Az itt közölt írás egy három részből álló nagyobb dolgozat része. Célja a magyar baloldal, a magyar szociáldemokrácia útjának, jelen helyzetének és jövő feladatának kritikai áttekintése. Nem önmagában és önmagáért – hanem a magyar társadalmi fejlődés, a magyar demokrácia sorskérdéseivel összefüggésben.

Az első rész ennél is szélesebben nyit: az európai szociáldemokrácia elmúlt 180 éves történetét tekinti át. Elemzi azokat a változásokat, amiket a gazdasági-társadalmi fejlődés szükségszerűen okozott, és ennek alapján fogalmazza meg, hogy mi az, ami a változások viharában is állandónak bizonyult.

A második rész ezek után – mint mondtuk – a magyar baloldal történetét tekinti át a rendszerváltástól napjainkig.

De itt nem fejeződik be, mert nem a múlt elemzése a célja, hanem a jövő feladataira való felkészülés. Erről fog szólni – több szerző összefogásával – a harmadik rész.

Kérem, így olvassák!

V. I. 

Az egyetemes világ- és európai fejlődésnek mindig volt centruma és perifériája, a kettő között pedig félperifériája. Mi a félperifériához tartozunk.

Ezt fejezte ki Bibó István a „zsákutca”, Szűcs Jenő a „közép-európai régió”, Erdei Ferenc a „kettős társadalom” fogalmával. Hozzátehetjük az egész magyar történetírást és szellemi életet, amely különböző címszók alatt – kompország, gyepű, magyar ugar – ugyanebből indult ki. Szent István óta az a feladat, hogy ebből kiemelkedve nemcsak teljes jogú, hanem érdemben és minőség szerint egyenlő értékű tagjai lehessünk Európának.

A különbséget Immanuel Wallerstein úgy jellemezte, hogy a centrumban teljesebben érvényesülnek a kapitalizmus vonásai, míg a periférián és a félperiférián markánsan tovább élnek a kapitalizmus előtti (rendies, patriarchális) viszonyok, és a teljes kibontakozást gátló szövevényt alkotnak. Habermas ezt nevezi „befejezetlen elbeszélésnek”. Európa ezért nem tudja befejezni a maga „narratíváját”.

A magyar történelmet Szent István óta az Európához való csatlakozás igyekezete jellemezte. Az első szakaszban néhányszor már közel jutottunk a célhoz (III. Béla – Nagy Lajos – Mátyás), de a mongol és a török képében utánunk nyúlt az ázsiai múlt. A felzárkózás helyett akkor szabadságharcot kellett folytatni, de az mindig társult a zsákutcából való kitörés akaratával.

Nem ugyanazt az utat jártuk tehát, mint a centrumországok. A kitörést nem sikerült befejezni. Mindenesetre igyekeztünk. A magyar fejlődésnek kialakult egy sajátos algoritmusa. Megindult az eszmélkedés, mozgalmak indultak, forradalmak törtek ki, amelyeket – idegen segítséggel – levertek. Akasztófákat állítottak, és terror következett. Majd a forradalmat leverő uralkodó (Ferenc József, Horthy, Kádár) engedményeket adott, sőt a végén a „nép atyjának” kiáltotta ki magát. Az 1867 és 1989 közötti idő csaknem 90 százalékában ilyen uralom alatt élt Magyarország. Az utófeudalizmus és kapitalizmus sajátos keverékében.

Ezek az időszakok lehetővé tettek egy ellentmondásos, de érezhető gazdasági fejlődést. A társadalom kisebb, de számottevő része lett haszonélvezője. Életminősége alatta maradt a centrumországok középosztályáénál, de jobban élt, mint korábban. Kialakultak azok a reflexei, amelyek egy ilyen uralom elfogadására késztették a jobb mint semmi alapon. Ez a háttere a sajátos magyar „kettős társadalomnak” és kettős gazdaságnak. A magyar szellemi élet legjobbjai ez ellen harcoltak, vagy külföldre menekültek.

A Kádár-kormány szerette volna meghirdetni, hogy mi is elérkeztünk a jóléti világhoz, de Kornai János joggal mutatott rá, hogy csak egy „koraszülött jóléti államhoz”. Vagy még keményebben: mucsai jóléthez. A Kádár-rendszer nem volt sem demokrácia, sem nyugati típusú kapitalizmus, hanem a késő feudalizmusnak a hiánykapitalizmussal (szintén Kornai fogalma) való kombinációja. A parancsuralmi politikai rendszer „puha, populista” változata engedményeket tett a polgári viszonyok bizonyos határon belüli erősödésének.

 

A rendszerváltás után

 

Ralf Dahrendorf prognózisa szerint egy premodern gazdasági-politikai és társadalmi-kulturális rendszer modernizálása nem egyszerre valósul meg. A társadalmi lét szféráinak alakítása különböző időtartamot igényel. A politikai váltáshoz elég hat hónap. A gazdaság átszervezéséhez legalább hat év kell. A társadalom és a kultúra megújulásához pedig hatvan év.

1989/90-ben mód nyílt a zsákutcából való kitörésre, egy modern Magyarország megteremtésére. Azóta elmúlt húsz év. Összegezhetjük: csak részlegesen sikerült. A szükséges felszíni politikai és gazdasági átalakítások valóban végbe is mentek ennyi idő alatt. A mélyebb gazdasági és társadalmi-kulturális átalakítás azonban megtorpant, és ha így megy tovább, tényleg hatvan évre lesz szükség hozzá.

Az Európai Unió tagországait két csoportba osztják. Az elsőbe tartozók gazdasága erős, gyorsan fejlődik, a társadalom többségének életszínvonala eléri a jóléti színvonalat. A másodikba sorolódnak a lassan fejlődők, gazdaságuk gyenge, csak a lakosság kisebbsége éri el a jóléti szintet. Mi természetesen az utóbbiba tartozunk, eddig kimozdíthatatlanul. Ez a zsákutcás fejlődés aktuális megfogalmazása.

De vajon muszáj-e így lennie?

 

Valahol utat
vesztettünk-tévesztettünk

 

Legjobban Szekfű Gyula híres megállapításával – valahol utat vesztettünk (vagy tévesztettünk) – jellemezhetjük a magyar helyzetet. Pontosabban: a politikai osztály vesztett utat.

Az alaphelyzet jellemzésére hadd idézzek fel (tudom, nem először) egy politikai beszélgetést! 1980-ban március 15-én az amerikai magyar értelmiségi emigráció több jeles képviselője jött öszsze New Yorkban, elsősorban a népi mozgalom híveiből. Itt egyikük (Gombos Gyula, a Magyar Szó egykori szerkesztője) így foglalta össze azokat a tapasztalatait, amiket Hollandiában, a Mikes kör összejövetelén szerzett: „Egyben tévednek. Azt hiszik, hogy odahaza csak el kell kergetni a szovjet vazallusokat, meg kell szüntetni az állam teljhatalmát, és akkor azonnal, egyetlen csapásra olyan jólét lesz, úgy fog működni a demokrácia, mint Hollandiában. Pedig mi évszázados elmaradásban vagyunk. A magyar társadalomnak nincsen meg az a tapasztalata és kialakult készsége, ami a demokráciát működőképessé teszi. Nem veszik számításba, hogy milyen iszonyatos nehéz küzdelmeket kell érte folytatni mindenkinek.”

Utat tévesztettünk. Nem valahol, nem valamikor és nem egyvalaki. Hanem 1990 után valamennyien. A magyar politikai elit és a magyar társadalom.

 

Felülnézet: a politika útvesztése

 

1945-ben új politikai elit lépett színre az alakuló demokratikus pártokból. Valódi demokráciát, európai szintű országot akartak teremteni. Nem készültek fel azonban arra a helyzetre, amibe belekerültek. A volt ellenállók, szabadgondolkozók most a hatalmi harc részesei lettek. Így kellett megfontolniuk, hogy mikor mit mondjanak. Mennyiben vegyék figyelembe a társadalom nagy átfogó problémáit, és mennyire elégítsék ki hallgatóikat a gyorsan elérhető eredmények ígéretével.

Sokan voltak tudatában a feladatnak. A rendszerváltás nem egyszeri megváltó aktus, reformok hosszú sorát kell utána végigvinni. Tudták, hogy ez áldozatokkal jár, de nem mondták el a társadalomnak. Élni engedték azt a hitet, hogy most majd egyszerre minden jó lesz. Csak lerázzuk a diktatúrát, és úgy élünk, mint Nyugat-Európában. Vagy mint Ausztriában – amit idehaza a legjobban ismernek. Fájdalom nélkül üdvözülünk. Nem kell megvívni a magyar társadalom árnyaival, gazdaságunk gyengeségeivel, a kiskapukkal, a hitbizományisággal, a feketegazdasággal, a szegénységgel. Csak szavazzatok ránk.

Mikor kezdődött ez a folyamat? Talán amikor az első kormány Torgyán követelésére egyetlen határozattal szétverte a termelőszövetkezeteket, és ezzel tönkretette a virágzó mezőgazdaságot. A hatalom csupasz logikája akkor győzött először ekkora horderejű ügyben. És amikor leváltották a reformok iránt elkötelezett Kupa Mihályt.

Majd amikor – bár a reformok legátfogóbb programját Békesi László dolgozta ki – a Szocialista Párt elnöke személyi féltékenységből 1995-ben puccsszerűen leváltotta Békesit. Igaz, Bokros hozzákezdhetett, de már későn, mert a reformokat a ciklus elején kell kezdeni. És aztán Bokrosnak is mennie kellett, hogy „megnyerjük a választást”. (Így lett?)

Majd amikor Orbán Viktor 1998-ban beleült a készbe, és nem a reformokat folytatta, hanem a saját klienseit erősítette.

A politika valóban elvesztette az utat. Elindult kifelé a zsákutcából, de nemsokára meg is állt. Részeredmények voltak, de valahol megrekedtünk.

 

Alulnézet: a társadalom útvesztése

 

A társadalom nagy tévedése pedig az volt, hogy az ígéreteket mindig kész volt elhinni. Pontosabban (Kende Péter írta le így): még mindig abban hitt, hogy most majd megvalósul, amit a szocialisták ígértek. És amikor a szocialistákban csalódtak, nagyon akartak hinni másoknak.

A magyar társadalom jelentős része mindig készen állt a nemzeti szolipszizmus befogadására. Egyre jobban érvényesült a csodavárás magyar pszichózisa – az alulról felfelé irányuló autoritarizmus sajátos változata. Új hullámát a Fidesz indította, és ráült annak feltörő tarajára.

Így lett valóság a kegyetlen tény, hogy az elmúlt 21 évben létrejött ugyan a politika modern-demokratikus és a gazdaság modern-piaci szerkezetének váza, de a gazdaság és a társadalom szerves szövevénye még félig premodern maradt, erős feudális vonásokkal. Ezért a gazdaság sem tud igazán a modern követelmények szerint működni. Megmaradt a társadalom egyharmados szerkezete. És ma is csak annyi a gazdag és annyi a szegény ember, mint akkor – csak a gazdagok ma gazdagabbak, a szegények pedig szegényebbek.

Összefoglalva: Nem elég azt mondani, hogy zsákutcában vagyunk. A helyzet még súlyosabb: félig már kimásztunk belőle, de utat vesztve a magunk hibájából ismét belefordultunk. Ördögi körbe jutottunk. Zsákutcából zsákutcába.

 

A politikai élet szerkezete

 

A politika élet társadalmi beágyazódása eltér a centrumétól. Ott a folyamatos fejlődés stabilabb politikai viszonyokat teremtett. Angliában évszázadok óta ugyanaz a 2+1 párt működik. A társadalom tisztában van azzal, hogy melyik mikor mit valósított meg, és mit rontott el. És kire szavaztak a szülei, nagyszülei, sőt dédszülei. Más a „politikai társadalom” helyzete és szerepe. Így nevezhetjük azon állampolgárok összességét, akik véleményt alkotnak, és részt akarnak venni a politikai döntésekben.

A politikai társadalom szerkezete koncentrikus körökben ábrázolható. (1) A legbelső körben a politikai elit: a pártok és az igazgatás profi vezetői. (2) A második körben a szélesebb közép, amelynek résztvevői aktívak, esetleg tagjai valamelyik pártnak, de nem professzionális politikusok. (3) A középső körben a civil szervezetek. Nem folytatnak közvetlen politikai tevékenységet, de többé-kevésbé határozott véleményük van. Ők a „biztos szavazók”. (4) A negyedik, immár külső körben lévők: bele akarnak szólni, de nincs határozott véleményük. Felületes benyomások alapján döntenek, meglehet, az utolsó pillanatban. (5) A legkülső körben a politika iránt érdektelenek. Nem szavaznak, vagy esetleg a pillanatnyi benyomásaik szerint.

A centrumországok többségében az első két csoporthoz százezrek, sőt milliók tartoznak. A nálunk kisebb lélekszámú Ausztriában is kétszázezer körül van mindkét nagy párt taglétszáma. Nálunk fordított az arány. Egyik pártnak sem volt több tagja 30-40 ezernél. Viszont több ember van külső körökben. És igen nagy az utolsó két csoport aránya.

A szerkezet ilyen alakulásának nagy befolyása van a politikai élet egészére. Az egészséges politikai életben a demokratikus pártoknak két oldaluk van: egyikkel a hatalom és a kormányzás felé fordulnak, másikkal a civil társadalom felé. Nálunk az utóbbi gyenge, ezért a pártok (valamennyi) közelednek a maffiajelleghez (+ szimpatizánsok). Ezt csak fokozza, hogy nálunk sokkal nagyobb a bizonytalanok aránya: ők fogékonyak az ígérgetésekre, és nyitottabbak a szélsőségekre.

A politikai élet ilyetén rendszere befolyásolja a politika irányultságát is. Kétfajta politikai magatartás jön létre. Az egyik a legbelső körben elhelyezkedő pártokat, mozgalmakat, a második és harmadik kört akarja szélesíteni. A másik a külső kört, az ígéretekre fogékonyabbakat akarja megnyerni. Ez a populista politika, a szélsőségesek évtizedek óta sokszor bevált stratégiája.

Demokrácia és hatalom

 

Hogyan alakul egy-egy politikai szerveződés mozgása? Milyen közösségek milyen formában és mértékben irányítják és vezetik?

Ezek a kérdések egy mélyebb szerkezeti-szervezeti kérdésre utalnak. A modern szociálpszichológia egy nagyon kiterjedt ága (Morenótól Méreiig és tovább) foglalkozik a „közösségek rejtett hálózatával”. A hivatalos, kodifikált szervezetek és vezetők mellett-alatt-mögött-felett van egy másik véleményformáló hálózati jellegű szerveződés. Nem hivatalos, nem kodifikált, de nem is mindig illegális.

