Ha igaz, akár csak megközelítőleg is, hogy az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak, továbbá hogy a felfelé és lefelé végtelen számú emeleteken épült galériák mindegyikének kettőt kivéve minden oldalán öt – összesen húsz – hosszú polc takarja a falait a földtől a mennyezetig, és hogy e polcok mindegyikén harminckét azonos nagyságú, egyenként négyszáztíz oldalas, oldalanként negyven sort és minden sorban mintegy nyolcvan fekete betűt tartalmazó könyv van; továbbá hogy a Könyvtár ab aeterno létezik, hogy az ortográfiai jelek száma huszonöt (amely megállapítás megnyugtató módon megoldja azt a korábban megfejthetetlennek látszó problémát, hogy szinte valamennyi könyv kaotikus zagyvaság, amennyiben egy-egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található), valamint hogy a Könyvtár a könyvek összességével együtt az összes verbális struktúrát, a huszonöt írásjel minden lehetséges változatát magában foglalja, de nem tartalmaz egyetlen abszolút ostobaságot sem, akkor abban is bizonyosak lehetünk, hogy minekünk viszont, abszolút értelemben, semmiképp sem lenne igazunk, ha – értesülvén róla, hogy a Pattantyús Géza munkássága, a Gőzfűtésű előgőzölögtető vagy a Mongol iratok a népi forradalom idejéből című könyvet, négyezer-kilencszázkilencvenhét másik könyvvel együtt senki sem kölcsönözte ki az elmúlt huszonhárom évben innen a belvárosból –, ha ez esetben tehát csak legyintenénk, és gúnyos mosolyra húznánk a szánkat.

Természetesen nem azért nem lenne igazunk, mert az ötezer olvasatlan cím közt a (szerintünk) ma már méltán mellőzött Furmanov és Csernobrivec, Mód Aladár és Illés Béla művei, a XVI. századi dézsmajegyzék és a (még hogy jövőbe látó!) Riport a XXI. századból mellett Kassák- és Lukács György-, Vas István- és Szabó Magda-, Schiller- és Juhász Gyula-címek is megbújnak. Hiszen ha ezeket a példányokat ebből a könyvtárból (mármint a belvárosiból, melynek a neve alkalmasint csak közvetve utal a világegyetemre), ha tehát ezeket és innen történetesen nem kölcsönözték is ki 1989 óta, mindazonáltal nyilván megvették, kikölcsönözték, olvasták és olvassák őket máshol, mások. Ráadásul a határtalan és periodikus – a rendetlenséget tehát ily módon, az ismétlődés révén, renddé, a Renddé változtató, minden elképzelhető könyvet tartalmazó – bábeli könyvtárban magától értetődően, Furmanovostul és Schillerestül, dézsmajegyzékestül és Juhász Gyulástul, a szóban forgó (és e kiállítás tárgyát képező) ötezer könyv is meg kell hogy legyen újra meg újra. És ki tudja, hogy a végtelen számú lépcsők, folyosók és hatszögek valamely távoli pontján nem járt-e nagyobb szerencsével akár a Gőzfűtésű előgőzölögtető-nek, esetleg Babusin Viszszaemlékezései-nek is egy másik példánya (vagy, eszményi esetben, szabályosan négyszáztíz oldalas, oldalanként negyvensoros és soronként nyolcvanbetűs kiadása), ki tudja, nem kölcsönözte-e ki valaki mégiscsak azt a másikat; merthogy igen, minden könyvben van valami, valami, ami nem abszolút ostobaság.

Ennek az ötezer könyvnek a sorsa azonban egy másik, a huszonhárom éves olvasatlanságuknál összehasonlíthatatlanul fontosabb kérdésre irányítja rá figyelmünket. Arra tehát, természetesen, hogy akkor bezzeg minden rendben van-e, ha akad olvasójuk. (És akkor is-e, ha, mondjuk, huszonhárom év alatt csak egyetlenegy akad.) A haláluk helyett az életükre figyelmeztet. És akkor már persze a romantikus, nagy kérdésre is, hogy, ugye, ment-e, megy-e, fog-e menni és meddig, általuk, előbbre…

A micsoda is?

Vegyük például a világ, vagyis hát az univerzum Magyarország nevű galériáját.

A tavaly regisztrált könyvforgalmi adatok szerint Magyarországon 2010-ben 12 997 cím jelent meg mindösszesen 34 416 000 (címenként tehát átlag 2648) példányban. Az 1989 és 2010 között megjelentetett könyvek – 221 374 cím – összpéldányszáma pedig 1 209 486 500 volt. Képzeljünk magunk elé 1,2 milliárd könyvet. Vagy ha nem megy, akkor csak azt, hogy mi lett velük. Hová kerültek? Raktárba, boltba, köz- vagy házikönyvtárba. „Mennyi könyv! – kiált fel a jó nevű házikönyvtár-tulajdonos naiv látogatója. – Olvasta is mindet?” – kíváncsiskodik. „Mi az, hogy! – hangzik a vicces válasz. – A többiről nem is beszélve.” De ez tényleg csak vicc. Hisz valójában – igazít el a jó nevű házikönyvtár-tulajdonos – épp arra jó a könyv (ideális esetben) végállomása, a házikönyvtár is tehát, hogy szép lassan, miközben le-leemelgetjük hol egyik, hol másik kötetünket, hogy belélapozzunk, valamit megnézzünk benne, ellenőrizzük a tartalomjegyzékét vagy a bibliográfiáját, ami viszont már éppenséggel egy másik polc másik könyvéhez irányít bennünket, s ezért visszategyük a helyére emezt, és már emeljük is le a másikat, hogy ily módon, mintegy ujjbeggyel olvasgatva csak tehát, a saját olvasatlan könyveinket is megismertesse velünk. Hogy helyettünk olvasson, ha kell. A könyvtár, amely helyettünk olvas.

Van-e hát különbség élő és halott könyv között?

Temető-e a halott könyvtár?

Ennek a kiállításnak a címe azt sugallja, hogy bizonyos könyvek elavulnak, meg azt – részben ettől az avulástól függetlenül is –, hogy a tegnapi (tegnapelőtti, 89 előtti) olvasó ma már nem olvas talán. És hogy nem csupán a Szocialista munkaverseny vagy A havivérzés elmélete című könyvet, nem csupán Berkesit vagy pláne Illés Bélát nem, hanem talán Kassákot és Vas Istvánt sem. A statisztikák ezt részben megerősítik, részben cáfolják. De kérdés azért (és a halott könyvtárba lépve szintén megkerülhetetlen), hogy 2035-re, további huszonhárom év múlva, vajon nem ugyanez lesz-e sorsa a tavalyelőtti vagy (egyszer majd) a majdani harmincnégy és fél millió… Micsodának? Merthogy vége lesz a papírkönyvnek, és akkor, ugye, a könyvtáraknak is.

A – mondjuk így – halott könyvtárba belépve azonban a feltámadás is eszünkbe juthat. Érzéki tapasztalásunkká lehet, hogy a halott könyvtár darabjai is kézbe vehetők, fellapozhatók, olvashatók. Hogy tehát a nagy betűs Könyvtárnak, mely – ismételjük csak el – ab aeterno, öröktől fogva létezik és örökké létezni fog, meg se kottyan huszonhárom év.

(Elhangzott 2012. február 28-án, a budapesti Centrális Galéria Halott könyvtár című kiállításának megnyitóján.)