Tartok tőle, hogy semmivel nem tudok biztonságosabb előrejelzést adni a médiavilág, a nyilvánosság, a vélemény- és sajtószabadság 2012-es helyzetének alakulásáról, mint azok, akik soha nem foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Mint ahogy a közeljövőben várható magyarországi eseményekről nem tudnak biztonságos előrejelzést adni a pénzügyi szakemberek, a közgazdászok, a politikai elemzők vagy a külpolitikai szakértők sem. És ennek elsődleges oka nem az Európai Unióban és a világgazdaságban, az elmúlt időszakban megsokszorozódott kockázati tényezők által okozott folyamatos bizonytalanság. Mert bár utóbbiak kétségkívül hozzájárulnak a látásviszonyok romlásához, alapvetően mégis a regnáló hatalom teljesen irracionális, kiszámíthatatlan működése teszi beláthatatlanná az ország sorsának alakulását. Viszonylag megalapozott és felelős jövőkép vázolására csak akkor vállalkozhatnánk, ha nagy valószínűséggel a racionális alternatívák közötti választások és ezek következményei határoznák az ország sorsát. És persze ha abból indulhatnánk ki, hogy a politikai döntéshozók legfontosabb motivációja a közjó szolgálata, az ország felemelkedésének, a politikai közösség tagjai biztonságának és javuló életkörülményeinek elősegítése. Természetesen ezekhez a célokhoz is számos út vezethet, és hogy ezek közül melyik az üdvözítő, az minden demokratikus társadalomban folyamatos politikai viták tárgya, s hogy a jövőről szóló opciók közül melyik nyeri el leginkább a közösség tagjainak támogatását, az végül a parlamenti választásokon dől el. Nálunk azonban a racionális döntések, az egymással versengő politikai jövőképek ideje lejárt. A jelenleg regnáló hatalom racionális működését csak akkor tételezhetnénk, ha elismernénk, hogy a demokratikus társadalmi-politikai berendezkedés autokratikussá alakítása akár gazdaságilag, akár politikailag a közösség érdekeit, az ország felemelkedését szolgálhatja. Ezt azonban semmiféle történeti-tapasztalati tény nem támasztja alá. A demokráciából autokráciába történő átmenet hosszabb távon mindig a hanyatlás, a progressziótól való leszakadás, a perifériára sodródás és elszigetelődés előszobája volt, amely végül minden esetben valami szörnyű társadalmi-történelmi tragédiába torkollott.

Magyarország jól láthatóan megindult a hanyatlás, a leszakadás és elszigetelődés útján, és sokan vagyunk, akik kétségbeesetten és tehetetlenül várjuk az egyre inkább elkerülhetetlennek látszó sors újbóli beteljesülését. Amelyet nem külső erők, nagypolitikai erőviszonyok, megszálló seregek, gonosz szomszédok hoznak ránk, hanem csakis és kizárólag a jelenlegi kétharmados parlamenti többséggel rendelkező hatalom esztelen, diktatórikus, önsorsrontó politikájának köszönhetünk.

A szólás és véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása, a szabad nyilvánosság tereinek szűkülése és a plurális médiavilág felszámolása, az újságírók megfélemlítése a demokrácia válságának egyik legsúlyosabb tünete. Ahogyan 1987–88-ban az állampárti tájékoztatási monopólium megtörése jelentette az egyik legfontosabb lépést a diktatúra lebontásában, napjainkban is ennek a monopóliumnak a fokozatos újraépülése jelzi a demokrácia alkonyát. Valamikor 1998 táján, az első Fidesz-kormány hatalomra kerülése idején Kövér László jelentette ki, hogy a baloldali-liberális versus jobboldali–konzervatív média aránya 90:10, az előbbiek javára. A kétségtelen balliberális médiafölény ellenére ez az állítás már akkor sem állta ki a valóság próbáját. Mára azonban oda jutottunk, hogy ugyanez az arány a jobboldali média javára megvalósulni látszik. Elsősorban a hagyományos elektronikus médiumok területén. Az országos, regionális és helyi rádiók és televíziók vagy teljesen hátat fordítottak a politikai közéletnek, és a legolcsóbb népbutítással múlatják műsoridejüket, vagy leplezetlenül a jobboldali pártpropaganda eszközzé váltak. Az egyetlen kormánnyal szemben kritikus regionális rádióadó, a Klubrádió frekvenciájának megvonása nyilvánvaló végső hadüzenet a sokszínű médiavilág demokratikus normájának. Mindemellett – meggyőződésem szerint – az egyre inkább rettegő hatalom teljesen irracionális és kontraproduktív döntése.

