Mikor e sorokat írom, még csak néhány órája nem létezik többé a harmadik Magyar Köztársaság. Alszik a város. Nem rugaszkodott még neki ólmos kedélyű ébredésének. Mocskos paplan alatt szunnyad a táj, a varjúfelhőbe meredő jegenyék, a szánalmas tanyák. Alfában vegetálnak a szürkeségbe metsző sztrádák is. Rajtuk éles surrogással hasít végig olykor egy-egy ilyenkor ki érti, hová és miért siető autó. Új államra ébredünk, egy ki tudja, miféle néven nevezhetőre. S hogy a felhajtóerő, amely ezt az alaptörvényi autokráciát a valóságba emelte, milyen szándékokkal, milyen belső törvényeitől hajtott szükségszerű irányokba tart majd, még csupa kérdés, kétely, talány, félelem.

Az I. Orbán-kormány idejéről néhány lecsupaszított emlékem maradt csak: „egész pályás letámadás”, Ezüst Hajó, Kaya Ibrahim, középosztályt erősítő Széchenyi Terv, polgározás, országos Szt. István-szobor-dömping, beléptető rendszerek, fürdőépítési program, Gödör, Nemzeti Színház, Terror Háza, Millenáris, Sportaréna, elszabaduló túlköltekezés. Hibák, bűnök és erények. A mostani, II. Orbán kormány már orosz rulettet játszik. A colt csövét pedig nem a saját, hanem a nemzet fejéhez tartja. A játék tétje a mára kifosztott, kilúgozott ország megmaradt javainak újraelosztása. A rendszerváltást kísérő „spontán” privatizációban megerősödött átmentő gazdasági és politikai elit talán vérfrissült, „nemzeti” elittel való leváltása folyamatban van, de az is lehet, hogy a szűkítő kitétel pusztán annyi, hogy a kiépült hatalmi szerkezet logikájához illeszkedni hajlandó és brancsbéli szereplőkből kerekedő saját elitet áhítanak itten. Lakájmédia, lakáj-alkotmánybíróság, lakájügyészek, lakájelnök, lakájszakszervezetek és a lassan majd csak megtörő lakájbírók mellé igazi, saját lakájoligarchákat, akikkel flottul megy majd az üzletmenet. Nos, mindehhez hatalmas zűrzavarra van szükség. Mesterségesen előállított tektonikus mozgásra, lökésekre és rázkódásokra, melyek során a létező társadalmi, gazdasági szerkezet hibái, gyenge pontjai hamar feltárulnak, s az így keletkező réseken bejutva lehet majd teret foglalni, einstandolni. Ám vakmerő, a kockázatokkal szemben szándékos vakságot erőltető politika ez. Csak a célt látja, az eszközt mindig napi taktikai alapon választja meg. Sosem tudhatja, milyen messze a fal, ameddig el kíván menni. Márpedig el kíván, az biztos. És még tovább. Meglehet, ebben az üzemszerűsített kapkodásban a játék tétje mégsem az elitváltás, hanem az ország történelmi léptékű retardációja lesz.

Az elmúlt másfél hónapban a magyar demokrácia súlyos sebeket kapott. Vészterhesebb sebeket, mint eddig bármikor a Szovjetunió szétesése óta. És majd olyan súlyosakat, mint Ausztria Häider pártja koalícióra kerülése idején – csak rosszabb világ- és nemzetgazdasági helyzetben. Az amerikai külügyminiszter vagy az Európai Bizottság elnöke levelei komoly aggodalmakat fogalmaztak meg a felszámolt köztársasági alkotmány helyébe telepített alaptörvény passzusaival, de általában a magyar demokrácia intézményrendszere drámai romlásával kapcsolatban. S mindebben nem a szégyenletes tény a legelszomorítóbb, hanem az a nyegleség, ripők ágálás, ahogyan hivatalos szinteken a józan és jóakaratú megjegyzéseket kezelik.

