Kulturális-közéleti havilap, negyvenedik évfolyam


2011 február Esszé


Sándor Erzsi: A szakma szabályai szerint (MTV Este, 2011. január 13.)

Történt pedig, hogy az elszámoltatási kormánybiztos feljelentést tett hűtlen kezelés és jogosulatlan gazdasági előnyszerzés miatt a BRFK-n.

Eddig, ebben a mondatban egy szikrányi izgalom sincs, nincsen az a szerkesztő, aki bármilyen stábértekezleten, akár kétméternyi forgatható nyersanyagot ki tudna passzírozni erre a gyártásból. Egyetlen esetet kivéve. Ha a hírhozó eltalálja a felelős szerkesztő küldetéstudatának G-pontját. Mert akkor nincs unásig ismert feljelentés unásig ismert alapítványi pénzek megszerzése, unásig ismert gazdasági előnyszerzés miatt. A missziófetisiszta felelős szerkesztő rábirizgál az amúgy – a hivatalos vizsgálat lefolytatásáig – érdektelen témára, a várható orgazmikus élvezet okán. Mivel a szerkesztői küldetéstudatot a politikai elkötelezettség nedvesíti, a várható élvezet oly nagynak ígérkezik, hogy egyből érdektelenné válnak számára az olyan újságírói-etikai nyafogások, hogy a gyanú még nem bizonyíték, a feltételezés még nem jogalap, a hipotézis még nem érv. Az ártatlanság vélelmének médiaetikai alkalmazása amúgy is pontosan a fordítottja a jogállamiságban ismert általánosan elfogadott szabályrendszernek. A médiában ártatlan az, aki kérdez, és mindenki gyanús, aki válaszol. Mindent előre jól ki lehet számítani, mindenkire biztonsággal lehet építeni. A nyugodt és pontos műsorvezetőre, aki pártatlanul és higgadtan kérdez, a behívott és meggyanúsított riportalanyra, aki izgatottan – és ezzel leleplezően, ugye – védi magát, és a tévénézőre, aki egy pillanatra sem veszítette még el a pályázatos pénzek elsíbolásába vetett hitét, mert hosszú évek rutinná edzették azt a bizonyosságát, hogy mindenki csal, aki pályázik, aki meg nem, az azért. A tévénéző látott már mindenféle százmilliárdokat ellopva. Igéket is alkotott rá. Tudja, hogy lehet tocsikozni, hagyózni, cuslágozni, simicskázni, legfeljebb azt nem tudja, hogy melyik ige mit jelent pontosan. Mindegy. Születésnapjára biztosan nem kérné egyiket sem. Legfeljebb az eligésített összeget.

Amikor a bérből és fizetésből vagy abból sem élő tévénéző nappalijába bizonytalanul szerzett, kétségesen hangzó százmilliós tételek ömlenek be a tévéjéből, akkor a tévénéző erősen felindult lesz. Asztalt csapkod, sörösüveget tör, asszonyt-gyereket ver és igazságot követel. Vagy több lét magának, hamár. A tévénéző indulatait felkelteni, azt karban- és szinten tartani újabban közfeladat. A küldetéstudatának G-pontján eltalált felelős szerkesztő legfőbb célja. Központilag orientálnia kell a nézőt, mert különben még összegondolna bármiről bármit, és összekeverné a dolgokat. Azt gondolná, hogy az ítélet később születik meg, mint a gyanú, hogy a gyanú szinte magánügy ahhoz képest, mekkora joga lenne bárkinek a saját ártatlanságához. Azt gondolná, nagy hebehurgyán, hogy bűnös az, akire rábizonyították, illetve rajtakapták. Nahát, gondolni, azt lehet. Még.

Adva van tehát a hír: Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos a hét közepén tett feljelentést az MTA Filozófiai Kutatóintézete által hat éve elnyert pályázattal kapcsolatban hűtlen kezelés és jogosulatlan gazdasági előnyszerzés miatt.