A politikai élet, a pártok szerveződésében tehát két elv jelenlétét, összefonódását és különbségét kell vizsgálnunk.

Ennek jellegében és szerepében is különbség van a centrum és félperiféria országai között. A félperiféria országaiban a belső kör könnyebben válik klikk- és maffiaszerűvé.

 

A politikai élet belső megoszlása

 

A politika természetéből következik, hogy egyszerre kell eleget tenni a rövid távú praktikus követelményeknek (a hatalom megszerzésének-megtartásának) és a nagyobb távlatok „történelmi” feladatainak. Ez érvényes a legfejlettebb centrumra is, de problematikus helyzeteket teremt a félperiferiális országokban.

Itt minden pártban kialakult két pólus. Az egyiket a hatalomtechnika mesterei alkotják, nevezzük őket prakticista hatalmi tömbnek (PHT). A másikat a távlatokban gondolkozó reformisták. Nevezzük őket következetes demokratikus reform-erőknek (DRE). Eltérő szerepet visznek az egyes pártok működésében.

(A prakticizmus nem azonos a pragmatizmussal. A pragmatizmus olyan irányt jelent, amely a gyakorlati követelményeket a maguk hatáskörében méri fel. A prakticizmus viszont csak a praktikus előnyre, haszonra összpontosít. Nem azonos a filozófiában descartes-i, szociológiában Max Weber-i racionalizmussal sem. A prakticizmus álpragmatizmus és álracionalizmus.)

A Szocialista Párt prakticista hatalmi tömbje teljesen beépült a pártvezetésbe. Nem külön szervezet, de „tudnak egymásról, mint öröm és bánat”, és ezért „ők fogják ceruzánkat”. Sokan őket követik a holdudvarból is. Végső soron mindig az történt, amit ők akartak. Mindig kisebbségben vannak a demokratikus reformerők. A két mozgatóelv igen bonyolult viszonyba került egymással. Olykor úgy látszott, hogy a reformelv győzött, de aztán megint belefulladt a prakticizmusba.

A szabad demokratáknál nem is jó kifejezés a prakticizmus, mert itt éppen egy ellenkező előjelű magatartásforma töltötte be ugyanezt a szerepet: a megfellebbezhetetlen liberális gondolkozás. Az első években – Kis János idején – ez azonos volt a párt vezetésével, később azonban megoszlott. Több belső párt alakult. A párt további sorsát ez a megoszlás határozta meg.

A Magyar Demokrata Fórumnak kezdetben szintén volt egy ilyen hatalmi tömbje, amelyet egyaránt meghatározott az ideológiai közösség és a hatalmi prakticizmus. Az ideológiai alapot a „nép-nemzeti” írók és értelmiségiek csoportja adta, amely sokáig a legfőbb ellenzéki csoport volt. Vezető alakja Csoóri Sándor. Ez társult aztán Antall József nemzeti liberalizmusával és Csurka István radikális nacionalizmusával (ahogy Antall József 1989-ben a Valóságban kifejtette). Társulásuk azonban Csurka fellépésével szétbomlott, a jobboldali radikalizmus új támaszt keresett, a nemzeti liberalizmus pedig elgyengült.

A Fideszben más a helyzet. Nem a párton belül működik külön prakticista hatalmi tömb, hanem már a kollégiumban kialakult, maga volt a párt. Egyértelműen és formálisan is vezeti mindmáig. Nincs mindhalálig vallott elvi alapjuk, világnézetüket többször váltogatták, és váltogatják. Csak abban egyeztek meg, hogy a magyarországi változásokat ők akarják levezetni. Alakuló ülésük előtt egy ideig még arról is szó volt, hogy a reformszocializmust vállalják. Aztán a liberalizmushoz csatlakoztak. Miután azonban a szabad demokraták túlságosan a saját ifjúsági szervezetük szintjére akarták őket szorítani, megindult az útkeresés. Az első döntő fordulat volt a Demokratikus Charta – nem vállalták a közösséget a szocialistákkal. A második a „székházügy”, voltaképpen az erős – és akárhogy szerzett – gazdasági alappal rendelkező prakticizmus diadala az elvek felett. A Fidesz egyértelmű autoriter szervezet, egyetlen ember irányításával.

A fordulatok nem fejeződtek be 1994-ben. Az új évezred első tizedében új fordulat következett be, amely átvette, és csak némileg módosította a radikális naciokraták igényeit: az Európa-szkepticizmustól Trianon visszacsinálásán át a kapitalizmus ostorozásáig. A magyar társadalom utat vesztett részében, mondhatni, tömegeiben támogatóra is talált.

A radikális jobboldal. A Fidesz a radikális jobboldalra támaszkodva erősödött ugyan, annak mégis maradt annyi ereje, hogy önálló szervezeteket, pártokat hozzon létre. Belső szervezetét nem tudjuk megítélni. Feltehető azonban, hogy itt éppen a Fideszhez hasonlóan alakul a szerveződés: nem jönnek létre belső csoportok, mert a belső hatalmi megoszlás egyértelmű és személyi jellegű.

 

A pártok rendszere
Magyarországon

 

Az európai politikai rendszer csökevényesen és torzítva jelent meg a kelet- közép-európai régióban. 1948 és 1989 között (1956 két hetét kivéve) nem voltak Magyarországon pártok, a folyamatosság elapadt. 1989-ben hirtelen szakadt ránk a „nagy szabadság”.

Csakhamar kialakult egy húsz évig érvényes struktúra, amely – legalábbis a felületen – megfelelt az Európában szokásosnak. Létrejött a „politikai szentháromság”: a legfőbb pártok a konzervativizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia erőterében helyezkednek el. Mellettük nálunk is jelentkeztek a szélsőségek: a szélsőjobb és a szélsőbal. A bal fokozatosan tovább gyengült, a szélsőjobb viszont megerősödött.

A pártok magyarországi rendszere három szempontból is különbözik a nyugatitól. Az 1990-ben színre lépő politikai pártoknak nem voltak folyamatos demokratikus hagyományaik. Összlétszámuk alacsony. Ez megmerevíti a belső viszonyokat, hatalmi véd- és dacszövetséggé silányítja a pártokat. A pártok vátesz típusú, autoriter „vezért” igényelnek, aki mindenben dönt. A felső pártvezetést klientúra veszi körül, csak annyi a különbség, hogy a kliensi viszony a Horthy- vagy a Kádár-korra emlékeztet-e inkább. Mindennek következtében a nálunk kialakult pártok belső irányultsága nem teljesen azonos a hasonló nevű nyugati megfelelőikével. Máshol van a rendszer központja, origója.

A mi konzervativizmusunk más, mint a nyugati. A miénk jelentős része az utórendies-autoriter magyar múltat akarja „konzerválni” vagy visszahozni. Azt tartja „igazán magyarnak”. Ezért nyitott a radikális szélsőjobb irányában.

A liberalizmusok egy az egyben igyekeztek követni a nemzetközi mintákat. A Kádár-rendszer végén ők alkották a legkövetkezetesebb ellenzéki csoportot, éppen ebből fakadtak liberalizmusuk dogmatikus vonásai is. (A sajátos liberális dogmatizmus nem ismeretlen Nyugaton sem – lásd erről például Hobsbawmot.) Ennek következtében fokozatosan elszigetelődtek és összezsugorodtak.

A szélsőjobb is archaikusabb a nyugatinál, mert az utórendies agresszív magyar feudálnaciokrácia hagyományait folytatja, revizionizmussal, antiszemitizmussal, cigányellenességgel bővítve, a feudális elmaradottságot nevezve „magyarnak”.

 

A Magyar Szocialista Párt

A következőkben a Magyar Szocialista Párttal foglalkozom. Helyzetem kettős. Egyrészt az események elkötelezett résztvevője voltam és vagyok. Másrészt mint szociológus és politológus mindig a társadalom fejlődésének kérdéseivel foglalkoztam, és azok közé tartozom, akik a szociáldemokráciáról a legtöbbet publikáltak.

Képes-e egy aktív résztvevő objektíven állást foglalni a politika irányzatainak konkrét kérdéseiben? Szerintem maga a kérdés is rossz. Azt is meg kell kérdezni, hogy vajon képes-e megítélni a politika vagy egy párt történetének kérdéseit egy olyan ember, aki csak kívülről szemléli. A politikai ismeretelméletnek mindkét megközelítésre szüksége van: belülről is, kívülről is. A helyes arányt kell eltalálni.

Igyekszem egyszerre belülről és kívülről látni az eseményeket. A belső harc forrósságával és a külső szemlélet hűvösségével. Ez persze sohasem sikerülhet teljesen. De törekedni kell rá.

A számvetés ideje

 

A mi szociáldemokrata programunkat a Keynes–Dahrendorf-modellel világíthatjuk meg legjobban. A három szféra (gazdaság–társadalom–állam) összefüggésrendje nálunk is érvényes. A gazdasági és a társadalmi-kulturális fejlődés szimmetriáját a civil társadalomra támaszkodó állam közvetítésével kell megvalósítani. Nálunk azonban más az indító helyzet, a mi mozgásterünk koordinátarendszerének más az origója, mint a centrumban. Ott több évszázados szerves fejlődés teremtette meg a kapitalista gazdaságot, a polgári és civil társadalmat. A forradalmak korán győztek. Szerves fejlődés útján alakultak ki a mindennapi élet feltételeit meghatározó elosztó rendszerek. Hosszabb idő óta létezik a demokratikus állam, és erős a civil társadalom. Működik a gazdaság és a társadalom szimmetriája. A gazdaság nagyarányú fejlődése lehetővé tette a társadalom helyzetének javítását, életszínvonalának emelését.

A centrumországok feladata e vívmányok megőrzése és továbbfejlesztése. Nálunk azonban ezek még nem teljesen alakultak ki. És nem csupán azért, mert később fogtunk hozzá, hanem mert a „zsákutcás fejlődés” mechanizmusai megakadályozzák, hogy centrumországokkal egyenlő színvonalra kerüljünk.

Ezért tehát először, másodszor és harmadszor meg kell valósítanunk a gazdasági-igazgatási-társadalmi folyamatok organikus reformját. Így törhetünk ki az évszázados zsákutcából. Az ördögi körből, amely azáltal keletkezett, hogy a rendszerváltás után a zsákutcába visszafordultunk.

E nélkül mesebeszéd minden baloldalinak látszó szólam arról, hogy a baloldal hogyan segíti a társadalom felemelkedését, hogyan istápolja a rendszerváltás veszteseit, az elesetteket.

Mindenképpen itt van tehát a számvetés ideje: mit értünk el az elmúlt huszonegy év alatt, és mit nem? Kiknek kell számot vetnie? Elsősorban a „politikai osztálynak”. Az egésznek, valamennyi pártnak.

 

A Szocialista Párt húsz évének
értékelése

 

A nagy fordulópontokon, így a jelen helyzetben mindenkinek, a Magyar Szocialista Pártnak is végig kell gondolnia azt, hogy az elmúlt két évtizedben mit csinált jól és mit rosszul. Nem azért, hogy ebben elmerüljön, hanem hogy levonja a tanulságokat a saját jövője érdekében. Ezekkel ugyanis nem nézett eléggé szembe. Sem a győzelmek, sem a vereségek után. Különösen súlyossá vált ez az elmúlt évben, mivel az nemcsak a Szocialista Párt vereségét hozta, hanem az egész magyar közélet fordulatát vissza a zsákutcába. Csak akkor tudunk hatékonyan részt venni a megújulásban, ha felmérjük benne a magunk felelősségét.

Két hibás magatartás volt az elmúlt két évre jellemző. Vagy úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, és nem tehetünk semmiről. Vagy találtunk egy bűnbakot (vajon kit?), mindent ráfogtunk, és azt hisszük, hogy ettől visszanyerhetjük a népszerűségünket.

Jó példa a legutóbbi kongresszus (2011. június 18.). A felszólalók egyik része azt ismételgette, hogy „mi baloldaliak vagyunk – kitartunk a baloldal értékei mellett – baloldali megújulásra, sőt fordulatra van szükség – a baloldal jegyében győzhetünk” – és így tovább. Úgy használták a baloldaliságot, mint az imamalmot vagy a rózsafüzért (József Attila szavaival „mint polgár a házi papucsát”). De nem tisztázták, hogy e szónak mi a mai tartalma, és hogy milyen iszonyatosan nehéz feladatok sorának megvalósítását igényli.

A felszólalók másik része viszont mindenért egy embert, Gyurcsány Ferencet tette felelőssé, most már nem egyszerű kritikával, hanem szenvedélyes és olykor durva szavakkal.

A múlt józan és helytálló, de szigorú elemzését el kell kezdeni.

 

Első szakasz, 1989–1994

 

A Magyar Szocialista Párt alakulása. A Szocialista Párt alakulásakor alapvető kérdéseket kellett tisztázni. (1) A múlt: Örököse-e az új párt az előző korszak kommunista pártjának, mit vállal belőle, és mit nem. (2) A jövő: rendszerváltást akar-e, vagy csak „modellváltást”. Vállalja-e a szociáldemokráciát, vagy – nyugati viszonylatban – radikális baloldali marad. (3) Kivel legyen szövetségben? A nemzeti szárnnyal, amint azt Pozsgay Imre akarta, és akkor ő lett volna a köztársasági elnök. Vagy inkább a liberálisokkal.

Ezek körül forgott a párt platformjainak állásfoglalása is. Ez okozta az izgalmat az alakuló kongresszus azon pillanataiban is, amikor az volt a kérdés, hogy miről tárgyal a hallgatólagosan elfogadott négy vezető személyiség (Horn Gyula, Németh Miklós, Nyers Rezső, Pozsgay Imre) a folyosó belső szobájában.

Hosszabb időre ezek a viták határozták meg, hogy mi fog azután történni.

 

A demokratikus reformerők és a hatalmi prakticizmus. Az MSZMP utolsó hónapjaiban egyre jobban megerősödtek a demokratikus reformerők (a Reformszövetség). Ők diktálták a tempót. A kongresszuson is ők képviselték legerőteljesebben az MSZMP megszüntetését, új párt alakítását, az európai demokráciákhoz való csatlakozást, a rendszerváltást. Úgy látszott, győztek.

Az alakuló kongresszuson azonban a nagy elvi kérdések nem dőltek el. A demokratikus erők határozták meg a légkört, de a prakticizmus maradt az erősebb. Mind a négy meghatározó személyiség ott volt az új vezetésben. Közülük Horn Gyula volt a legerősebb. Kétségtelenül ő volt a hatalmi prakticizmus legtehetségesebb képviselője.