Ha az I. Orbán-kormány tevékenységét szemlézem – nyilván szakmai ártalom –, számomra az építés, a szimbolikus üzenetű beruházások a szembetűnők. Mintha csupa ilyesféle hátramaradt projekt üzenne – túlnyomóan pozitív üzeneteket – arról a korszakról. Az egy darab borzalmas Nemzetire jutott egy Millenáris, a vitatott tartalmú Terror Háza legalább építészetileg helytállóra sikeredett. A Sportaréna építőipari bravúr és becsületes kortárs építészet lett. A Gödör Orbán vágta sebe végigsajogta az impotens nyolc évet is stb. Hagyomány, hogy a politika arra használja az építést, hogy fizikailag is nyomot hagyjon, illetve hogy az épület nem fogalmi üzeneteivel a politikai rendszer eszmevilága testesüljön meg. Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy egy-egy rezsim miként bánik ezzel az eszközzel. Az I. Orbán-kormány eszmevilága ezek nyomon követésével szinte rekonstruálhatatlanul összevissza. Ha viszont a beépült betonköbméterek, a lefedett négyzetméterek, az elköltött pénz nagyságrendjeit hasonlítom össze, hamar kiderül, hogy I. Orbán viszonylag keveset, de hatékonyan épített. Alkotás és üzenete sokkal szorosabban kapcsolódott össze, mint, mondjuk, a Gyurcsány-kormány időszakában. Ez utóbbi kormány ugyanis zokszó nélkül tudott összeomláshoz vezető vereséget szenvedni úgy, hogy a Monarchia vasútépítése óta a legfontosabb modernizációs lépésként másfél-két órányi távolságra kapcsolta össze az ország legnagyobb városait: Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza és az Adriai-tenger kapcsolódott be a sztrádahálózatba. Ezenkívül a Megyeri híd, és még számos más jelentős létesítmény megépítése is e rezsim regnálásához kapcsolódik. Orbán azonban egyszer már megteremtette magáról a nagy építő imázsát. Mostani nagy ívű tervei – melyek esetében mindegy, hogy Fellegi Tamás, Szőcs Géza, Fürjes Balázs vagy éppen Baán László terjeszti-e be – újfent a pontifex maximusok hagyományának örököseként fellépő nagy építő képét erősítik. Hozzájárul mindehhez, hogy a tervezett projektek kiválóan alkalmasak a szimbolikus politizálásra. A Várkert Bazár, a Múzeumi Negyed, a költséges és fél évszázada csekély eredményt felmutató elitsport, a futball támogatására építendő focistadionok tervezett megvalósítása, ha mindebből lesz is valami, sokkal kézzelfoghatóbb, képileg jobban láttatható eredményt ígér, mint sztrádakilométerek százai. Márpedig a láttatás, valamint az a képesség, hogy a projekt kapcsán van miről mesélni, hiszen az építmény egy már létező mitológiába ágyazódik, nos, mindez kulcskérdés. Jellemző, hogy egy a 2010-es választásokat közvetlenül megelőző helyi közvélemény-kutatás szerint a szegedi lakosság jelentős hányada tényként állította: NEM épült sztráda Szeged és Budapest közé.

Ha mindebből lesz is valami! – írtam az imént. A már lakájoligarchák kezébe átjátszott építőiparban (+ a mindig és mindenkivel jóságos Strabag) megjelenő állami intervenció valóban szolgálhat(na) némi gazdaságélénkítést, lehet(né)nek pozitív foglalkoztatáspolitikai kihatásai. Mivel azonban mindezen tervek egy borzalmas körbetartozási járványtól sújtott ágazatban, a foglalkoztatáspolitika kérdéskörében ma jobbára munkaszolgálatra kényszerített szakszerűtlen, ugyanakkor kiéheztetett emberekben gondolkozó rendszer elképzelései, valahogy kevésbé a New Deal autóútjai, mint inkább a szibériai csatornaépítések képzete dereng elő. A reális közelségbe került államcsőd, a jegybanktörvény áterőltetésekor újabb lendületet vett pénzromlás szintén kétségessé tehet minden hasonló tervet. A Várkert Bazárra előirányzott 6 milliárd forint ugyan még egy krízisben lévő, ugyanakkor kb. 10 000 milliárdos költségvetés léptékéhez mérten is csekély. Bár amikorra tényleg megépül majd, lesz az 12 milliárd is, ugyanis a projektet látványosan és érthetetlenül alulkalkulálták. A szorongva várt 2012 legfeljebb a túlélés, a léthatáron vegetálás éve lesz. Nagy csodákra nem kell készülnie a publikumnak. Néhol azért megjelenik majd egy-egy betonkeverő autó, fel-felkúszik az ég felé néhány daru, hiszen a pártfinanszírozásnak ma is az építőipar biztosítja a legjobb hátteret.

Kapcsolódó írások:

1. Városrendezés, kulturális identitás – Kerekes György, Bojár Iván András, Bőhm András, Rajk László és Gábor Eszter a Fapados Szalonban. Moderátor: Pikó András, hozzászólók: Váradi Júlia, Schiffer János, Sziklai János, Hann Endre, P. Szűcs Julianna – Sokféle módon el lehet rontani egy ilyen beszélgetést: úgy...
2. A választás tétje – Lendvai Ildikó, Mesterházy Attila és Kiss Péter a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Bauer Tamás, Domány András, Horn Miklós, Fleck Zoltán, Molnár György, Bojár Gábor, Agárdi Péter és Vitányi Iván – Baloldaliak, liberálisok számára ma nagy kérdés, hogy miért is...
3. Szocialisták és szabad demokraták – Csepeli György, Gál J. Zoltán, Kovács Kálmán, Molnár György, Pető Iván, Vitányi Iván vitája a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Dobrev Klára, Horn Miklós, Szász István - Az első, nagyon obligát kérdés most, április 16-án: mi...
4. Kampány, esélyek, veszélyek – Dávid Ibolya, Somogyi Zoltán, Debreczeni József és Bokros Lajos a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Domány András, Mészáros Antónia, Molnár György, Farkas Zoltán, Vásárhelyi Mária, Vicsek Ferenc, Bauer Tamás, Vitányi Iván – Emlékeim szerint amikor először volt nálunk vendég, elnök asszony,...
5. Győrffy Iván: Egyszemélyes karnevál (Őszi kertek. Színes, feliratos olasz-francia-orosz vígjáték, 115 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Otar Joszeliani; zeneszerző Nicholas Zourabichvili; operatőr William Lubtchansky; vágó Otar Joszeliani, Ewa Lenkiewicz; producer Martine Marignac, Maurice Tinchant; szereplők Séverin Blanchet, Jacynthe Jacquet, Otar Joszeliani, Lily Lavina, Denis Lambert, Michel Piccoli, Pascal Vincent. ) Győrffy Iván Egyszemélyes karnevál Grúzia fővárosának utcái ciklikus rendszerességgel...