Mint minden retrográd hatalom, a Fidesz politikusai sem képesek feldolgozni a médiavilág szélsebes átalakulását, a kommunikációs tér struktúrájának és súlypontjainak áttevődéseit, és a tegnap csatáit vívják ma is. Beleragadva avítt médiaképükbe nem látják, hogy a frekvenciák és sugárzási lehetőségek adminisztratív megvonásával csak felgyorsítják a kommunikációs tér egyébként is feltartóztathatatlan átalakulását. Józan ésszel azt gondolhatnánk, nem hihetik komolyan, hogy az internet világában tiltásokkal és adminisztratív intézkedésekkel útját tudják állni annak, hogy aki tájékozódni akar a világ dolgairól, azt megakadályozhatják abban, hogy megtalálja azokat a forrásokat, amelyek számára releváns információkat nyújtanak. Tény, hogy ez némileg fáradtságosabb és bonyolultabb az interneten, mint a rádióadók között keresgélve, ám egy olyan országban, amelyben a lakosság több mint 60 százaléka rendelkezik így-úgy internet-hozzáféréssel, esztelen és nevetséges minden a lakosság információs elszigetelését célzó szándék. Ennél sajnos sokkal reálisabb a lakosság elhülyítésének szándéka, aminek szolgálatába a döntő többség által nézett kereskedelmi televíziók szegődtek. A hónapról hónapra alacsonyabb színvonalú Való Világ-show-k és vetélkedők egyértelműen a regnáló hatalom érdekeit szolgálják, nem véletlen, hogy a televíziós csatornákból dőlő intellektuális és morális szenny ellen semmiféle érdemi kifogása nincs az egyébként a médiacsendőrség szerepében tetszelgő médiahatóságnak. Sőt az ellen sem, hogy a közpénzekből működő közszolgálatinak csúfolt orgánumok is ebbe a méltatlan és romboló versengésbe szállnak be. Mint ahogy nem sérelmezik a közmédia pártpropaganda-eszközzé züllesztését, az ott folyó nyíltan elfogult, manipulatív, hazug hírszerkesztést és tájékoztató tevékenységet sem. A közszolgálati média mára megszűnt Magyarországon! Az adófizetők pénzéből – amint ez diktatúrákban szokás – a demokratikus tájékoztatás normáinak semmilyen szempontból eleget nem tévő pártpropaganda eszközöket finanszíroznak korábban soha nem látott összegekkel. 2012-ben több mint 70 milliárd forintból gazdálkodhat az állami média. Az elmúlt évben lényegében felszámolták a műsorkészítés szakmai hátterét, a tapasztalt és felkészült műsorkészítők helyére pártkatonákat ültettek. A költségvetés által biztosított hatalmas pénzmennyiséget pedig részben színvonaltalan külföldi kereskedelmi televíziós műsorok licenceinek, részben elképesztően drága sportesemények – Forma 1-futamok, focimeccsek, látványsportok nemzetközi versenyei – közvetítési jogainak megvásárlására fordítják, abban reménykedve, hogy az ezek által odacsalogatott néző észre sem veszi, hogy a legkülönbözőbb nyílt és burkolt manipulációs eszközökkel hogyan csepegtetik két félidő között fejébe a pártpropagandát.