Horn Gyula világnézete egyezett a régi világgal, de volt annyi reális érzéke, hogy felismerje a változást. Politikai magatartása a kádári világban alakult ki, nagyszerűen alkalmazta annak egyezkedési mechanizmusait, hajlandó volt azonban változtatni. Úgy látta, a körülmények lehetővé teszik azt, hogy egy általa elképzelt szocialista párt benne maradjon a hatalomban, és maga hajtsa végre az átalakítást, olyan formában, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Híveinek jelentős része – mindmáig a prakticista tömb részesei – szintén őrizte a kádári rendszer beidegződéseit.

Így lépett fel az 1990. májusi vezetőségválasztó kongresszuson. Legfőbb mondanivalója az volt, hogy meg tudjuk nyerni a következő választást. Ez a küldötteket fellelkesítette. Azt is elfogadták, hogy Horn Gyula semmilyen funkcióban nem tűri maga mellett Nyers Rezsőt (akit a választmány elnökének jelöltek). Szó nélkül belementek, és Nyers Rezső védelmében mindössze egy felszólalás hangzott el. Mivel Németh Miklós is kivált, a régi négyesből már csak Pozsgay Imre maradt. A prakticizmus tehát győzött. Horn Gyula 55 százalékot kapott a reformerőket képviselő ellenjelölttel szemben.

Mindez megakadályozta, hogy a múlt és a jövő elvi kérdéseivel érdemben foglalkozzanak. Megerősödött a párt belső prakticizmusa. Ezt csak fokozta, hogy a szovjet típusú több százezres gigapártból 25–30 ezres minipárttá szűkült. Egy ilyen képződmény nem vonzza a civil társadalmat Tagjai nagy részben olyan emberek, akik kisebb-nagyobb funkciót viselnek, plusz néhány lelkes (és egyre jobban öregedő) amatőr.

 

A prakticista hatalmi tömb kialakulása. A Szocialista Pártban tehát Horn Gyula körül hamar létrejött a prakticista hatalmi tömb. Az ilyen szerveződés valóban nem hivatalos. Nincsen „bejegyezve”, nincs róla passzus az alapszabályban, mégis létezik. Nem szervezet, hanem hálózat vagy szövevény formájában. Nincsen taglistája, de a bennfentesek jól tudják, hogy ki tartozik bele és ki nem. Nincsenek hivatalos üléseik, de kialakul az egymással való beszélgetések, összejövetelek, vacsorák, telefonok, családi tereferék komplexuma. Ahogy Moreno és nálunk Mérei felrajzolta a közösségek rejtett kapcsolatainak belső struktúráját.

A szocialista párt hatalmi tömbjébe beletartoztak a képviselők, a megyei és kerületi vezetőségek tagjainak túlnyomó része és mindazok a befolyásos emberek, akiket egy időben a „párt báróinak” neveztek. A politikai hatalom sokuknál gazdasági pozíciókkal is társult. Voltak még, akiket rajtuk kívül figyelembe vettek, fontos funkcióban voltak, de mégse tartoztak soha a hatalom prakticista hálózatába. Mint például Nyers Rezső, Békesi László, Bokros Lajos, később Gyurcsány Ferenc. A demokratikus reformerők.

A „hétköznapi” párttagság körében is sokan vallották a prakticista elveket. Tapsaikkal és szavazataikkal ők is hozzájárultak a PHT erejéhez.

 

Prakticizmus és etika. Hozzá kell tenni, hogy a prakticizmus nem etikai kérdés, inkább szociológiai. A szocialista párt azon csoportjai, akik prakticista módon gondolkoztak, tisztességes emberek, a közösség, a nemzet javát keresték, semmiképpen sem személyes bűnük, hogy azt ezen a szinten biztosítva látták. Ilyen volt az általános gondolkodás (a szélesebb társadalomban is), a prakticizmust sugallta a kádári múlt. És – védett helyzetük vagy nem elég széles intellektuális felkészültségük folytán – nem mentek igazán keresztül azon a belső folyamaton, amely az utolsó évtizedek globális, európai és hazai átalakulását feldolgozza. Belerögződtek a taktikai félfordulatokba.

Olyan volt tehát a közhangulat. Csak azok tudtak rajta felülemelkedni, akik rendkívüli ismeretekkel és helyzetfelismerő képességgel rendelkeztek. Ilyenek pedig a legfejlettebb társadalomban is kisebbségben vannak, és csoportjuk a külső helyzettel (osztály, vagyon, képzettség, állás) semmiképpen nem meghatározható. A kérdés az, hogy mennyire alakulnak ki azok a mechanizmusok, amelyek ezt a társadalom szélesebb rétegeihez közvetítik. Ehhez azonban tartós demokrácia szükséges.

 

Pozsgay Imre kiválása. Csak részben változott a helyzet Pozsgay Imre kiválásával. Neki sem az volt a fő gondja, hogy hogyan lehet a magyarországi modernizációt megvalósítani. Olyan hatalmi prakticizmust képviselt, amely a nemzeti radikalizmus valamilyen (akár Antall József, akár Csurka István) formájához kötődött, hogy harcostársként részesedjék a hatalomban. Amikor felismerte, hogy Horn Gyulát nem tudja legyőzni, kilépett a pártból. Megválasztotta a pillanatot: két héttel a siófoki kongresszus előtt tette, ahol neki kellett volna a párt új, identitását megformáló programját előterjeszteni. (Útja ezután természetesen vezetett a Fidesz felé, mint később Szűrös Mátyásé, majd Szili Kataliné.)

 

Az 1990-es program. A demokratikus szárny megerősödése. Pozsgay azt remélte, hogy tettétől a pártprogram és vele a párt összeomlik. Az akkor alakult új szociáldemokrata platform (Társulás a Szociáldemokrata Értékekért) azonban egy hét alatt elkészítette az új alapvetést. Gyors munka volt, de benne volt a lényeg. Azok az alapeszmék, amelyek eddig hiányoztak, és amelyeket sokan nem akartak vállalni.

A dokumentum kimondta, hogy a Magyar Szocialista Párt a szociáldemokrácia eszméit vallja. Nem vállalja a pártállami múlt örökségét, de vállalja az 56-os forradalmat és Nagy Imrét. Demokráciát akar, nem készül proletárdiktatúrára. Nem akarja megdönteni a kapitalizmust, ellenkezőleg, végre akarja hajtani a modernizációt, meg akarja szilárdítani a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, pontosabban annak szociális-jóléti változatát.

A nehéz helyzetből tehát a demokratikus erők mutattak kiutat. Ezért hirtelen megerősödtek. A már bomlóban lévő korábbi Reform-Szövetség jelentős része a Szociáldemokrata Társuláshoz csatlakozott. A Társulás belépő nyilatkozatát a kongresszus résztvevőinek többsége aláírta (bár később sokan megfeledkeztek róla). Horn Gyula mindennek nem örült, de praktikusan felismerte, hogy nem tehet ellene. A pártban úgy látszott, egység van.

A pillanatnyi egyezség létrejött. Az alapdokumentum azonban csakhamar feledésbe merült (később senki sem hivatkozott rá). A hatalmi prakticizmus uralkodó jellegű maradt.

 

A Demokratikus Charta és a Szocialista Párt. Az első kormányzati ciklus közepén létrejött a Demokratikus Charta, és sokban hozzájárult a párt elszigeteltségének feloldásához. Létrejöttének okai a jobboldal megerősödése, Csurka István leválása az MDF-ből, agresszív jobboldali megnyilvánulások, tüntetések, elbocsátások. A Göncz Árpád elleni tüntetés. Világossá vált, hogy a működő pártok nem készültek fel arra, hogy megküzdjenek a lopakodó antidemokratikus erőkkel. A Chartában a jobboldal ellen összefogott az SZDSZ, a Szocialista Párt, a szakszervezetek és több civil szervezet. Tárgyalások voltak a Fidesszel, de ők elutasították. A hatás a vártnál is nagyobb lett. Harmadik alkalommal, a nagygyűlésen százezernél több ember jött össze a Kossuth térre, mindmáig ez a legnépesebb demonstrációja a bal-lib tábornak.

Fordulóponthoz érkeztünk: a baloldal megmutatta, hogy képes tömegeket mozgatni. A jobboldal hosszú időre felhagyott a tüntetésekkel. A közhangulat megváltozott. Ez döntő lépés volt abba az irányba, hogy az 1994-es választásokat a Szocialista Párt nyerje meg, és bal-liberális koalíció alakuljon.

A szocialista pártvezetés azonban nem igazán örült. Féltékeny volt rá, belső munkájában ezt ki is mutatta. A Szegedi Kongresszuson (1993) felvetődött, hogy kivel léphet koalícióba a Szocialista Párt. Horn Gyula és Szűrös Mátyás azzal állt elő, hogy egyforma távolságban vagyunk minden más párttól. A reformerők szerint az akkori helyzetben a liberálisokkal kell összefogni. Döntés azonban nem született.

 

A Békesi-program. Az 1990-ben kormányra lépő MDF vezette koalíció útvesztésének egyik legfontosabb állomása volt a gazdasági reformok ügyének alakulása. Először – ha nem is a lengyel mértékben – kardinális reformokat ígértek, de aztán a döntő reformok elmaradtak. 1990 utáni történelmünkben ez volt a zsákutcába való önkéntes viszszatérés kezdete.

A parlamentben csak az ellenzék – a szabad demokraták és a szocialisták – tartottak ki a reformok mellett. Közöttük is a szocialisták reformközgazdásza, Békesi László képviselte ezt leghatározottabban, olyan körültekintéssel és megalapozottsággal, amivel a liberálisok is egyetértettek, de amiben benne volt a társadalmi érdekek szociáldemokrata stílusú védelme is. Békesi erre külön figyelmet fordított. (Személyes tanúja voltam annak, hogy nemcsak világosan, de a legegyszerűbb falusi közönségnek is érthetően és megnyerően tudta elmagyarázni.)

Békesi el is készítette a tervet, amely máig is érvényesen kitűnő és körültekintő összefoglalása volt a feladatoknak. A tervezet néhány fontos eleme (a teljesség igénye nélkül):

Az MDF-kormány gazdasági hibái: 1. Az ideológiai alapú privatizáció. 2. A mezőgazdaság tönkretétele. 3. A hatalmi célú túlköltekezés. 4. Az orosz piacoktól való elzárkózás. 5. A bankprivatizáció halogatása. Ezek következtében: 1. Romlott a gazdaság versenyképessége. 2. Romlott az egyensúly, növekedett az adósság. 3. A gazdaság teljesítőképessége több mint 20 százalékkal csökkent.

Az alapvető cél a magyar gazdaság modernizációs pályára való állítása. (El kell kerülni az olyan álbaloldali álmokat, mint a „demokratikus” vagy „emberarcú” szocializmus.) „A szocialista párt nem építhet nosztalgiára.” „Tartózkodnunk kell az irreális ígéretektől, a demagógiától, a zsebből való politizálástól.” Arra kell törekedni, hogy „a lakosságban tudatosodjanak az ország problémai”. Különösen azért fontos ez, mert „rendkívül felerősödött az az illúzió, hogy egy kapitalista út viszonylag rövid idő alatt, komoly áldozatok nélkül az országot olyan helyzetbe juttatja, amely a legfejlettebb kapitalista országokra jellemző”. „Az ország súlyos gazdasági válságban van. Rövid távon ezen kell enyhíteni, az inflációt kell megállítani.”

Hosszabb távon a magyar gazdaság megújulásának fő feladata „a gazdasági rendszer átalakítása”, benne: A tulajdonreform, vagyis egy átgondolt reprivatizációs program. – A piac megerősítése. – Az elosztási rendszerek reformjai, az egészségügy, oktatás, adó, nyugdíj, közigazgatás megerősítése.

Békesi minden kérdésben részletes programot készített. Ez volt talán a legjobb terv Közép-Európában. És még idejében voltunk. A választmány vitára tűzte ki. Amikor Horn Gyula ezt megtudta, kemény kirohanást intézett, hogy vegyék le a napirendről. Mikor ennek nem engedelmeskedtek, a választmányi ülésen is botrányt csinált. Azután is mindenképpen keresztbe tett Békesinek, akit pedig a párt demokratikus erői (így a szociáldemokrata platform) továbbra is támogatottak.

 

Második szakasz:
a Horn-kormány, 1994–1998

 

1994-ben a Szocialista Párt megnyerte a választásokat. Egyrészt az Antall–Boross-kormány fokozódó tehetetlensége miatt, másrészt pedig – mint az egyik konzervatív kritikus írta – mert az MDF nem számított arra, hogy most még mindig „Kádár népe” megy el szavazni. A lakosság jelentős részében még pozitív kép élt a Kádár-korszak jóléti liberalizmusáról. Azt azonban nem vették számításba, hogy Kádár népe lassan kiöregszik, és ha nem történnek meg a szükséges átalakulások, akkor a baloldal ígéreteiben csalódottak mások ígéreteit fogják elhinni.

Itt kellett volna jönnie a fordulatnak – de a hatalmi prakticizmus hegemón helyzete meggátolta.

 

A Charta-vonal lezárása. A választások megnyerése után felvetődött, hogy nem kellene-e folytatni a Chartát. Mind a két pártvezetés elvetette. Mindkettő féltékeny volt arra, hogy ez nem válna pártjaik vezető csoportjainak javára. Különösen irracionális volt ez a döntés szocialista részről, mert a Charta továbbvitele kiszélesítette volna a szocialista párt hatósugarát.

 

A két kormánypárt viszonya. Mindkettejük hibájából nem alakult ki közöttük racionális viszony. Kutya-macska barátság vagy kényszerházasság alakult ki. A Szocialista Pártban mindennapi frázissá vált, hogy „a farok csóválja a kutyát”, és ahol lehetett, igyekeztek a szabad demokratákat megalázni. Azok viszont éppen e rossz magatartás rossz ellentétét valósították meg. Apró kérdések sorában indítottak részletvitákat, és ezekben sorra elbuktak. Ahelyett, hogy néhány nagy kérdést választottak volna, amelyekben összefoghattak volna a Szocialista Párt reformerőivel is. Például éppen a reformok kérdésében, hiszen a szabad demokraták nagyobb meggyőződéssel álltak Békesi, majd Bokros mellett, mint a Szocialista Párt vezetői.

 

A Békesi-program sorsa a választások után. A választás megnyerése után minden ráció azt követelte volna, hogy a szocialista–szabad demokrata kormány azonnal fogjon hozzá a reformokhoz. Horn Gyula nem tehetett mást: Békesit nevezte ki pénzügyminiszternek, de a reformok elkezdését halogatta, majd 1995. januárban Békesit leváltotta. A párt engedelmesen hagyta. Később a többi makacs reformistát is eltávolította a vezetésből.

Sorsdöntően súlyos hiba volt. Ez határozta meg a Szocialista Párt további sorsát. Nemcsak azért, mert az elvesztegetett időt nem lehetett visszahozni, hanem mert így megerősödött a pártban az a reflex, amely a reformokat alárendelte a kormányzásnak.

