Mozgóképre vinni egy belső monológokból és szenzitív pillanatképekből álló irodalmi nyersanyagot: igazi kihívás. Megnyerni hozzá a világ egyik legkeresettebb és legelismertebb jellemszínészét, akinek a tudása előtt még a nem éppen bőkezű dicséreteiről ismert II. Erzsébet is fejet hajtott: valódi haszon. Mindezek ismeretében olyan produkcióval előállni, amely európai mércével sikeres, és a szőrösszívű magyar kritikusok ízlésének is megfelel: a lehetetlenséggel határos.

Szabó István mégis vette a bátorságot, és Szabó Magda Az ajtó című életrajzi monodrámáját alapul véve készítette el legújabb filmjét. A szerzői filmes korszaknak már az 1970-es évek végén hátat fordítva egyre biztosabb fogódzókba kapaszkodott – legyen szó financiális háttérről vagy szövegkönyvről –, ezúttal is nemzetközi koprodukcióban és egy bevált, 36 nyelven olvasható, Femina-díjas regénnyel a hóna alatt, társ-forgatókönyvíróval az oldalán vágott bele a filmérett jelenetekkel ékes, mégis elképesztően filmszerűtlen Szabó Magda-mű megrendezésébe. Maga is bevallotta: a személyes idő bakugrásait az arcokon függeszkedő plánokkal igyekezett értelmezhetővé tenni a nézők számára. Figyelembe véve a sűrítés és az egyszerűsítés elkerülhetetlen buktatóit, Szabó István és Vészits Andrea – az eredeti rendezésre kiszemelt Bereményi Géza konzultánsi segédletével – egynemű, a saját lábán is szilárdan megálló alkotássá érlelte az alapregényből kompilált képeskönyvet.

Az ajtó több is, kevesebb is, mint a regény: hozzá ugyan nemigen told, de újraértelmezi, átformálja, filmnyelvre fordítja a tulajdonképpen banális, ám bensőséges látásmóddal és művészi eszköztárral gazdagon felékszerezett történetet. Szabó Magda és Szobotka Tibor alteregói egy budai villában verik éjjel-nappal az írógépet, egyszerre küzdve a pártvezérelt kritikusok lesújtó véleményével és a hatalom erősödő törleszkedésével, miközben mindennapos gondjaik is betemetik őket. A könyv és a film fókuszában az írónő és háztartási alkalmazottja, Emerenc korántsem szokványos kapcsolata áll, amellyel kapcsolatban Szabó Magda így fogalmazott: „Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történetben, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam.” A tudás azonban halálos is lehet, és nem múló bűnhődést mérhet birtokosára – a biblikus, sőt mitológiai következetesség, amellyel az események komor, feloldhatatlanul szorongató fordulatot vesznek, miközben mégis légies könnyedséggel és csak a felsőbbrendű lényeknek kijáró irónia kíséretében bontakoznak ki szemünk előtt, hátborzongató. Az ajtó, amely két világ, két életforma, két hit, két egyéniség között ágaskodik, s amely nélkül nincs méltóság, nincs büszkeség, nincs titok és lelkiismeret sem, csak akkor nyílhat meg végleg, ha az, ami mögötte feltárul, örökre elenyészik.

Szabó István kifejezetten szép tónusú filmet rendezett egy kíméletlenül önmarcangoló írásból, melynek ritmusa az emberi szívdobbanásé: ki-kihagy olykor, majd szilaj vágtába kezd, ám mikor lágyan dorombol, a látszólagos nyugalom mögött az érzelmek szélsőségei között hányódik. Ragályi Elemér kamerája a fák hívogató susogását, a temető földöntúli viharát és az emberi arcok rezdüléseit egyaránt becsben tartja, úgy kering körülöttük, mint egy prédára éhes ragadozó. Elidőz a szemek körüli ráncokon, a bütykös kezeken, a mitikus könyörtelenséggel újraismételt mozdulatokon (söprés a hóban és az avarban), élvezettel játszik a beállításokkal, a szűrt fényekkel és a telt árnyékokkal.

Lehet állítani, hogy Helen Mirren élteti a filmet, ahogy a szövegkönyv Emerenc alakja köré fonódik. De a fonákjáról is működik a logika: az elbeszélő lelki tekervényeibe bogozódunk, s eközben Martina Gedeck játéka nyűgöz le bennünket. A mások életében a gátlástalan hatalom fürkésző tekintetének és gyomorforgató ösztöneinek kitett színésznő itt a saját magával hadakozó, értékrendjében meghasonlott, érzelmeiben összezavart írónőt alakítja meggyőző erővel: hiába ünnepli a külvilág, ha a szeretetből, figyelemből és gondoskodásból épített menedék, amit magáénak tekintett, egyszerre omladozni kezd. Szétporlik, mint „öröksége”, a rokokó bútorokkal berendezett, gyönyörű szalon, amelynek nem tett jót az évtizedekig tartó féltékeny bezártság – azonnal semmissé lesz, amint kitárul az ajtó. Amit nem sikerült a vásznon megörökíteni – Szabó István végül kihagyta a CGI-technikával felvett végjelenetet, és már előbb megszakította a történet fonalát, mert hiteltelennek érezte a szúrágta romhalmaz mozgóképre ültetésének módját –, kiválóan megél a tömörített narrációban, a szenzitív gesztusnyelvben és a mimikában.