A felelős szerkesztőnek nagyon kell öngerjesztenie magát, ha ettől valóban el akarna sülni. A nézőről kevés dolog tudható olyan biztonsággal, mint az, hogy a képernyőn kívül soha életében nem látott még élő filozófust, és fogalma sincs arról, hogy az mit csinál. Esztétáról is csak azért tud, mert néha megjelenik neki Réz András. Őszintén: mit gondolhat bármely tévénéző arról a munkaerőről, aki teljes munkaidejét nem egy arra a célra rendelt munkahelyen tölti, aki munkának nevezi azt, hogy olvas vagy ír, aki kutatásnak hívja, ha egy kellemes külföldi ország barátságos kis- vagy nagyvárosában, egy meleg könyvtárban lapozgat, esetleg odahaza üldögél a számítógépe előtt, sőt lehunyt szemmel is képes munkát végezni. Na ugye.

Ha tehát a filozófus szó puszta hallatától számítani lehet a néző emocionális indulataira – márpedig lehet –, akkor az alaphang adva van, hozzá kell alakítani a felhangot is. A szerkesztői utasítás nem is hangozhat másképp: úgy kérdezni, ahogyan bárki kérdezne bárkit. Alapvető kérdéseket kell feltenni a riportalanynak, lehetőleg egyszerű vagy egyszerűen bővített mondatban. Olyan kérdéseket kell feltenni, amelyeket a néző is feltenne otthonról. Nagyjából a „holalévazze” műfaján belül maradva, ám kulturált nézőbaráttá fogalmazva. Ehhez már tényleg csak egy csipetnyi felhangot kell keverni. Mondjuk úgy, hogy a felvezető ismertető riportban egymás után kétszer elmondják a liberális jelzőt, így biztosítva a nézőket, hogy mindaz, amiről beszélnek, azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor e jelzővel illetett személyek döntöttek alapítványok és kuratóriumok pénzéről és sorsáról. Mér? Akkor történt, nem? Na ugye.

A műsorvezető-riporternek ezek után egyetlen dolga van műsorkezdésig. Szigorúan vigyáznia kell, nehogy egyetlen sort, egyetlen gondolatot is elolvasson a műsorba hívott filozófus társadalomtudóstól, mert még megérti, és megkedveli valahogy. Ha valaha olvasott tőle bármit, és óvatlanul megragadt volna neki, eressze a szélbe, szórja ki a fejéből, mert gátjává válna az objektív tájékoztatásnak. Ez az objektivitás, tárgyilagosság és közszolgálati elfogulatlanság mindennél fontosabb. Ezt megérti a néző, a műsorvezetőnek pedig az a dolga, hogy a nézőket képviselje. Azokat, akik a filozófus szó hallatán amúgy is stb. stb. stb.

Sajtótörténeti annalesekben fogják majd idézni azt a tökéletesre formált, mintaszerűen kiképzett, eszményi médiaipari célszerszámot, aki megkérdezte Heller Ágnestől: ha én kimondom, hogy 450 millió forintot adtak filozófiai kutatásra, akkor azér tudja, mit gondolnak a nézők?

Ez az, sikolthattak föl hosszan elhúzódó gruppenbe esett gyönyör hangjain a vezérlőben. Így kell ezt! Hadd lássa a néző, és hadd értse. Hiszen ha történetesen Heller Ágnes orvos-mikrobiológus volna, és arról kutatna, hogy miért jár relapszusokkal és remissziókkal a sclerosis multiplex, ráadásul miért nem alakul ki a központi idegrendszer egyéb lézióinál, akkor a néző ebből is pontosan annyit értene meg, mint Heideggerből vagy Nietzschéből, de amíg az előbbi említésekor mágikus tisztelettel hajol meg az életet és halált osztó fehér köpeny előtt, az utóbbinál hányingert kap a nappalijában is érthető hiábavalóság bizonyosságától. Az kapjon pénzt kutatásra, aki megmenti az embereket. Aki meg nem, az nem. Ha meg mégis pénzt kap, akkor kutasson valami rendes dolgot, ne Lukács Györgyöt, aki nem egy kommunista volt? Na most, anyukám, tényleg, hozd már be azt a sört, ezeket a filozófusokat meg vigyék innen a börtönbe, ahogy szokták. Na ugye!





MTV Este, 2011. január 13.

Cimkék: