Berlin, 2014. december 27.

Szkájpoltam a lányommal. A család jól van, eltekintve a hétköznapi nehézségektől. Nagy gond, hogy a Zeneakadémia Pesten maradt, s ha időben el akarnak jutni egy koncertre, már négykor indulniuk kell, mert hétköznap az egyetlen határátkelőhely a Margit hídnál tart nyitva, és minimum másfél óra a várakozási idő, valamint húsz eurót kötelező beváltani pengőre, és ha nem költik el, visszafelé be kell szolgáltatni a Hazafias Népbanknak, s az ottani sorbaállás szintén majdnem egy óra. (Legtöbben inkább a Szent István körúton sorfalat álló koldusoknak adják a megmaradt pénzt.) Operába nem járnak, mióta a föpolgármester Csurka Istvánt nevezte ki az intézmény élére, igaz, azzal a kompromisszummal, hogy a „Nabucco” és „A zsidó nő” állandóan a repertoáron legyen.

Őszintén bevallom, én még most is szívesen járok Pestre, s nemcsak azért ejtem útba, mert az Easyjet Ferihegyen landol, hiszen onnan huszonöt euróért, azaz kétezerötszáz pengőért úgynevezett zónaközi különbuszon, útlevél- és vámellenőrzés nélkül mehetnék tovább a lányomékhoz Budára. (Addig is, míg el nem készül a budaörsi megaprojekt, amelyet a budaiak a befektető cégek hovatartozása miatt már most „japán Seremetyevónak” csúfolnak.)

Nekem a színházlátogatás a szenvedélyem, és annak kizárólag Pesten lehet hódolni. Mióta a parlament kétharmados többséggel elfogadta a Kulturális Takarékosság Tervét (KTT), amelyet január elejétől felvesznek az Ezeroldalas Alaptörvénybe (EAT), csomó jó darabot mutattak be. Legutóbb például az Ascher vezette Sufni Színházban láttam a „Marat halálát” – jótékonysági premier volt a Hajléktalan Színészek Szövetsége (HASZSZ) javára, legközelebb pedig Alföldi Csepeli Csónakszínházában nézem meg a Tragédiát, interneten, euróban és pengőben is lehet jegyet rendelni. A pesti közönség külön élmény: remekül szórakozik, és ugyanolyan hálásan reagál az aktualizáló áthallásokra, mint a hetvenes években Kaposváron.

Karácsonykor Tamás Gáspár Miklós „Ne menjünk Budára!” című cikkét olvastam az „Uj Nol” című hetilapban. Keserű írás: arról szól, hogy a HVG, az Élet és Irodalom és a Galamus nem tudott megállapodásra jutni a közös komputerhasználat ügyében, márpedig az Erste ettől tette függővé a baloldali médiának szánt évi húszezer eurós támogatást. Gazsi kézenfekvő párhuzamokat von a nemzetközi munkásmozgalom történetével (bőségesen idézve Blanqui, Lassalle és Sorel idevágó gondolatait), de a végén elveti a sulykot. Azt állítja, hogy a baloldal notórius széthúzása éppen az Erste megosztó politikájának következménye, „Buda pedig jobban tenné, ha nem avatkozna bele a tág értelemben vett hazai progreszszió belső vitáiba”.

Nézzük a tényeket:

2012 februárjában a magyar küldöttség, élén a kormányfővel, kivonult a Nemzetközi Valutaalappal és az EU-val folytatott tárgyalásokról, mert nem volt hajlandó elfogadni a húszmilliárd dolláros kölcsönhöz szabott feltételeket. Ugyanakkor országszerte szociális megmozdulások kezdődtek, főleg a népesség tekintélyes részét kitevő nyugdíjasok körében. A kormány népszavazással próbált elébe menni a nyílt konfliktusnak. A kérdés így hangzott: „Kívánja-e Ön Magyarország mint egységes, 93 ezer négyzetkilométer alapterületű ország mindenáron való fenntartását?” A választásra jogosultak 50 százaléka járult az urnákhoz, és ezeknek egyszerű többsége, 50,1 százaléka Nemmel válaszolt a kérdésre. Az így előállott válságos helyzetben Brüsszel azt javasolta, hogy a Duna mentén válasszák ketté az országot. A procedúrába cseh és szlovák szakértőket vontak be mint olyanokat, akiknek már van tapasztalatuk a demarkációs vonalak kijelölésében. A Duna mint természetes választóvonal igen előnyösnek mutatkozott, csak a szigetek okoztak problémát. A Margitszigetre ENSZ-erőket vezényeltek, főhadiszállásukat a Víztoronyban rendezték be. Szentendrét Szabad Városnak és vámmentes övezetnek nyilvánították, és oda telepítették át a Szigetfesztivált, a Lupa-sziget sorsáról egyelőre nem tudtak megegyezni.

Senki sem gondolta volna, hogy ez az állapot tartós lehet. Márpedig az lett. Dacára a milliós lakosságcserének, ma sem állíthatjuk, hogy a Dunántúlon mindenki a nyugati típusú berendezkedés híve, sem azt, hogy az Alföldön és az északi hegyvidéken az emberek kivétel nélkül rajonganának az ukrán modellért. Nyílt titok továbbá, hogy a budai kormány a békesség kedvéért kisebb-nagyobb segélyekkel támogatja a pesti kabinetet, és hogy 2013 januárjában, a kazah–magyar balett euforikus budai fogadtatása során (fővédnök Szőcs Géza) puhatolózó tárgyalások kezdődtek. Ezeken humanitárius kérdéseket érintettek. Például azt, hogy Tahi és Tahitótfalu, illetőleg Visegrád és Nagymaros között kísérleti kompkapcsolat létesüljön, s a két ország polgárai, különös tekintettel a családtagokra, napi vízummal járhassanak egymáshoz.

A két ország helyzete nem azonos. Míg Nyugat-Magyarország (Magyar Köztársaság) a húszmilliárdos kölcsön átvétele után teljes jogú tagja maradt az Uniónak, addig Kelet-Magyarországot (Magyarországot) társult taggá minősítették vissza. Egyebekben a bánásmód hasonlít: az EU mindkét szuverén magyar államot pénzügyi ellenőrzés alá vonta, amelyet Budán a régi helyismerettel rendelkező friss EU-tag Törökország vállalt el, míg Kelet-Magyarországon mint orientálisabb helyszínen az EU-val társult Marokkó tart médiajogi megfigyelőket.

TGM szerint „Buda (…) jobban tenné, ha nem avatkozna bele a tág értelemben vett hazai progresszió belső vitáiba”. Nos, nem tenné jobban. Ellenkezőleg: a két magyar állam közötti békés egymás mellett élés megnöveli Buda felelősségét. Buda realitás, és Pest is az. Ha a békességhez területi különválásra van szükség, akkor ezt az áldozatot meg kell hoznunk. A „Ne menjünk Budára” mint felhívás tehát aligha helyeselhető. Látok benne egy kelepcét. A nyugatiak, minthogy eurót hoznak, szabadon beutazhatnak Pestre, sőt csoportosan fél-országjárásra is van lehetőségük. Ezzel szemben a keletieknek csak meghívólevél és teljes anyagi kezesség birtokában engedélyezik a kiutazást. Éppen az lenne helyes, ha minél több kelet-magyarországi barátunk nyújtaná be útlevélkérelmét, és az évi harmincnapi tartózkodási engedélyt arra használná fel, hogy minél több barátot szerezzen. Ha évente háromszázezer utazóval számolunk, akkor tíz év alatt körülbelül hárommillió barátság, szerelem és család jöhet létre. Ezen az alapon 2025-ben Brüsszel támogatásával újra népszavazást lehet kezdeményezni. Amit a politika elrontott, azt a lakosság helyrehozhatja, és lesz magyar újraegyesülés!

Kapcsolódó írások:

1. Dalos György: Polgári boldogtalanság – Spiró György regényeiről 1 „Csodálkoztam, amikor az Ikszeket befejeztem – mondja Spiró György...
2. Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....
3. Dalos György: Gorbacsov Haraszti Miklósnak A reménység embere 1985. március 15-én valamennyi...
4. Dalos György: Örökké valóság Bécs-Zágráb, 2007. december 14. Karl-Markus Gauß, Ausztria alighanem legjelentősebb közírója...
5. Dalos György: Egy hét Mubarakkal Berlin–München, 2011. február 6. Hétfő este komputerem képernyőjén egyszer csak...