A német koprodukciós partner hozta a költségvetés kétharmadát, ezért kijárt neki a német színésznő szerepeltetése, miként Helen Mirren is húzónévként szerepel a stáblistán – igaz, mivel mindkettejüket magába szippantotta az általuk fordításban olvasott történet, ugyanolyan átéléssel adóztak a filmművészet múzsájának, mintha a nyelvi korlátok nem fékezték volna őket és színésztársaikat. A magyar aszszisztenciára nem sokat terheltek a producerek és a rendező: a két főhősnő csakúgy szinkronhangon szólal meg (Bánsági Ildikónak és Györgyi Annának köszönhetően), mint a mellékszereplők, bár ők a saját orgánumukat kölcsönzik utólag, s másodhegedűsként paríroznak a Schumann-kamaramuzsikával kibélelt kétszemélyes kamaradráma címszereplőinek. Néhány kiváló filmszerepet és számos idegnyúzó ripacskodást követően Eperjes Károly ezúttal a jobbik énjére hallgat: visszafogott, mégis érzékletes játéka hatásosan húzza alá felesége, az írónő abszolút főszerepét. Sajnálhatjuk viszont, hogy vele ellentétben alig-alig jut szövegsor vagy képkivágás olyan elsőrangú színházi és filmszínészeinknek, mint Szirtes Ági vagy Börcsök Enikő, akik Nagy Marival együtt az utca szolgáltató személyzetét hivatottak képviselni, és Marozsán Erikának (az Emerenc által gyermekként a holokauszt elől megmentett Grossmann Évikének), valamint Andorai Péternek. Hiszen ki ne emlékezne a korszakváltó Bizalom fojtogató légkörére Bánságival és Andoraival a főszerepben? Játékos fricskaként Jiwí Menzel is bekukkant Emerenc kórházi ajtaján mindentudó, jóságos mosollyal az ajkán, sőt a háttérben Szabó István orvoskolléga is segédkezik a szélütéstől elgyengült, félig béna és a szégyen miatt a halált választó háztartási alkalmazott betegágyánál – amely patyolatfehéren tiszta, ellentétben Emerenc férgektől nyüzsgő ételmaradékokkal, ürülékkel és gyötrődő macskákkal zsúfolt otthonával, melynek sallangmentes ábrázolásától a rendező inkább eltekint.

Ha valamit Szabó István szemére vethetünk, az a túlzott kompromisszumkészség, a hazai és külhoni nézősereg feltételezett ízlésének való maradéktalan megfelelés belső kényszere. A szelíd-szomorkás és a gyomorkavaró részleteket kiretusáló képek (emberi és állati végtermékekkel nem, csak szürkésen kavargó hamuval találkozunk Emerenc szélesre tárt ajtaja mögött – a Köjál munkatársai az írónőt és a nézőket is megkímélték a nemszeretem ingerektől), a kíntól égő belső monológokkal való takarékoskodás és a végjáték éteri feloldása (Emerenc „szelleme” elhárítja a mitológiai vihart a temetőben bolyongó két nő feje felől) egyaránt vállaltan esztétizál. Megfelelve Szabó István rendezői hitvallásának, amelyről ő így nyilatkozott: „Az a kérdés, hogy a rendelkezésre álló másfél óra alatt be tudunk-e mutatni egy olyan történetet, aminek van valami általános érvénye, szól-e olyasmiről, ami segíti az embereket, nyújt-e valamit, amit hazavisznek és magukénak éreznek, mert segít feloldani a magányukat, fenn tudjuk-e tartani másfél órán keresztül az érdeklődést azok iránt az emberek iránt, akiket ábrázolunk, és tudunk-e történettel valamit adni. Ez érdekel. És nem maga a filmrendezés.” Szabó István, mint mondja, nem akar már jó filmrendező lenni, hanem „gyógyító erejű” filmeket készít – ez volt a célja a Rokonokkal, A napfény ízével, Az ajtóval és egy talán soha meg nem valósuló filmtervvel, az Utas és holdvilággal. Az ajtó is inkább betapasztja a sebeket, és nem vájkál bennük, még ott sem, ahol illene. Ugyan nem rontja el ezzel a Szabó Magda-mű keserédes ízét, de nyakon önti jó adag tejbevonóval.

Az ajtó örökérvényű regény, játszódjon bár a legmélyebb kádári depresszió kispolgári közegében, hisz változatlan érzelmekről és félelmekről ad számot, végsőkig lecsupaszított önváddal. Az ajtó mint film sem adja majd meg könnyen magát az elmúlásnak: erős, öntörvényű, önálló szabályok mozgatta alkotás, amely olyan, mint az elbeszélő vissza-visszatérő lázálma. Ha már minden titkot felemészt a valóság, belülről zárul az ajtó arra, aki kívülről, idegenként szemléli mások tragédiáját.