 

A Bokros-reform sorsa. Igaz, még nyílt egy esély. Horn Gyula belátta, hogy a reformok elkerülhetetlenek, és Bokros Lajost bízta meg a végrehajtásukkal. Tőle kevésbé félt, nem volt akkora belső támogatottsága.

Bokros Lajos szintén elkötelezett híve a reformpolitikának, és helyes irányban is kezdett hozzá. Voltaképpen az utolsó pillanatban mentette meg az országot. Az ő eredményeinek hullámára ült fel később Orbán Viktor – és nem tett hozzá semmit. Itt csak az volt a baj, hogy egy évet már kihagytunk a kormányra kerülés óta, és különösen az, hogy Horn Gyula nem hagyta végigvinni a már elkezdett reformokat sem.

Így a reformok eredménye nem jutott el odáig, hogy a lakosság megértse és támogassa. Az első, keményebb részének a közepén tartottunk akkor, amikor abbahagytuk, ennél fogva úgy látszott, hogy mi sem támogatjuk saját magunkat. Pontosabban: sajnos úgy is volt.

A szocialista prakticizmus belső dilemmája. Ripp Zoltán két ellentétes tendenciával jellemzi a szocialistáknak a saját tevékenységükhöz való viszonyát. „Az egyik a »nem baloldalnak való« program kinyilvánítottan rossz lelkiismeretű végrehajtása.” A másik „a fejlett kapitalizmus építése során kialakult apologetikus viszonyulás az új rendszerhez”. Így fejezi be: „A kettősségből fakadó zavar hozzá is járult az 1998-as választási vereséghez.” Hozzátehetjük: a 2010-eshez is.

 

Fel- vagy inkább „lekészülés” a 98-as választásra. Horn Gyula és a párt elnöksége (például Szekeres Imre) maguk is elhitték saját hibás lózungjukat, amely szerint „a választásokat már meg is nyertük”. Most már csak azt kell elérnünk, hogy egyedül kerüljünk kormányra. Ezzel azonban a választók előtt éppen azt tagadták meg, amire támaszkodniuk kellett volna: a reformokat. Belementek az ígérgetési versenybe, hogy mit ad majd az új kormány az ő jó népének. A versenyt a Fidesz nyerte. Nem is történhetett másként.

 

Harmadik szakasz:
ismét ellenzékben

 

A tanulságok levonása elmarad. Ha valamikor, most lett volna ideje a tanulságok levonásának. Nem történt meg. A párt egy ideig úgy viselkedett, mintha villámütés érte volna, azután meg mintha nem történt volna semmi. Ha hibáztatni kellett valakit, az SZDSZ lett a bűnbak. Nem volt igazi elemzés, legfeljebb egy-egy platform zártkörű összejövetelén. (Amikor a választmány ülésén néhányan ezt meg akarták tenni, a választmány alelnöke nem engedte.)

A korszakzáró tisztújító kongresszuson édes-bús búcsút vettünk Horn Gyulától. Önkritikus hozzászólás alig volt. Megválasztottuk az új elnökséget. Kovács László lett az elnök.

 

Kovács László elnöksége. Kovács László pozitív irányba tudta fordítani a Szocialista Párt munkáját. Nem csinált látványos fordulatot, de érezhetően változtatott a módszereken. Mind több racionalizmust vitt a munkába. Középpontjába az új program elkészítését tette, széles körű programbizottságot hozott létre. Ennek jegyében született meg a „Szociáldemokrata Charta”. Vitasorozat indult, sőt egy jelentős nemzetközi konferenciát is tartottunk. Kovács egyensúlyos politikája gondot fordított a helyi szervezetekre és a kommunikációra is. Így történt, hogy a közvélemény-kutatások szerint a párt népszerűsége elérte a 49 százalékot, a rendszerváltás óta – és azóta is – a legmagasabbat.

 

Inkorrekt szervezkedés Németh Miklós mellett. Sajátos, hogy ekkor indult a párton belül egy szervezkedés. A Prakticista Hatalmi Tömb úgy találta, hogy Kovács László helyébe Németh Miklóst kell a párt élére állítani. (Kovácsot is csak félig fogadták be a Prakticista Hatalmi Tömbbe.) Visszahívásán helyes volt gondolkozni, de nem volt se korrekt, se „pártszerű” leváltani miatta a jól dolgozó elnököt. Megyéről megyére jártak, összehívták az ismerőseiket, megegyeztek az akcióban. A pokol elszabadult. Ráadásul Németh Miklós fellépéseiből az is kiderült, hogy ő is autoriter vezetésre készül.

Kovács László leginkább attól félt, hogy ha kettőjük között hatalmi harc lesz, az teljesen hitelteleníti a pártot. Ezért azt a megoldást választotta, hogy harmadik felet vont be: Medgyessy Pétert. E miatt viszont Németh Miklós lépett vissza, és így a 2000-es tisztújító kongresszus egyetlen miniszterelnök-jelöltje Medgyessy lett.

Az inkorrekt szervezkedés folyamatáról azóta is hallgat a pártközvélemény. Bíráló szavakat soha nem kapott. Csak néhány kivétel volt. Például a 2000. őszi tisztújító kongresszus egyik felszólalásában. (Kénytelen vagyok a saját beszédemet idézni.)

„Sokak szerint új platformok jelentek meg – de valójában hatalmi, kliensi alakulatok. A lakosság úgy nézi Horn, Németh és Kovács viadalát, mint a szappanoperát, csak Fernando José, Ernesto, Rosalinda és Esmeralda helyett Julio, Nicolas, Ladislao meg Catalina szerepelnek. Szappanoperánk megállíthatatlanul folyik minden médiában, és vájkálhatunk az intimitásokban… Sajnos a viták pozicionális természetűek, nem elviek. Sosem néztünk igazán önkritikusan szembe saját történetünkkel, 98-ban sem elemeztük kormányzati munkánk eredményeit és hibáit. Hogy a sikeres gazdasági stabilizáció után miért nem tudtuk megtenni a fordulatot a társadalom irányába. Ebbe is belejátszott hatalmi szerkezetünk klientúrás jellege. …A Szocialista Pártnak, ha élni és győzni akar, az álkérdéseket és a pozícióharcot kell elutasítania. A közös elv a szociáldemokrácia.”

 

A 2000-es kongresszus és utána.
A Medgyessy-program

 

A 2000-es kongresszus megválasztotta miniszterelnök-jelöltnek Medgyessy Pétert, és elfogadott egy racionális programot. Nyugalmi állapotot teremtett a pártban, megindulhatott a felkészülés a 2002-es választásra. A program helyesen tűzte ki az alapfeladatokat a modernizációs reformok és a társadalmi helyzet javításának szétválaszthatatlan komplementaritása szellemében. Elkészítésük a miniszterelnök-jelölt feladata lett.

A munka meg is indult. Medgyessy Péter erős előkészítő munkacsoportokat szervezett. Olyan terveket akartak készíteni, amelyek rokonszenvet keltenek a társadalomban. Ez – amint a választási eredmények mutatják – sikerült is.

Menet közben azonban átléptek egy határt a reális program és az irreális ígérgetések között Az új program elemei egy nem megalapozott új koncepcióra épültek, amit Medgyessy „jóléti rendszerváltásnak” nevezett. Sok olyan pontot tartalmazott, amellyel népszerűségre számíthatott (például a fizetésemeléseket).

Most persze könnyű kimondani, hogy tévedés volt. A jóléti államot ugyanis a gazdaság erőteljes fejlődése alapozza meg. E nélkül a jóléti adakozás a csődbe vezet.

 

Negyedik szakasz:
a Medgyessy-kormány

 

Előzmény: a Fidesz-kormány második két éve. Kormányzásának négy éve alatt a Fidesz kétféle gazdasági taktikát (nem politikát) követett. Előbb ráült a Bokros-program felhajtó hullámára, arra használta fel, hogy azzal saját klientúráját valóságos pretoriánus gárdává fejlessze. Két év múlva – hogy győzelmét biztosítsa – felelőtlen adakozásba kezdett.

Erre való válaszként dolgozta ki Medgyessy Péter a jóléti rendszerváltás felemás programját.

 

A 100 + 100 napos program. 2002-ben a jóléti rendszerváltás programjával megnyertük a választást. A győzelem után megtörtént a csoda (ami sem azelőtt, sem azután): az új kormány hozzáfogott, hogy megvalósítsa ígéreteit. Elsősorban a köztisztviselők, közalkalmazottak, tanárok, orvosok nagyarányú béremelését. Sőt az eredetileg ígért száz napot másik százzal toldotta meg.

A siker először nagy volt (győzelem az őszi önkormányzati választáson) – azután fordulat következett. A program nyertesei csak rövid ideig örültek, pár hónappal később már olyan természetesnek vették, hogy elfelejtettek örülni. Azt hitték, ha egyszer folyni kezd a tej és a méz, akkor sose áll meg, itt van a Kánaán. Mivel ez nem következett be, csalódottak lettek. Pedig az adakozással fel kellett hagyni, mert az – gazdasági fejlődés nélkül – az adósság növekedését jelentette.

 

A belső válság. Medgyessy Péterben felébredt a racionális közgazda, és az augusztus 20-án a Hősök terén tartott gyűlésen már megkérdőjelezte a jóléti rendszerváltást. Az évadnyitó frakció+pártvezetőség-ülésen (Tapolca, 2003. szeptember 25.) pedig bejelentette, hogy túlmentünk a határon, válságkezelő intézkedéseknek kell következnie. Kemény szavak hangzottak el. A szót azonban nem követték tettek. A Szocialista Párt nem hivatalos Prakticista Hatalmi Tömbje nem akarta. A helyzet egyre lehetetlenebbé vált, a kormány pedig egyre tehetetlenebb. A párt tetszhalott állapotba merevedett. Növekedett a feszültség a párton és a koalíción belül is. Ez vezetett Medgyessy Péter lemondásához.

 

Összefoglalva. Lehet vitatkozni arról, hogy az adott helyzetben tényleg meg kellett-e csinálni a 100 napos programot. De nem lehet vitatkozni, hogy utána – és különösen amikor a válságos helyzetet maguk is felismerték – lépni kellett volna. Hogyan történt? Medgyessyt gazdasági szakértelméért választották miniszterelnöknek. Pontosabban: abban a reményben, hogy ezzel a politikai prakticizmust gazdasági racionalizmus váltja fel. De az derült ki, hogy a gazdasági racionalizmus nála is alárendelődik a politikai prakticizmusnak.

A végeredmény: a szocialista kormány ismét megtorpant a szükséges reformok végrehajtása előtt.

 

Ötödik szakasz:
az első Gyurcsány-kormány

 

A döntés. A Szocialista Párt kongreszszusa 2004. augusztus 25-én úgy döntött, hogy Medgyessy Péter után Gyurcsány Ferencet állítja a kormány élére. A döntésben mindenesetre volt rizikó, hiszen ő mindeddig nem tartozott a párt legbelső köreihez.

A döntés körülményeiben azonban már megmutatkoztak a későbbi ellentmondások. Kialakult egy az új miniszterelnökkel együtt a megújulást szorgalmazó kisebbség, de maradt az őket csak feltételesen támogató prakticista többség. Ezért a párton (és így kormányon) belüli mozgáslehetőségében is sok volt a korlátozottság és a bizonytalanság.

Készen volt tehát a feladat: következetes reformpolitika baloldali módon. A szociáldemokrácia akkori nemzetközi helyzetében ez a Blair–Schröder-vonalat, az adakozó jóléti rendszer helyett az „öngondoskodó társadalom” eszméjét jelentette. Gyurcsány Ferenc is ebből indult ki.

 

„Merjünk baloldaliak lenni.” Ez volt első fontos írásának címe. Hogy az öngondoskodó társadalom létrejöhessen, ahhoz nálunk azonban előbb a modernizációs átalakítást kell elvégezni, hogy a legmodernebb úton haladhassunk előre. Azt fejtette ki, hogy a jóléti társadalomhoz nem osztogatás, hanem átfogó reformpolitika révén juthatunk el.

 

Az ország ördögi körben, a kormány satuban. Az ország helyzetét a következőképpen jellemeztük: ördögi körbe jutottunk: zsákutcából zsákutcába. A Gyurcsány-kormány pedig beleszorult a harapófogóba. Már nemcsak kiút nincsen, de lassan mozdulni sem tudunk, mert mind a két oldal aktívan akadályozza.

Világos volt a tennivaló. Ahhoz hogy a szociáldemokrata kormány megfeleljen a nemzet előtt álló feladatnak, most először, másodszor és harmadszor végre kell hajtanunk a modernizáció legfontosabb feladatait. Legalább el kell kezdeni. A pártnak viszont ebben a szellemben meg kell újulnia, és klientúrapártból a civil társadalom felé forduló erős mozgalommá kell válnia.

A kérdés az volt, hogy hozzá lehet-e fogni a radikális reformokhoz az adott pillanatban, azaz kevesebb mint két évvel a választás előtt. Kérdés volt, hogy a Szocialista Párt fel van-e rá készülve. És hogy a prakticista Prakticista Hatalmi Tömb akarja-e.

 

Gyurcsány és Békesi vitája. Erről vitatkozott Gyurcsány Ferenc és Békesi László egy politikai vitán (a Fapados Szalonban). Békesi felvázolta, hogyan jutottunk el idáig. Hogyan tért ki minden eddigi kormány az igazi feladat elől. Összefoglalta a legfontosabb feladatokat. Gyurcsány mindezt megerősítette. Elmondta azonban azt is, hogy ehhez a jelen helyzetben nem lehet hozzáfogni. A tennivalókkal egyetértett, de a programok nincsenek készen. Nincs elég idő a társadalom meggyőzésére. A Fidesz minden erővel harcolni fog ellene, és hatásosan nyúl a demagógia eszközeihez. A Szocialista Párt pedig továbbra is bizonytalan. Nem biztos, hogy a jelen helyzetben kitartóan és egyértelműen támogatni fogják. Nem jutottak egyetértésre. A jelenlévők is iszonyúan érezték magukat. Úgy érezték, hogy mindkettőjüknek igaza van, holott épp az ellentétét mondják egymásnak.

El lehet dönteni ezt a vitát? Valószínűleg soha. Egyik megoldás esetében sem volt biztosítva a siker. És nem lehetett mindent előre látni. Ha teljes erővel hozzáfog a reformokhoz, nem biztos, hogy a két évet is végig tudja csinálni. És ennyi nem elég ahhoz, hogy a társadalom megérezze a hasznát. Nem látszott biztosítva a koalíció egysége és támogatása sem. A két kormánypárt ellentétes álláspontot foglalt el. A szocialisták beleszorultak a prakticizmusba, és hozzáedződtek az adakozáshoz. A szabad demokraták viszont azonnal akartak volna mindent. Mindez nagy valószínűséggel a bukáshoz vezetett volna.

