskapukon át működött éveken át, zsebbefizetéssel, kis béralappal, kamu jutalékokkal, adómentes bérpótlékokkal. És egyszer csak, nem saját akaratból (a háttérben több sötét árny is felbukkant: a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európa Tanács – csupa nagybetűs szimbolikus alak), mindez eltűnt: itt tart most a nagy kényszerrendcsinálás. Nemszeretem ez a rend, tele van meg nem értésekkel, zavarodottsággal, dühvel. Cristina Anghel mögött felsorakoztak a tanárok, akik maguk mögött hagyták a katedrákat, hogy október közepén, éjnek évadján megrohamozzák a tanügy-minisztériumot. Harcmodort tanul egymástól a közszféra megannyi szereplője: kiabálás, nyilvános sírás, ökölrázás, odaláncolás, éhhalál élő egyenes adásban.

Krasznahorkai Marosvásárhelyen (csendben, visszafogottan) Japánról mesél, arról, hogy milyen különösek a japánok, mennyire más világ, mennyire érthetetlenek. Meg arról, hogy a távolságok kellenek, és utazni, utazni kell. Én meg látom a háta mögött, amint nyakába lihegnek a feketejövedelmet követelő adóbehajtók, közel hajol hozzá Cristina Anghel rövidre vágott, olcsó szőke festékkel sztrájkhoz színesített frizurájával, ott tülekedik minden kenyeréért szorongó, méltóságát maga mögött hagyó tanár, és arra gondolok, hogy pontok vannak, távolságok meg nincsenek. Pesszimistább lennék Krasznahorkainál?

Be kéne menni az adóhivatalba. Be kéne menni. Ez itt még nem elhatározás, csak szándék. Sejtése annak, ami szükségszerű. Már ha vannak szükségszerűségek. A saját tehetetlenségemen kívül. A mi tehetetlenségünkön kívül. Az ő tehetetlenségükön túl. (Ragozom a közéletet.) Megpróbálnék normálisnak lenni. A magányos harcos, a magányos farkas eltéved az abszurd vadonban. Van valamiféle halvány fogalmam a határidőkről, kötelezettségekről, a normalitásról. Nem túl sok, beismerem, de kelet-európaiként ez is valami. Az adóhivatal azonban zárva, csendőrök őrzik a bent sztrájkolókat a kint rekedt adófizetőktől. Fegyveresen tartják távol a befizetőket a kasszától. Azt mondják, azért történik mindez, azért állunk az utcán, azért nem fizethetjük be az adóinkat (amit annyira szeretnénk befizetni, úgy égeti a zsebünket ez az undok pénz), hogy rend legyen, helyreálljon az államháztartás, és több legyen a bevétel, ne legyen költségvetési hiány. Nincs befizetés, így lesz több a bevétel – különösen rendes ez az ország. Ez az ország az az ország, ne tessék bízni a határokban: osztozunk az abszurdban rendesen.

Nincs utazás, semmi mozgás nincs már régóta. Jó szorosan röghöz, magunkhoz kötjük magunkat: ez itten a meditációs gyakorlat, a keleti bölcsesség. Ó, a farkasok, azok rég megdöglöttek, legalábbis errefelé. És nem haltak ám nemes halált, mint nemes vadak. Tavaly heteken át figyeltem egy dög bomlását: autó ütötte el, beleit cafatokban hordták el az arra közlekedők. Senki sem állt meg, hogy végtisztességként az út szélére rugdossa a ki tudja milyen vadonból és ki tudja, mi elé, mi felé menekülő állat tetemét. Arra gondoltam akkor, ahogy naponta elmentem mellette (én se álltam meg, én is sodortam tovább a cafatokat), hogy meg kéne írni ezt a bomlást. Ahogy fényét veszti, kiszálkásodik az egykor szikrázó bunda. Ahogy felpuffad a has, azután szétrobban, ahogy ráfagy a csontokra a bőr. Ahogy történik a halál, hogy nincs menekvés, azt meg kéne írni. Gondoltam, de tudtam, hogy nem fogom megírni ezt sem. A tavaly ősszel sem írtam, és aztán a tavasszal sem, és a nyáron sem, mire a kiszáradt dög végleg az útszéli árokba süllyedt, mintha ott sem lenne. Csak szerkesztettem a híreket, gyártottam a tartalmat a futószalag mellett. És tudtam, hogy valahol az árok mélyén Jedd és Marosvásárhely között ott fekszik a halál, íratlan, jeltelen.

Daniel Funeriu oktatásügyi miniszter fizetésemelést nem ígért a valamikori internáló táborok helyszínén, Caracalon magasabb bérért éhező, cigarettafüstbe takaródzó tanítónőnek, de meglátogatta betegágyánál, és vitt neki ajándékba egy bonszajt. (Kincstári bonszaj.) Funeriu okos, tudja, hogy milyen kínos lesz, ha meghal ez az önkéntes főszereplő, akkor már halálos áldozata is lesz a romániai gazdasági megszorító intézkedéseknek, a válságnak. Ezt azért nem minden nemzet mondhatja el magáról. Csak az ilyen nagyon színháziak. Cristina Anghel meghalni nem akar, de mennybe menni igen, és ezért bármilyen áldozatra kész. A miniszter bonszajjal mossa kezeit. Micsoda dramaturgia, tényleg, mennyire tehetségtelen, ripacs szerző diktál itt nekünk. Élvezem, becsszó. A japánok furcsák. Hát még a románok. Ide vagyok szögezve közéjük, Láng is, meg Krasznahorkai is, persze, mind össze vagyunk zárva, és miközben utazásokról fantaziálunk, nagy elmenésekről, visszanézésekről, határátlépésekről, aközben itt van ez az egész túlközelség, túlszőkeség. A be nem fizetett adók, az adóhivatalok bejáratánál őrködő csendőrök, a hivatalosan fekete jövedelmek, a kórházi folyósón bonszajjal lopakodó tanügyminiszterek, az éjjel tüntető tanárok.

Ennek, hogy könyv vagy kultúra vagy irodalom – minek nevezzelek? –, ennek vége van, mondja Krasznahorkai, mert hallotta a rádióban. És mosolyog, cinkosan. Dehogy van vége, hiszen önök is itt ülnek – tiszteli meg saját, csendes, jól nevelt közönségét. Persze tudjuk, hogy nem a fegyelmezetten és érdeklődően nézőtéren üldögélő olvasók (kudarcos valóságszökevények) tartják életben a könyvet, a kultúrát, és az irodalmat (szerző: Krasznahorkai László). Mindez annyira virulens, totális, hogy meg se lehet ölni. Minden egy nagy, többszínnyomatú, ide-oda lapozható könyv, határtalan (távlataiban is szűk) kultúra, realitásában is fiktív, fikciójában is reális irodalom, és minden, igen, minden csak színház. Most éppen (még mindig és egyre hangosabban, egyre szélesebb gesztusokkal, egyre kevesebb eséllyel a katarzisra) a Válság című tragikomédiát játsszák. Jó szórakozást.

Kapcsolódó írások:

1. Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...
2. Parászka Boróka: Halszag Galac dunai kikötőváros. Az utóbbi hetekben akkorára duzzadt a partjait...
3. Parászka Boróka: Loci Létezik meghitt, családi együttélés magyarok és románok között. A rituális...
4. Parászka Boróka: A kivándorló Nagypapája kiment Amerikába, ezt második vagy harmadik mondatából tudtam meg,...
5. Parászka Boróka: Alulnézet Három hónapja inkognitóban szerkesztem az egyik legnagyobb erdélyi magyar napilap...