A hatalmas apparátussal létrehozott médiahatóság jól láthatóan képtelen ellátni azokat a feladatokat, amelyeket a törvény reá ró, az egyetlen érdemi tevékenysége az elmúlt évben a nem kormány közeli média megfélemlítése, működési feltételeinek ellehetetlenítése, illetve a fideszes médiabirodalom további terjeszkedésének elősegítése volt. Ezt nemcsak a Klubrádió frekvenciájának megvonása, hanem a Lánchíd Rádió és a Katolikus Rádió folyamatos terjeszkedésének támogatása, a legnagyobb regionális kereskedelmi rádiófrekvencia – a volt Juventus Rádióé – Fidesz közeli céghez való átjátszása, valamint a Népszabadság helyzetét stabilizáló, a lap kiadójának az Axel Springerrel való fúziójának adminisztratív eszközökkel történő megakadályozása is bizonyítja. Miközben a jobboldalon a nyilvánosság minden szegmensét behálózó hatalmas mammutvállalkozások épülnek fel – jelentős részben közpénzekből –, a kormány meghosszabított kezeként működő piacszabályozó intézmények pedig mindent megtesznek a még talpon lévő, nem kormánypárti média gyengítése érdekében. Az épülő diktatúrák természetének megfelelően ugyanis a hatalom nemcsak a demokratikus intézmények szétverésében és a hatalom koncentrálásában jár élen, hanem emellett mérhetetlenül mohó, kapzsi és harácsoló is. Mindent meg akar szerezni, amiben pénzt vagy a további hatalomkoncentráció eszközét látja.

A médiapiac működésében rövid távon változást csak a magántőke mozgásirányának változása hozhat. Arról az elmúlt másfél évben megbizonyosodhattunk, hogy a Magyarországon működő külföldi és hazai tőkét a magyar demokrácia állapota egyáltalán nem foglalkoztatja. A nagybefektetők közül sokan talán még abban is reménykedtek, hogy egy autokratikus rendszer kedvezőbb lehet befektetéseik működtetése számára, mint a jogegyenlőséget legalább elvben garantáló demokratikus viszonyok. És várakozásaik nem is voltak alaptalanok. Hiszen például az új munkatörvénykönyv oly mértékben szolgáltatja ki a munkavállalókat a munkaadók kénye-kedvének, hogy gyakorlatilag megfosztja őket az érdekérvényesítés- és védelem lehetőségétől. A munkavállalók a harmadik világra emlékeztető kiszolgáltatottsága azonban önmagában nem garantálja a befektetések megtérülését, a profit realizálását. Az a kiszámíthatatlan, irracionális, voluntarista, ostobán protekcionista gazdaságpolitika ugyanis, amely a magyar kormány elmúlt másfél éves tevékenységét jellemzi, több kárt okoz a nagybefektetőknek, mint amennyit nyerhetnek a munkaerő piacon. Így előbb-utóbb a hazai nagytőkének rá kell ébrednie, hogy számára is igaz a mondás, mely szerint a „legrosszabb demokrácia is jobb a legjobb diktatúránál”. Hiszen míg az előbbiben viszonylag világos játékszabályok, átlátható piaci viszonyok és a teljesítményt legalább részben elismerő piaci döntések szabályozzák a versenyt, a diktatúrában kizárólag a hatalom kénye-kedvétől, átláthatatlan, szubjektív, kiismerhetetlen döntéseitől és fenyegetéseitől függ érvényesülésük. Amikor pedig a nagytőke realizálja, hogy a kiszámíthatatlan, önkényes piaci viszonyok több kárt okoznak számára, mint amennyi hasznot remélhet a hatalomhoz dörgölődzéstől, akkor azt is realizálni fogja, hogy életképes ellenzék, és ellenzéki sajtó nélkül lehetetlen az autoriter, diktatórikus hatalmat megdönteni. Ez lesz az a pillanat, amikor egyszer csak befektetéseivel, reklámmegrendeléseivel, médiatámogatási politikájával is a sokszínű, egymással versenyző piaci szereplőket segítő médiapiac oldalára áll. Azt azonban, hogy ez idén lesz, jövőre vagy csak évek múlva, nem tudom megjósolni.