Ha viszont kivár (mint ahogy történt), olyan dolgok is bekövetkezhetnek, és következtek is, amiket nem lehetett előre kiszámítani. Például az, hogy a Szocialista Párt akkor sem akar áttérni az igazi reformokra. És hogy a Fidesz megdühödve az újabb vereségen olyan eszközökhöz nyúl, amit addig „nem gondoltunk volna”. És akkor a 2010-es választáson a szocialisták súlyosabb és mélyrehatóbb vereséget szenvednek, mint ahogy 2006-ban bekövetkezett volna. Ez az utóbbi történt.

 

A párt belső helyzete. A Szocialista Párt belső problémáinak megoldatlansága folytán kritikus helyzetbe került. Taglétszáma egyre fogyott. A kimutatások szerint még harmincezer tag volt, de valójában ennek körülbelül a fele volt tényleges párttag. A pártot az a veszély fenyegette, hogy társadalmi szervezetből pusztán hatalmi klientúrává válik.

A pártélet ellaposodott. Voltak ugyan kezdeményezések, hogy változtassunk („Kelj fel és járj!”), de nem sikerültek. A kialakult belső helyzetet egy kongreszszusi felszólalás így jellemezte: tunyaság, tehetetlenség, tökéletlenség. A kényszerű részletreformok politikája sorvasztó hatást gyakorolt. A prakticizmuson nevelkedett apparátus ebbe jól belehelyezkedett. Tartotta magát az a nézet, hogy elvileg sem szükséges betartani az EU-szabályt a költségvetési hiány korlátjáról. Cikkek, elméletek jelentek meg, előadások hangzottak el e tárgyban.

Mit kellett volna csinálni? Teljes erővel hozzáfogni a múlttal való szembenézéshez, az őszinte önkritikához, a nagy feladatok felméréséhez és vállalásához, a párt megújulásához. A satuba szorított kormány és pártvezetése azonban ebbe nem tudott belefogni.

 

Szili Katalin és a köztársaságielnök-választás. A Szocialista Párt belső ellenállására kiáltó példa volt a köztársasági elnök választásának (2005) története. Szili Katalin hosszú ideje (94-es minisztersége óta) makacsul törekedett a párton belüli hatalmi szerepre. Előbb úgy látszott, ez csak személyi ambíció, de később bebizonyosodott, hogy a párt egész arculatát is át akarja alakítani. Ennek „vonala” kettős – és mindkettő ellenkezik az európai szociáldemokráciával és az ország érdekével.

Szili radikális baloldaliságot hirdetett, de ez nem hasonlított a baloldal semmilyen változatához sem. Mániákusan antiliberális, de éppen nem a klasszikus konzervativizmussal kívánt megegyezni, hanem az álnemzeti, populista, álszentül keresztényi és még álszentebbül antikapitalistával. Végső soron tehát nacionalista, és – népi színezettel – jobboldali. Bizonyítja ezt Szili Katalin későbbi útja, amely logikusan vezetett a Fidesz karjai közé.

Hozzá kell azonban tenni, hogy Szili Katalin tábora nem azonos a Prakticista Hatalmi Tömbbel. Hozzájuk képest (sőt vele szemben) lázadó kisebbség, egy új hatalmi tömb alapjait kívánta megvetni. Voltaképpen azt a fordulatot kívánták végrehajtani baloldali szólamokkal a baloldal ellen, amit a Fidesz a liberalizmusból indulva a liberalizmus ellen.

Akkor azonban még „csak” arra adtak lehetőséget, hogy Szili jelölése körül szerveződjenek mindazok, akik nem akartak belemenni a magyar gazdaság és társadalom európai stílusú modernizációjába. Jó lépésnek látták tehát, hogy Szili Katalin legyen az államelnök. A szabad demokraták nagyon is jól felfogták, hogy mit jelentene ez. Kijelentették, hogy semmi körülmények között nem támogatják. A szocialisták próbáltak velük tárgyalni, az SZDSZ azonban nem tágított.

Egyre forróbb lett a helyzet. A modernizáció hívei így érveltek: „Olyasvalakit kell elnöknek jelölni, akit megválasztanak. Szili Katit mi is jónak látjuk, de a szabad demokraták nélkül nem fog sikerülni. Ezért mást kell jelölni.” Ezt azonban radikálisan elutasították. A Szili-vonal abszolút, sőt túlnyomó többségben volt. Ennek tudatában agresszíven viselkedtek. A párt és a kormány vezetői sem mertek ellenállni.

Most nem az az érdekes, hogy mi lett az elnökválasztás eredménye és annak következményei. Hanem hogy az elvtársi szolidaritás leple alól most teljesen kilátszott a valóság lába.

 

A választások. A kormányzat – mindennek ellenére – nem rossz irányban haladt, csak lassabban, mint kellett és lehetett volna. Egyrészt az addigi részreformok is hoztak részeredményeket, másrészt az olyan programok, mint az autópálya vagy iskolaépítés, valóban jelentős változást hoztak. Ezzel nélkülözhetetlen követelménye teljesült a modernizációnak. A választási küzdelemre mindez jó alapot nyújtott. A kormánynak – minden híresztelés ellenére – nem kellett hazudnia. Ez persze akkor érvényes, ha csak a valótlan állítást nevezzük hazugságnak – és az elhallgatásról hallgatunk.

Ha a Szocialista Párt 2006-os kampányát a Fidesz 2010 kampányával hasonlítjuk össze, világosan látszik, hogy a Fidesz nemcsak sokkal többet hazudott, de még sokkal többet hallgatott el. És még többet tett ígéretei ellenére. Így – minden baja ellenére – a Szocialista Pártnak ma sem kell szégyenkeznie, hogy 2006-ban megnyerte a választásokat.

 

A második Gyurcsány-kormány

 

A győzelem fényes – a satu még jobban összeszorult. A győzelem valóban fényes volt, a Szocialista Párt szép eredményt ért el, de alatta maradt az 50 százaléknak. Szükség volt a koalícióra. A szabad demokraták tovább gyengültek ugyan, de hoztak annyit, hogy ketten együtt megszerezzék a többséget.

 

A két kormánypárt valóságos összetétele. A kormány tehát létrejött, de a kormány feladatát illetően meglehetősen furcsa helyzet alakult ki.

A Szocialista Párt és frakciója két belső részből – meghonosodott idegen szóval: pártból (pars, ebből lett a párt) – állt.

A nagyobbik, az antiliberális „Prakticista Párt” kevesebb reformot akart, hogy az új kormányt körülvevő népünnepély tovább éljen. Az adogató „baloldaliság” útját kívánta folytatni, nem a radikális modernizáció „bizonytalan pályáját”. Úgy gondolta, így belebetonozódnak a hatalomba. Pokolba kívánták a koalíciós társat, de ha már van, erőszakot akartak rajta tenni. A kisebbik rész, a „Következetes Reform Párt” úgy vélte, nem halaszthatja tovább a reformokat. Tudták, hogy nehéz az út, de látták az alagút végét. Együtt kívántak működni a koalíciós társsal – a fenyegető jobboldali veszély ellen is.

A Szabad Demokrata Szövetség szintén két részből állt.

A nagyobbik rész, a „Minden Reformot Rögtön Párt” a leggyorsabban, nyakló nélkül akarta a legkeményebb reformokat végrehajtani, és nem vette figyelembe a társadalom tűrőképességét. Pokolba kívánták a koalíciós társat, de úgy vélték, hogy az 50 feletti százalék érdekében meg lehet őket erőszakolni. A kisebbik rész, a „Meggondolt Reformok Pártja” hajlandó volt engedményeket tenni, és együtt akart a szocialistákkal működni a jobboldali veszély ellen is.

Ez volt a valóságos helyzet. A satu kegyetlenül összeszorult. A szorítás legerősebben a miniszterelnök nyakát célozta meg. Hozzákezdett a tárgyalásokhoz. Tárgyalt a szocialistákkal. A többség azt mondta: Ne vidd túlzásba! Reformokat, de lassan. Baloldaliak vagyunk, adnunk kell a „népnek”. Majd aztán lesz valahogy, de mi maradunk. A rokonszenvező kisebbség hallgatott, és csak óvatosan merészelt mást mondani. Aztán tárgyalt a liberálisokkal. Ott a többség azt mondta: Vezessük be azonnal az egykulcsos adót meg a több-biztosítós, fizetős egészségügyet. Aztán innen folytassuk. (A rokonszenvező kisebbség itt egyáltalán nem mert megszólalni.)

 

Őszöd, 2006. május 26. Őszödön a kormányfő arról akarta meggyőzni frakcióját, hogy most valóban hozzá kell kezdeni a reformokhoz. Az osztozkodásról át kell térni a nemzet közös erőfeszítésének programjára.

Bevezető beszéde teljes nyíltsággal, józanul és visszafogottan, ma is érvényes módon ismertette a programot. Néhány idézet.

„16 év tapasztalatait feldolgozva kiigazítjuk közjogi értelemben a rendszerváltás örökségét. …A korábbinál intenzívebben próbáljuk meg összekapcsolni az egyéni, közösségi szabadságot az ahhoz tartozó felelősséggel. Igazi polgári és modernizációs program, berendezzük a rendszerváltás alkotta kereteket. Ez egy sor változással, mi azt mondjuk, egy új reformkorszakkal jár… Az időszak egyik legmarkánsabb intézkedéssorozata a költségvetési kiigazítás lesz, de ettől ez még nem a kiigazítás politikája. A koalíció politikája a széles és átfogó reformok politikája, amiről ma majd beszélni fogunk… Minden egy baloldali programba ágyazva.”

„Tervünknek a következő nagy területei vannak. Az első az államreform: az igazgatási és politikai képviseleti rendszerek és a közszolgáltatások, intézményi finanszírozások átalakítása… Benne az egyik legizgalmasabb kérdés az egészségügy… A másik az egyensúly helyreállítása. Két nagy oldala van: kiadásokat csökkentünk, bevételeket növelünk. …A bevételeket csak két jövedelemtulajdonos: a lakosság és a vállalatok rovására lehet növelni. Nincsen még egy, így vagyunk hárman az országban: az állam, a lakosság, a vállalatok. …Arra ügyelünk, hogy a személyi jövedelemadóban ne kelljen kulcsot emelnünk. Ez sikerült, ez az egyetlen örömhír. …Mi ennek a következménye a jövedelmekre, bérekre, életszínvonalra? …2007 közepe után már nincsen brutális lépés. 2008-ban érzékelhető lesz a reálbér-növekedés.”

„A Szocialista Párt vezető politikusainak, köztük a miniszterelnöknek és a párt elnökének népszerűségét ezek a lépések meg fogják viselni. De voltunk már ennél nagyobb gondban… csak nem szabad megijedni… Csinálunk egy jobb országot. Nem visszavonulunk, nem megszorítunk, hanem megcsináljuk azt, amit meg kell tenni, hogy ne a gyerekeinkre hagyjuk a terheket. Nem lesz könnyű. Sok mindent kell majd a pártban is csinálni, de ezt majd ősszel elkezdjük. De meg fogjuk csinálni, biztos vagyok benne.”

Racionális programot adott tehát. Nem tagadta a nehézségeket, és megjelölte az esélyét annak, hogy a végére juthatunk. Az a kérdés, hogy milyen volt a fogadtatás. Újraolvasva a hozzászólásokat azt lehet mondani, kettős. Nem volt nyílt szembenállás. Nem volt, aki tagadta volna a bejelentett intézkedések szükségességét. És voltak, akik teljes erővel támogatták.

De voltak olyanok is, akik kétségeskedtek.

Horn Gyula: Szóval gratulálok, amiatt is, hogy ez egy nagyon átfogó helyzetkép. Mész azon az úton tovább. …Ti azt hiszitek, hogy ezek már kész tények? Ugye, Feri, még nem készek. Na, van még remény. …Nem lehet összehasonlítani, amit most csinálunk és tervezünk csinálni azzal, amit mi csináltunk 1995-ben. Mi (1995-ben) válsághelyzetet örököltünk, és ezt kellett kezelni. Most nincsenek válságok Magyarországon, és nem válsághelyzetet kell kezelni ebből kifolyólag.

Suchman Tamás: Hányszor átéltük már ezt? Először mindenki lelkesedik a változtatásokért. Egyszerre aranyat és korbácsot. Ha bizonyos kérdésekben nem tudjuk fenntartani, csak egy másfajta populizmussal tudunk élni, nem lesz elégséges politikai hinterlandja a változásoknak. Mire számolunk mi? Hogy egy négyéves ciklust kihúzunk. De tudjuk: a miniszterelnököt is le lehet váltani, és lehet előrehozott választás is.

Gyurcsány Ferenc ezt a kétségeskedést érzékelte. Meg mellette nyilván azt a sok különbeszélgetést és részértékezletet, ami a plenáris ülések között zajlott. Ezeken a tartózkodó, sőt tagadó hozzáállás még erősebben érvényesült. (Valamint az éppen ellentétes irányzatok megerősödése – mint például a budapesti küldöttek esti értekezletén, amely éppen egy új belső prakticista összefogást legalizált.)

Ebből származik Gyurcsány válaszbeszédének hevessége.

Az összefüggésekből világos, hogy a hazugságok ostorozása nem csupán az elmúlt másfél évnek szólt, hanem az elmúlt másfél évtizednek, a rendszerváltás után utat vesztett valamennyi kormányzatnak, az egész politikai társadalomnak. Mert nem tették meg, amit kellett volna, nem hajtották végre azokat az átalakulásokat, amelyek nélkül nem tudunk kijutni a félperifériáról. Történelmileg valamennyien elmarasztalhatók a hazugság bűnében.

Mindazonáltal mai szemmel ismét végigolvasva a cenzúrázatlan beszédet, a párt felé egyáltalán nem durva. Csak azt mondja, hogy a reform feladatait végre kell hajtani, különben …hatjuk. Ez pedig nem durvaság, hanem igazság – csakis a belső körnek szóló fordulatokkal.

 

Az őszödi beszéd a nyilvánosság előtt. Szeptember 17-én a Fidesz nyilvánosságra hozta Gyurcsány Ferenc beszédét, illetve a tanácskozás teljes szövegét.

Ma sem tudjuk pontosan, hogyan jutott a kezükbe. Gyurcsány Ferenc – amikor a kérdést nekiszögezték – azzal válaszolt (2011-ben), hogy a konkrét személy kilétére nincs bizonyíték, de bizonyos, hogy az MSZP vezető köréből volt valaki.

A Fidesz már 2002-ben tüntetésekkel, útelzárásokkal, tömegerővel akarta a választások eredményét semmissé tenni. Most még nagyobb erővel készült rá. Részletes programot készítettek, hiszen már napokkal azelőtt a hazugságot állították kommunikációjuk középpontjába, és a megjelenés napján már tüntettek. Azért időzítették a megmozdulásokat októberre, hogy megismételjék az 1956. októberi forradalmat. A Fidesz nemcsak mellé állt a randalírozóknak, de tudatosan növelte a konfliktus kockázatát, hogy bekövetkezzen az összeomlás.

A vihar, amit a beszéd kiváltott, nem következett a szövegből, amely, ismétlem, 95 százalékban józan volt, és ma is érvényes. Ezzel senki nem törődött, csak a két indulatos félmondattal. Annak is megvan az igazsága. Az egyik azt mondta ki, hogy hazudtunk, és ezzel elhibáztuk. A másik, hogy a reformokat meg kell csinálni. Mindkettő igaz. A hazugság az egész politikai társadalom bűne – a reformok pedig elkerülhetetlenek. Az, hogy két mondat ilyen indulatot válthatott ki, az a politika útvesztésének következménye. A Fidesz gátlástalan hatalmi politikájáé.

Nem szükséges részletezni az eseményeket. Minden eszközt bevetettek – az utcai garázdaságtól kezdve a köztársasági elnök kormányellenes követeléseiig. Az utcai ribilliók egy idő után abba is maradtak. A puccskísérlet nem vezetett sikerre, de reményt adott arra, hogy a választásokon ők fognak nyerni Az utcai harc alábbhagyott, de a politikai hadiállapot – váltakozó hangnemben – a ciklus végéig kitartott, és a Szocialista Párt súlyos vereségéhez vezetett.

 

Az MSZP prakticista tömbjének magatartása Őszöd után. Őszöd után az volt a kérdés, hogy mit csinál most a Szocialista Párt. A belső hangulat kettős volt. A prakticista tömb továbbra is túlzásnak tartotta a reformintézkedéseket – de a „pártegység” jegyében csak mérsékelten juttatta kifejezésre. Az arányt ekkor még úgy lehet jellemezni, hogy 60 százalék pártegység – 40 százalék kétség. A Fidesz-akciók hatására ez így alakult: 60 százalék belső ellenállás – 40 százalék pártegység. Az ellenállás jobbára nem volt nyilvános, de a valóságban egyre keményebb.

Mintegy jeligeként ezt fejezte ki később (2009. május 22-én) a Népszabadságban írt cikkében Lamperth Mónika, Őszödre hivatkozva:

„Őszöd megrázó volt. …Én ott először érzékeltem azt a hatalmi technikát, amely odáig juttatott bennünket, hogy ezt a beszédet elmondja. …Mert meglehet, hogy mindaz, amit Gyurcsány Ferenc ott elmondott, igaz volt, akkor azért, ha pedig nem volt igaz, akkor pedig azért kellett volna legalább egy embernek felállnia, hogy eddig és ne tovább. …velünk nem lehet így beszélni. …ott és akkor Gyurcsány Ferenc megérezhette volna, hogy nem tehet velünk azt, amit akar. És ez intő jel lett volna a számára…”

Lamperth Mónika naiv gyermekként kifecsegte a PHT-nak – nem a titkát, mert nem volt titok, hanem magatartásának merevségét és illuzórikus voltát. Vajon mit válaszolt volna Orbán Viktor vagy Horn Gyula, ha valamely minisztere ugyanezt mondta volna neki: nem teheti azt, amit akar. Bizonyára megnézhette volna magát.

 

Kötélhúzás a satuban. Az ezután következő három évet nemigen jellemezhetjük másként, mint kötélhúzásnak a satuban.(Ez ugyan képzavar, de tükrözi a helyzetet.) A kormány kezdeményezett, de mindkét oldalról ellentmondtak. Pontosabban mind a három oldalról, mert a kormányoldalon is kétfelé húzott a két kormánypárt.

A legfájóbb és legártalmasabb a kormány és saját pártja, pontosabban saját pártjának Prakticista Hatalmi Tömbje közti kötélhúzás.

 

A párt átalakításának terve és annak kudarca. A kormányfő jól látta a párt belső helyzetének ellentmondásait, és tanácskozássorozatot kezdeményezett a pártélet nagyvonalú és organikus javításáról. Azt javasolta, hogy a Magyar Szocialista Pártot vonjuk össze a Szociáldemokrata Internacionálé másik magyar tagjával, a Kapolyi László-féle Szociáldemokrata Párttal. Ez módot ad az alapszabály megváltoztatására, nagyobb belső aktivitásra, tagtoborzási kampányra, a begyepesedett pártélet megújítására. A párt vezetőinak nagy része – a prakticista tömb – azonban először csak kétkedésének adott hangot, majd radikálisan nemet mondott. (Éppen akkor, amikorra a Szociáldemokrata Párt – Kapolyi László kérésére, szintén viták után – igennel válaszolt. Kapolyi ezáltal igen nehéz helyzetbe került.)

 

A további menet. A kormány további munkáját a következők jellemezték:

(1) Az átfogó reformokhoz, mindenekelőtt a költségvetés konvergenciájának megteremtéséhez nem tudott hozzáfogni. A szocialista párt prakticista tömbje ellenállt. Márpedig a költségvetés egyensúlya alapfeltétele minden további lépésnek.

(2) A többi átfogó reformhoz hozzá sem lehetett kezdeni. Alatta maradtunk a reformok „kritikus tömegének”. Bokros Lajos szenvedélyes és bölcs tanulmányában (Élet és Irodalom, 2009. január 25.) így foglalta össze azt az öt területet, ahol haladék nélkül hozzá kell kezdeni a reformokhoz: egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer, közigazgatás és közteherviselés.

(3) Pótlásképpen részreformokat kezdeményeztek, látványos címekkel és fontos részletekkel. A megtett lépések túlnyomó többségben hasznosak voltak, de a támadások és/vagy a belső bizonytalanságok miatt a kormánynak nem volt ereje a végigvitelükre. Ezért újabb programra váltott. Az idő és az eredmény kevés volt arra, hogy a társadalom megértse és támogassa – kiváltképpen az állandó kíméletlen ellenpropaganda mellett.

(4) Az SZDSZ viszont hozzákezdett a miniszterei hatáskörében lévő reformokhoz – mindenekelőtt az egészségügyben. Az ellentámadás itt még erősebb volt, és a népszavazás által a kormány súlyos vereségéhez vezetett. (Noha a vizitdíj egyike volt a racionális és az egészséges továbbhaladás érdekében elkerülhetetlen lépéseknek.) Ez még jobban megfojtotta a reformfolyamatot.

(5) Mindezek mellett és ellenére országos méretekben haladt előre számos fontos projekt – az autópályák építésétől kezdve az iskolák helyreállításáig. Mértékük és hatásuk meghaladta minden előző kormányzati ciklus teljesítményét.

Több olyan parlamenti program következett volna ezután, amelyet a frakció (és a prakticista hatalmi tömb) meghiúsított vagy megcsonkított. Mint például a közélet tisztaságáért indítandó népszavazás (amely újra szabályozta volna a kampánypénzeket, és korlátozta volna a politikai álláshalmozást). Ilyen volt az egészségügyi biztosítótársaságok létrehozatala, aminek beadásához a frakció nem járult hozzá.

 

A koalíció szétbomlása. A koalíció még maradt, de végképp a kutya-macska barátság szintjén. Az együttműködők (a liberál-szocialisták és a szociál-liberálisok) mindkét pártban kisebbségben voltak – és még ők sem tudtak igazán összefogni. A szocialisták a liberálisok túlzásait okolták a népszerűség elvesztéséért, a liberálisok pedig a szocialisták tétovázását. Ráadásul mindkét pártban egymást is egyre inkább ölték.

A helyzet különösen kiélesedett a népszavazás elvesztése (2008. március 9.) után. Már nemcsak szavakban okolták egymást, a Szocialista Párt elnökségi ülésén többen a koalíció felbontását követelték. (Amit a prakticista szemlélet unpraktikus megnyilvánulásaként tarthatunk számon.) Így került sor az egészségügyi miniszter partnerpárttal való egyeztetés nélküli leváltásának bejelentésére. Amire válaszul az SZDSZ felbontotta a koalíciót.

 

A kisebbségi szocialista kormány. A kisebbségi kormány azonban működésképes maradt. A szocialista hatalmi tömb most éppen praktikus szempontból annyi támogatást azért nyújtott a kormánynak (még a reformokban is), hogy ne legyen előre hozott választás. Ugyanez a szabad demokraták egy részét is hasonló helyzetbe hozta.

A reformvonal megerősítésében a kormány nem várt szövetségest is kapott a 2008. októberben kitört nemzetközi gazdasági válságtól. A válság ugyanis rendkívüli intézkedéseket követelt, és nem volt mód őket elkerülni. A pragmatisták is belátták, hogy most nem lehet előlük kitérni. „Megtörtént” a csoda. A kormány által készített 2009-es költségvetés megfelelt a konvergencia maastrichti kritériumainak (belül marad a hiányhatáron is). Történelmi fordulat, jelentőségét nem lehet lebecsülni.

 

A Bajnai-kormány. A kormány helyzete azonban a Fidesz mind élesebb hatalmi harca miatt lehetetlenné vált. Gyurcsány Ferenc 2009. március 21-én lemondott miniszterelnöki tisztéről, és egy héttel később a pártelnökségről is. Bajnai Gordon lett miniszterelnök (2009. április 15.).

Gyurcsány jól számított: az új vezetés az átmeneti szakértői kormány helyzetébe került. Lehetőséget nyílt a válságintézkedésekre. Nem kellett ugyanis végigcsinálni azokat a politikai harcokat, mint egy „normál helyzetben” lévő kormányzatnak. Nem kellett késhegyig menő harcokat vívni a Szocialista Párt prakticista tömbjével, mert ők is látták, hogy most nem lehet a kemény intézkedéseket elkerülni. Így – mint egy politológus megállapította – a szakértői kormány helyzete egy autoriter rendszer kormányáéhoz hasonlít.

Bajnai Gordon világosan látta a helyzetet, és következetesen meghozta nemcsak szűkebben a válság, hanem tágabban egy egyetemes reform által megkövetelt intézkedéseket. Idézem Békesi László összefoglalását: „Az államháztartás sokak számára fájdalmas, drasztikus csökkentésével, a magyar nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozási feltételeinek megteremtésével, az adórendszer hatékonyságjavító átalakításának megkezdésével, a felelős állam szabályainak és intézményeinek kiépítésével, friss forrásokat biztosító és bizalmat erősítő nemzetközi megállapodásokkal visszahúzta az országot a pénzügyi szakadék széléről, csökkentette a finanszírozás kockázatát, visszaterelte a gazdaságot a pénzpiacokra, csökkentette a külső finanszírozás költségeit, stabilizálta a forint árfolyamát, megteremtette egy kamatcsökkentési kurzus elindításának feltételeit, megkezdte az országgal szembeni bizalom helyreállítását.”

 

A Szocialista Párt vezető tömbjének belső átalakulása. Közben azonban a Szocialista Párt prakticista tömbje egyre élesebben elhatárolódott a Gyurcsány Ferenc, majd a Bajnai Gordon vezette kormánytól. Gyurcsányt egyre nyíltabban kritizálta, Bajnait viszont szükséges rossznak tekintve közömbösségével és hallgatásával tüntette ki.

Ennek „ideológiája” pedig fokozódó mértékben a „baloldaliság” volt. Amit egyoldalúan értelmeztek, a kormányzat politikáját liberálisnak ítélték, és „baloldali fordulatot” hirdettek.

Maga a hatalmi tömb is átalakult. A Horn Gyula körül létrejött szövevény hálózata ugyan megmaradt, de két szempontból is megváltozott. Az egyik, hogy Horn „káderei” lassan kiöregedtek, velük kihalt egy régebbi politikai kultúra is. A másik, hogy az általuk képviselt politikai magatartás fölött is elmúlt az idő. Kádár hatása már kevésbé érvényesült (de erényei sem).

Voltaképpen a régi prakticista hatalmi tömb helyén két új vonal alakult ki a párt vezető köreiben. Az egyik egy új radikális baloldaliság, amelynek magát radikálisnak és elvinek akarta hinni, de csak a szélső antiliberalizmusig és az ámokfutó baloldaliságig jutott. A másik megmaradt a prakticista alaporientáció mellett, és elhatárolta magát a következetes elvi állásfoglalástól. Rokonszenvezett a baloldali fordulat prófétáival – de nem adta teljesen át magát eszméiknek. Nem tette magáévá a saját kormánya által vallott reformpolitikát, de ezt nem mutatta ki. Mint ahogy azt a Népszabadság március 25-i számában (Kertész Krisztián tollából) olvashatjuk: „Gyurcsány és Szili között vezet a helyes út”.

 

A „baloldali fordulat” kísérlete (vagy „kísértete”?). 2009 tavaszától a Szocialista Párt új központjában egymást követték a rendezvények a baloldali fordulatról. Miért van szükség erre? Természetesen azért, mert eltértünk a baloldaltól. Mikor? Amikor Gyurcsány lett a kormány, majd a párt elnöke is. Milyen volt a Gyurcsány-kormány politikája, ha nem baloldali? Késő liberális. Mi volt a hibája? Kiszolgálta a kapitalistákat, nem törődött a nép jólétével. Mit kell most csinálni? El kell ítélni az elmúlt hat évet, és új életet kell kezdeni.

Az „ideológiát” Szili Katalin a következőképpen foglalta össze (Népszabadság, 2009. július 11.): „Az MSZP eddig egy »harmadikutas« doktrína értékrendjét jelölte meg szinte kizárólagos modernizációs iránytűnek. …ez voltaképpen a neoliberalizmus fékezett habzású változata. Próbálta ugyan korszerű, a szociáldemokrata értékeket integráló társadalompolitikai stratégiaként feltüntetni magát, csakhogy ezt a társadalom bizalma nemigen igazolta vissza. Nem jutalmazza, hogy a reformok során csak a profitmaximálás szempontjait tartsa szem előtt, a közteherviselést pedig rendre a munka világának rovására alakítsuk. Márpedig a »harmadik út« képviselői ezt tették. Többnyire csak verbálisan, a jelszóhasználat, illetve a kulturális szimbólumok szintjén különböztették meg magukat a neoliberális politikai erőktől.”

Ez egyértelmű hadüzenet volt – a Szocialista Párt saját kormánya ellen. Nem tudom, pontosan kik készítették elő az értekezéseknek ezt a folyamát, de a végkifejlet önmagában jellemzi a tendenciát. Ezért valóban nem az a fontos, hogy mennyire volt ösztönös és mennyire tudatos, mennyi volt benne a baloldal féltése és mennyi a hatalomvágy.

 

A „mozdonyfordító kongresszus” (2009. július 4.). A baloldali fordulat meghirdetésének folyamata Szili Katalin hatalomátvételi manőverében végződött. A „mozdonyfordító csarnok” épületében tartott kongresszust nem lehet másnak tekinteni. A hivatalos bevezetők utáni első felszólaló ugyanis az előbb jellemzett vitasorozat eredményeit összegezte, majdnem olyan élesen, ahogy azt az előbb felsoroltam. Benne volt a Gyurcsány-kormány elítélése: a párt jelenlegi helyzetéért egyedül ő a felelős, ezért most baloldali fordulatnak kell következnie. Utána az eredeti elképzelések szerint Szili Katalinnak kellett volna szólnia, hogy meghirdesse és konkretizálja ezt a fordulatot.

A kísérlet azonban nem sikerült, mert a kongresszusi küldöttek többsége nem értett ezzel egyet. Ez a vita során világosan megmutatkozott.

A történelmi hűség kedvéért teszem hozzá a következőt. Ebben az is szerepet játszott, hogy Földes és Szili közé még egy felszólaló is emelvényre került (történetesen én, Vitányi Iván). Megkérdőjelezte, hogy szükség van-e baloldali fordulatra. Kétfajta baloldaliság van: Marxé és Leniné. Marx szerint a társadalomnak a szocializmus elve szerint való felemelését csak akkor és ott lehet megvalósítani, ahol már fel tudjuk használni a modern kapitalizmus minden eredményét. A fejletlen országokban előbb azokat kell elsajátítani. Lenin viszont azt hirdette, hogy éppen a fejletlenben fogja megteremteni. Leninnek – már bebizonyosodott – nem volt ebben igaza. Marxnak – ha jól értelmezzük – igen. Ezért ne várjunk csodát valami baloldali fordulattól. A társadalom felemelkedése, a zsákutcából a főutcába, a félperifériából a centrumba, Mucsából a jólétbe csak egy nehéz folyamat, a reformok útján lehetséges. Nem baloldali fordulat kell, hanem következetes baloldaliság.

Ez az okfejtés erőt adott a kongreszszus többségének. Nem feltétlenül kell elfogadni a csodatevő baloldali fordulat mítoszát. A társadalom felemelkedése, a zsákutcából a főutcába, a félperifériából a centrumba, Mucsából a jólétbe csak a következetes reformok útján lehetséges.

 

A Szocialista Párt koncepcióváltása. Szili Katalin távoztával az ámokfutó baloldali csoport legyengült. A mozdonyfordítás azonban megtörtént – csak másképpen zajlott le a tervezettnél.

Kertész Krisztián vátesznek bizonyult, az átalakulás titkos kódját ő fogalmazta meg: sem következetes reformpolitika, sem baloldali fordulat, sem Gyurcsány, sem Szili, a helyes utat közöttük kell megtalálni. Ez azonban történelmi tévedés. A gyakorlatban ugyanis a következőket jelenti: Baloldaliság – de mérsékelten, reformok – de mérsékelten, populizmus – de mérsékelten. És ez esetben sajnos azt is: szürkén. Nem személyes okokból. Hanem azért, mert maga a koncepció rossz. Az unpraktikus prakticizmus veszélye fenyeget.

A Magyar Szocialista Párt belső munkájában eddig a platformok kodifikált szervezete mögött ott volt a különböző magatartásformák nem formális valósága. Amit prakticista hatalmi tömbnek és demokratikus reformerőknek neveztünk. Hogy élt együtt ez a kétféle magatartás? Egyesült? Nem. Küzdött? Nem igazán, csak suba alatt. Mindig tisztázatlan és jobbára hallgatólagos ellentétek közepette együtt élt. Mostanra azonban ez az együttélés megkeseredett. Miután a párt mozgáslehetősége is lecsökkent. Egy egyszintű, de jellegtelen közép vált normává.

Megmutatkozott ez már a vezetőségválasztó kongresszuson. A magyar társadalom, gazdaság, állam helyzetéről és feladatairól voltaképpen csak a távozó miniszterelnök, Bajnai Gordon beszélt tartalmasan. A párt régi és új vezetői csak általános szólamokat hangoztattak: most aztán fogjunk össze, minden erővel előre, nincs kibeszélés, mi tántoríthatatlanul baloldaliak vagyunk és a nép javát szolgáljuk.

És ennek jegyében zajlott a szocialista párt kampánya is. A párt vezetői ennek jegyében tisztességgel helytálltak, de kerülték a kényes kérdéseket. A választók azonban éppen azokra vártak választ – mert a hatalom várományosai éppen azokat szögezték szembe a szocialistákkal, természetesen elferdítve.

 

Mérleg

 

Készítsünk mérleget a Gyurcsány–Bajnai-kormány munkájáról! Eredményeiről és hibáiról, vagy pontosabban arról, hogy mit tudtak és mit nem tudtak elérni.

 

A Gyurcsány–Bajnai-kormányzat eredményei. Minden ellenkező jobboldali híresztelés és baloldali kételkedés ellenére a Gyurcsány-kormányzat eredményes volt. Vegyünk sorra (teljesség igénye nélkül) néhány fontosabb eredményt!

 

Költségvetési konvergencia. Ami a legfontosabb: még Gyurcsány Ferenc elnöksége alatt megvalósult a költségvetés egyensúlya és konvergenciája. Ez megóvta az országot a válság legsúlyosabb következményeitől, és megnyitotta az utat a reformok és a gazdasági fejlődés felé.

A válság elleni védekezés keretében pedig fontos és alapvető reformok születtek meg – ahogy azt az előbb Békesi László idézett összefoglalásában felsorolta.

 

Építkezés. Felépült 700 kilométer autópálya, és 4 híd. A gyorsforgalmi úthálózat a 2001-beni 538 kilométerről 1285 kilométerre nőtt. Felújították valamenynyi megyeszékhely városközpontját. Felépült 6 új egyetemi központ (Gödöllő, Szeged, Debrecen, SOTE, Corvinus, Szolnoki Főiskola). Felújítottak 300 iskolát, több tízezer panellakást, épült vagy megújult 120 tornaterem, uszoda, 70 művelődési ház. Új gáztározó épült.

 

Jóléti eredmények. A keresetek reálértéke (ha 2001-et 100 százaléknak vesszük) 2010-ben 129,5 százalékra emelkedett. A teljes munkaidőben foglalkoztatottak átlagkeresete 2001-ben 64 913 forint, 2010-ben 140 835 forint. A költségvetési szféra átlagkeresete 2001-ben 102 833 forint, 2010-ben 202 835 forint. Az infláció a 2001-es 9,2 százalékról 2009-re 4,5 százalékra csökkent. A családi pótlék forint/gyermek/hó 2001-ben 4700 forint, 2009-ben 13 300 forint. A jóléti kiadások a GDP arányában 2002-ben és 2010-ben: nyugdíj: 8,2 és 10,4 százalék, egészségügy: 4,3 és 4,7 százalék, oktatás: 4,8 és 5,7 százalék, családi támogatások: 1,7 és 2,0 százalék. A lakások száma 2001-ben 4065 ezer, 2009-ben 4310 ezer. A lakosság gépjárműveinek száma 2001-ben 2 224 574, 2009-ben 2 779 955.

És így tovább.

A mérleg tehát pozitív. Az ország rendszerváltás utáni 20 éves történetében egyetlen kormányzat sem ért el több eredményt sem a modernizációs reformok megvalósításában, sem a társadalom helyzetének javításában. És ez nemcsak az ország állapotának és szükségleteinek felel meg, hanem a baloldal, a szociáldemokrácia eszméinek és értékeinek is.

Igaz ugyanakkor, hogy mindezek az eredmények nem felelnek meg annak a rendszerváltás által kitűzött feladatnak, hogy felzárkózzunk Európa centrumához, elérjük annak társadalmi, gazdasági, kulturális színvonalát. Az európai fejlődés koordináta-rendszerének negatív oldaláról felkerüljünk legalább a nullpontra, az origóra. És hogy ne 60 évig tartson a felzárkózás. A húsz év ugyanis elmúlt, és itt vagyunk a félúton. Márpedig ez a magyar nemzet első számú sorskérdése.

Ezt a két mértéket kell tehát együttesen alkalmazni. A felelősséget ezért két vonatkozásban lehet vizsgálni: a) a Gyurcsány-kormány, mindenekelőtt Gyurcsány Ferenc személyes felelőssége; b) a kormányzó pártok felelőssége.

 

Gyurcsány Ferenc és kormányának kritikája. Amikor Gyurcsány Ferencnek valami hibát akarnak tulajdonítani, többnyire hármat említenek. (1) Nem nézett szembe a feladat igazi nagyságával. Nem látta eléggé az ellenerők súlyát. A kormányzása nem volt eléggé következetes. Az újra- meg újrakezdésben túl sok volt a rögtönzés. (2) Nem tudta megnyerni a társadalmat, nem tudta kiszélesíteni a programjának támogatói körét. Elszigetelődött a társadalomtól és saját pártjától is. (3) Nem volt elég baloldali.

A harmadik pontot azonnal el kell vetnünk. Az első kettő azonban jogos, Gyurcsány Ferenc maga is így gondolja, az elmúlt évekről szóló kritikai-önkritikai írásaiban (például a 2011. február 18-án a Royal Szállóban tartott évértékelő beszédében).

Önbírálatát a következőkben foglalhatjuk össze: szembenéztek a feladat történelmi nagyságával, mégsem ismerték fel egész valójában a társadalomban felhalmozódott belső feszültségek erejét. A politika ígérgetéseinek hatását a csodavárásra hajlamos társadalomban. Nem tudtak megküzdeni a hátország belső bizonytalanságával, a baloldaliság téves felfogásával, a prakticista tömb erejével. Így foglalta össze: „Javaslataim időnként erőtlenek voltak. Sokszor még saját párttársaimban sem bíztam, így végül sérülékeny harcossá váltam. De ez nem a moralitás kérdése. Ez politikai taktikai kérdés, amelyben valóban kisebbségbe szorultam, és ezért vesztettem.”

 

Kié a felelősség?

 

Konkrétan: mennyiben van szó személyes emberi hibákról, és mennyiben a közösségéről? Ha elvont térben nézzük, a szereplők hibái. Mind a programdömping, mind a társadalmi kapcsolat gyengülése. De ha az adott szituációban, a kialakult ördögi körben vizsgáljuk: kényszercselekvés. Az utolsó alternatíva annak elkerülésére, hogy mindent fel kelljen adni. És amikor a gazdasági válság lehetőséget adott rá, kormányaink ki tudtak lépni a hibás körből.

Az elszigetelődés is tény. De hogyan jött létre? Vannak dilemmák, amiket jobban meg lehetett volna oldani. (Például hogy nem erősítettük meg a demokratikus baloldali sajtót, vagy hogy a népszavazáskor a közömbösség „kampányát” választottuk.) Ha a közös felelősségről beszélünk, a kritika jogos. De ha csak egy irányban emelünk vádat, tévedés.

Összefoglalva: ha reálisan és racionálisan nézzük, nem elsősorban egyes emberek (vagy éppen egyetlen személy) hibájáról van szó, hanem a mögötte álló közösségekéről, amelyek mindvégig kettősen viselkedtek. Amit hibáztunk, azt együtt hibáztuk, bárki hibáját csak akkor tudjuk megragadni, ha a közös hibák térképére rajzoljuk.

 

A kormány mozgástere,
vagyis a mozgástér hiánya

 

Az egész rendszerváltás utáni, még mindig ördögi körben forgó társadalmi-gazdasági-politikai-kulturális helyzetünk folytán 2006-ra beállt a patthelyzet, és a kormány mozgástere minimálisra szűkült. Elemei:

Az ellenzék gátlástalan hadjárata a kormány ellen. Az autoriter, populista, jobboldali erők koncentrált fellépésével voltaképpen a kettős hatalom egy sajátos formája jött létre Magyarországon. Legális és illegális szervezetekkel, anyagi forrásokkal, titkos kapcsolatokkal.

A kormánypártok ellentétes irányultsága. Az egyik erre húzta, a másik arra. A Szabad Demokrata Párt reformmaximalizációs és a Szocialista Párt reformminimalizációs törekvése egyre kevésbé fértek össze. Összeütközésük kicsapta a biztosítékot, és megszüntette az áramot.

A koalíciós társ szétesése. Ami kisebb baj lett volna, ha a Szocialista Párt közben mind jobban összeforrva tudta volna vállalni a feladatok növekedését. A valóságban azonban a szabad demokraták csak elöl jártak a belső villongásban.

A közvélemény fokozódó csalódottsága. A mindenben csalódott tömegek vágya arra, hogy gyorsan és felülről megkapjon mindent, de addig is higgyen valakinek.

A szocialista párt belső helyzete. Amint az előzőkben láttuk, ez lassan, de biztosan haladt a párt belső mozgásképtelensége felé.

Olyan helyzet alakult tehát ki, amelyben alig látszik lehetőség a kialakult fal áttörésére. Többször kérdeztük (Gyurcsány Ferenc is ezt tette önkritikájában), hogy vajon felkészültünk-e a feladat nagyságára. De fel lehetett készülni az őszödi beszéd után az októberi puccskísérletre, annak gátlástalanságára és erejére? Ezeket – a tetteseken kívül – senki sem láthatta előre. (Ha csak a Jóisten nem, de ő hallgatott.) Objektíven nézve nem is állt a kormány és pártjai rendelkezésére semmi olyan módszer, amellyel azonnal és kellő módon válaszolhatott volna.

Hasonlóképpen előre láthatatlan volt a világgazdasági válság kitörése. Nem is voltak rá felkészülve – és mégis mintaszerűen találta meg a helyes cselekvés módját.

Az alapkérdés tehát nem az, hogy Gyurcsánnyal vagy nélküle. Hanem hogy a párt képes-e megújulni és túllépni az eddig mindig meghatározó prakticista hatalmi tömb szemléletén és gyakorlatán.

 

A megújulás megkerülhetetlen
parancsa

 

A Magyar Szocialista Pártnak tehát meg kell újulnia. Ez most már nem pusztán javaslat, nem pusztán követelmény, hanem parancs.

Láttuk a magyar nemzet előtt álló feladat összetettségét és nagyságát. Nem csupán a felületen kell egyet s mást megváltoztatni, hanem a társadalom, az állam, a gazdaság működésének egész rendjén. Mert történelmileg kimaradtunk egy nagy lehetőségből, a modern polgári társadalom belső erőből való megteremtéséből.

A modern (és az újmodern) világ természetesen nem tökéletes – tökéletes társadalom nincs –, de többet ad minden eddiginél. Először vált valóvá, hogy a társadalom nagyobb része (kétharmada vagy annál is több) élhet rendezett, színvonalas életet. És ezekben az országokban a demokráciának és a jogállamnak, vele az emberi szabadságnak is minden eddiginél magasabb rendű szintje jött létre. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az emberi együttélés rendszerében meg kell erősödnie a Dahrendorf-princípiumnak, azaz a gazdasági és társadalmi fejlődés szimmetriájának, a civil társadalomra támaszkodó demokratikus állam közvetítésével.

Ez volt a Feladat számunkra is. Ez azonban mindeddig nem vagy csak hiányosan történt meg.

1990-ben az ország új lehetőséget kapott rá, de mindmáig nem tudott vele élni, legalábbis nem annyira, mint kellett és lehetett volna. Eltévesztettük és elvesztettük az igazi utat.

Az ígéretek szépek voltak. De egyik párt sem merte vagy tudta határozottan és nyíltan végigmondani, mi a megvalósításuk módja. Így maradt a képlet: ígérgetés + csodavárás = csalódás.

 

A Szocialista Párt helyzete

 

A Szocialista Párt – váltakozó sikerrel – 2010-ig valamennyi politikai erő közül a legsikeresebben vett részt az ígérgetések vetélkedőjében. (Olykor igen jó volt benne.) Az első öt kormányzati ciklusból három alatt volt kormányon. És mert nagy volt a siker, nagy lett a bukás. Mivel sokan hitték el az ígéretet, a mostani csalódás valóban többet jelent az egyszerű kormányváltásnál.

A modern demokrácia keretében kétféle vereséget különböztethetünk meg. Az egyik megmarad a váltógazdaság keretein belül: egyszer az egyik nyer, aztán a másik. De van olyan eset is, amikor valamelyik párt hosszabb időre vagy végleg eltűnik. A Magyar Szocialista Pártot most ez a veszély fenyegeti. Azért is, mert három (és most egymás után két) ciklusban volt kormányon.

A pártok támogató és szavazó közönsége különböző csoportokból tevődik össze. Az egyik az értő közönség, amelynek elvei, meggyőződése van (még ha azt olykor váltja is), és résztvevő módon viselkedik. A másik, amely az ígéretek alapján választja ki magának, hogy kire szavazzon.

Az ígéretfanok most elfordultak a Szocialista Párttól. A Fidesz ígéreteivel nem lehetett versenyezni. A csodavárás a társadalom olyan mélyrétegeit mozgatta meg, ami eddig senkinek sem sikerült. De elfordult az elvi szavazók jelentős része is. Beleláttak a kártyák közé, tanúi voltak a szocialisták belső vívódásainak, a prakticizmus semmitmondásának, a reformisták szélmalomharcának, a mindkettőtől elhatárolódó új, unpraktikus prakticisták szürkeségének. Ezért elfordulnak az egésztől.

 

Összefoglalás

 

A szembenézés és a megújulás valóban parancs. A társadalommal való kapcsolat válságát nem lehet ráolvasással megoldani. Valóban fel kell ismerni és el kell mondani az eddigi hibákat. Azokat is, amelyek korábban még nem voltak hibák, de mára túlhaladt rajtuk az idő – és még inkább azokat, amelyek már akkor is hamis útra vezettek. Ezt a munkát nem végeztük el. Vannak olyan bajok is, amiket húsz éve hordozunk magunkkal. Ezért a részlettévedések a hibák szövevényévé sűrűsödtek.

Aki azt gondolja, hogy a szembenézés lefegyverzi a Szocialista Pártot, téved. Az fegyverzi le, ha nem tesszük meg, és megmaradunk a semmitmondásnál. De minél hamarább és minél alaposabban kell végrehajtanunk az önanalízist. Hogy aztán ne merüljünk el hibáink mutogatásában. Ha a szembenézést kellő eréllyel és színvonalon csináljuk, akkor utána többet szólhatunk a jövőről. És teljes szívvel állhatunk ki egy új, modern, egyértelműen reformpárt vonaláért.

És akkor azzal indulhatunk el, hogy visszhangra találhatunk a társadalomban, mindenekelőtt azok körében, akik csak bennünk csalódtak, nem a szabadság, egyenlőség és szolidaritás eszméiben. Akik velünk együtt hajlandók megvédeni a demokráciát és a köztársaságot.

 

A változások iránya

 

József Attila helyesen mondta, hogy csak az marad meg, ami megváltozik, és csak az változik meg, ami megmarad. A változásra kell koncentrálnunk, hogy készek legyünk a jövő feladataira. Az tehát most a kérdés, hogy miben kell változtatnunk. Természetesen csak mintegy a „tartalomjegyzékét” adhatjuk a változások irányának.

Egy. Modernizáció, reformok, felzárkózás. Ez a párt identitásának első tétele. A Szocialista Párt társadalmi hatásának legnagyobb korlátja az volt, hogy nem állt egységesen a történelmileg szükséges reformok mellett. Mindig döntő szerepe volt a prakticista-hatalmi gondolkodásnak, és ez akadályozta a reformok következetes érvényesítését.

Ezen most úgy kell változtatni, hogy ez alkossa a párt identitását önmaga és a társadalom előtt. Meg kell értetniük, hogy ez az a politikai erő, amely a legjobban felkészült és a legtöbbet teszi Magyarország felzárkózása érdekében.

Kettő. A demokrácia védelme – az identitás második tétele. Eddig is az volt, de most még nagyobb súllyal. A demokrácia ugyanis veszélybe, sőt végveszélybe került az Orbán-kormány autokratikus törekvései folytán. Mint már elmondtuk, a fejlett demokráciában a demokratikus középpártok fele-fele részben egymás szövetségesei és vetélytársai. De ha a demokrácia veszélyben van, túlnyomórészt szövetségesek, és csak kisebb részben vetélytársak.

A szociáldemokrata baloldalnak az eddiginél sokkal jelentősebb mértékben kell az együttműködést keresni minden demokratikus erővel, a civil társadalommal csakúgy, mint a politikai szervezetekkel. Megfelelő esetekben egészen a pártközösségig.

Három. Kis létszámú klienspártból sok embert tömörítő (a szó igaz értelmében vett) baloldali néppártra van szükség. A Szocialista Párt beleszorult a kispártiságba – jórészt a maga hibájából. Ha igazi identitását el akarja nyerni, ki kell törnie belőle. Tevékenységét két irányban is ki kell terjesztenie: az intellektualitás és a civilitás irányába.

Eddig ugyanis éppen ebben voltak nagy hiányai a baloldalnak. Nem adott elég teret az intellektualitásnak – így sokat vesztett, nemcsak az osztályhelyzet szerint értelmiségiek körében, hanem mindazok között, akik értelmükkel ítélik meg a dolgokat. A másik hiba, hogy nem volt eléggé civil és populáris. (E szóban nem a populizmust látják, hanem a népet – latinul populus –, a civil társadalom bevonását és a vele való együttműködést.)

Ennek jegyében (3/a) ki kell terjesztenünk az intellektuális tevékenységet. Meg kell szerveznünk annak saját fórumait, és kapcsolatot kell tartanunk más intellektuális fórumokkal.

És (3/b) újra kell gondolnunk a párt szervezését. Abban a szellemben, amit a Demokratikus Koalíció által javasolt belső pártszavazás képvisel. A párt szervezeteit és tagjait jobban be kell vonni a döntésekbe, a szervezetek kiüresedett munkáját meg kell tölteni tartalommal.

Négy. Így vehetjük fel a küzdelmet az új autokráciával, az új magyar felvilágosulatlan abszolutizmussal.

 

Epilógus

 

Bevezetés az Orbán-kurzus tárgyalásához. A magyar nemzet Szent István óta dolgozik és harcol azért, hogy felzárkózzon a fejlett európai országok sorába.

A fejlettség kritériumai módosultak. Szent István a nomád társadalommal szemben a feudalizmust vezette be. Kossuth és Széchenyi a feudalizmussal szemben a polgári társadalomért és a demokráciáért küzdött. A 20. század reformerei és szabadságharcosai a félfeudális, jobboldali és álszocialista autokráciák zsákutcájával szemben a modern demokráciáért és a jóléti társadalomért. Küzdelmünk mindig elbukott.

1990 azért történelmünk egyik legfényesebb dátuma. Most nyílt először lehetőségünk arra, hogy tartósan demokráciában élhessünk, és saját akaratunk szerint teremtsük meg a modern Magyarországot.

Ezt a lehetőséget nem tudtuk annyira kihasználni, mint lehetett volna. A demokrácia külső keretét egy határozattal be lehet vezetni, de nem lehet egy füttyszóra kialakítani az egész országot átható, szervesen működő mechanizmusait. Mindazonáltal, ha lassabban is a megálmodottnál, de haladtunk valamit előre.

2010-ben mindez veszélybe került. A kétharmados többséget kapott új kormány a demokráciával szemben az autokrácia új formáját vezeti be – és már úton is van arrafelé. Cserébe azt hirdeti az ő népének, hogy megteremti számára a fejlett világ színvonalán álló jólétet. Ez azonban a modern világgazdaság keretei között a kormány által alkalmazott módszerekkel lehetetlen.

Az Orbán-kurzus jellegét és eseményeit történelmi szempontból nézve úgy is jellemezhetjük: A zsákutca bosszúja. A múlt minden negatív eleme összefogott annak érdekében, hogy visszazárjon az ördögi körbe.

A demokrácia nem járulékos elem, mint kalapon a bokréta. A modern demokráciának éppen ez a lényege. A gazdasági fejlődés eljutott arra a szintre, hogy lehetősége szerint minden ember hozzáférhessen a számára szükséges gazdasági és kulturális javakhoz. Ez azonban csak akkor és annyira válik valóvá, ha a társadalom minden tagja a maga tevékenységével hozzájárul.

Orbán Viktor már 2009-es kötcsei beszédében kimondta, hogy hatékonyabbnak tartja a diktatúrát a demokráciánál. Azóta gyakorlatban is ezt teszi. Lépésről lépésre halad ebbe az irányba.

Elvitatkozhatunk arról, hogy minek nevezzük az autokráciának általa képviselt formáját. Centrális erőtérnek (ahogy ő nevezi), hungaro-putyinizmusnak (Kornai János hasonlítja Putyinhoz), felvilágosulatlan abszolutizmusnak (amit én szeretek használni) vagy viktatúrának (mert már ezt a szójátékot is megalkották). Annyi bizonyos, hogy egyaránt felidézi, sőt szinte karikatúraszerűen foglalja össze a magyar királyi-kormányzói-elsőtitkári diktatúra minden vonását.

Most még a diktatúra kemény korszakánál tartunk. Kérdés, hogy meddig mennek, meddig tudnak elmenni. Térben és időben: milyen messzire és milyen sokáig. A kurzus második fele dönti el. A „nép atyja” mindenekelőtt jólétet ígér. Ez elég is volt ellenzékben. A hatalomban azonban az ígéretet teljesíteni kell. Kérdés, tudja-e.

Sokan elhitték, hogy tudja. Nemcsak a szélsőséges és fékezett jobboldalon, de voltak ilyenek a bal-liberálisok között is. Azt remélték, hogy Orbán Viktor hatalomvágyában sem olyan elvakult, hogy ne tudná, mit kell tenni a magyar gazdaság és társadalom talpra állításáért. (Ungváry Rudolf nagy hatású cikkben adott hangot ennek a várakozásnak.) És akkor, négy vagy öt év múlva újra elindulhat a demokrácia fejlődése is.

Az események azt mutatják, hogy Ungváry tévedett: az orbáni abszolutizmus nem fogja megvalósítani a magyar gazdaság és társadalom modernizációját. Sőt: pozitív helyzetbe sem tudja hozni, hanem ismét válságba sodorja a magyar gazdaságot. És ezt ma már nemcsak a bal-liberális oldal szakemberei állítják – Békesi László, Kornai János, Bokros Lajos, Bajnai Gordon –, hanem a jobboldal szakembereinek jelentős része is.

Hadd idézzem Békesi László összefoglalását, aki egyenesen ámokfutásnak nevezi az elmúlt másfél évet: Napjainkra szertefoszlott a remény, hogy az Orbán-kormány kétharmados többségének birtokában végre megteszi az elődei által oly régen halogatott lépéseket, végrehajtja azokat a reformokat, amelyek megteremtik Magyarországon a tartós és fenntartható gazdasági fejlődés ma hiányzó feltételeit. …Amit ma tudunk az Orbán-kormány gazdaságpolitikájáról, az nem a felzárkózó, hanem a stagnáló és/vagy leszakadó pályára állítja a magyar gazdaságot, azaz gyorsuló ütemben sodródunk Európa perifériája felé.

A kérdések sora ezek után a következő: meddig jutnak el az intézkedésekben, milyen sokáig bírják, milyen módon lesz vége, és mi lesz utána. Ezek azonban már nem tartoznak e dolgozat kitűzött tárgyához.

Egyet azonban hozzá kell tennünk. Hadd ismételjem meg: történelmünk legtragikusabb vonása, helyzetünk negatív vonásainak legkeményebb meghatározója eddig az volt, hogy – bár sokszor megküzdöttünk érte – mindig vesztettünk, sohasem tudtuk magunknak kivívni a demokráciát. Pedig akartuk 1848-ban, 1919-ben, 1945-ben, 1956-ban, és mindig véres fejjel vertek vissza. Nem magunk vívtuk ki, adományként kaptuk 1990-ben is. Minden bizonnyal ez is szerepet játszott abban, hogy nem tudtunk benne annyit előrehaladni, mint lehetett és kellett volna.

A magyar társadalom, ha úgy tetszik: a magyar nép, a magyar nemzet most sorsfordító esélyt kap. Történelmünkben ugyanis most nyílik először igazi lehetőség arra, hogy a magyar társadalom a saját erejéből, saját akaratából küzdje le a jobboldali abszolutizmust. És megteremtsük a magyar demokráciát.

Úgy legyen.

Kapcsolódó írások:

1. Vitányi Iván: A magyar abszurdokrácia jövője Jó ötlet Abszurdisztánnak nevezni a politikai és részben a köznapi...
2. Vitányi Iván: A hatalom magyar modellje Itt vagyunk együtt nem kevesen, több óra óta. Jóleső érzés,...
3. Vitányi Iván: Nyugat és kelet között – a gyepűn (A magyar társadalom helyzete) Az 1990 óta eltelt két évtized óriási, de még befejezetlen...
4. Vitányi Iván: Kis történetek a nagy magyar Abszurdisztánból A Kossuth Kiadó felkérésére egy olyan köteten dolgozom, amelyben az...
5. Vitányi Iván: Új brosúra a szociáldemokráciáról Sokan nehezen értik, hogy a politikai-társadalmi irányzatok, szervezetek, mozgalmak céljai,...