Ferdinandy György

Tengeri durbincs

Vannak nyavalyák, amelyek nem emberről emberre terjednek. Egész országokba, társadalmakba eszik bele magukat. Gondoljunk csak az Amerikát hatalmába kerítő tömeghisztériára, amikor – az emlékezetes szeptemberi terrortámadást követően – táborokban találta magát Texas valamennyi Mohamed nevű lakosa!

Mikor az ezredfordulón átléptem a valaha vasfüggönynek nevezett országhatárt, legnagyobb megdöbbenésemre én is valami hasonló légkörbe kerültem. Honfitársaim azonban – kis ország vagyunk! – titkos ügynökökre, mint mondták: besúgókra vadásztak terroristák helyett. (A besúgó ott, ahonnan én jövök, tengeri durbincsot jelent.)

Tisztelőim elmagyarázták, hogy a rólam írt jelentésekbe ma már szabadon belenézhetek. Van egy úgynevezett Történeti Levéltár, ahol rendelkezésemre bocsátják a rám vonatkozó, valaha szigorúan titkos anyagot.

Nem értették, hogy miért nem lelkesít ez az óriási lehetőség. Hiába mondtam, hogy mióta – idestova ötven éve – napvilágra kerültek első házasságtörésem körülményei, nincsen az életemben semmiféle titok. És hogy még ha lenne is, nem kell, hogy mások közöljék velem.

– Nem erről van szó! – magyarázták ifjú barátaim. Messziről jött, és szemlátomást nem értette őket az illusztris öreg.

– Önt, Mester – mondták -, barátok veszik körül, tisztelők, rokonok. Lehetetlen, hogy ne érdekelné: melyik közöttük a Júdás! Hogy az önkényuralom fél évszázada alatt ki írta Önről a jelentéseket.

És így tovább. A dolog nem engem, őket érdekelte. Egy kedves regényhősöm mondotta volt, ha jól emlékszem, a Virágos Katona, hogy ha lehet, el kell menni onnan, ahol az ocsmány dolgok történnek. Hát én elmentem. Az ocsmányságok ma, a posteriori sem tudják felkelteni az érdeklődésemet.

Az ilyen kórok azonban – úgy látszik – ragályosak. Azon kaptam magam, hogy tisztelőim gyűrűjében belépek a Történeti Levéltár cirádás kapuján, és ott fekszik előttem egy egész oldalas – nyilván még a diktatúra éveiben megfogalmazott – betekintési kérelem. Amit egyébként kétszer is ki kellett töltenem, mert arra a kérdésre, hogy meg kívánom-e ismerni a jelentéseket készítő hálózati személy azonosító adatait, önkéntelenül beírtam a nemet. Amit azután a második íven valamelyik ifjú pályatársam igen-re helyesbített.

Minderre még látogatásom kezdetén került sor. Néhány nap múlva értesített a levéltár, hogy a munkatársai megkezdték a kutatást, és kérelmemre hamarosan kimerítő választ kapok.

Amint múlnak az évek, a világ egyre otthonosabb. Egyre inkább csak nézelődöm. Nem ugrálok már, és nem kapkodok. Ez itt a ház, ahol születtem. Ami a régi házból megmaradt. Ilyenkor hajnalban felszáll a kertből a pára. Fényköd leng, s… mögüle te lépsz ki. Csak nem szabad egészen odanézni! Ma már Szabó Lőrinc utasítását is könnyebb megtartanom.

Ez pedig itt az utca. Lejt. Itt voltam gyerek. A patika is itt van a közelben. Mellette, a vegyesbolt. A buszmegálló, ha orvoshoz megyek. Másra nincs szükségem. Nem járok el sehová, keresnek így is elegen. Újságírók, diákok. Új barátok és régiek.

Este kiülök a kertbe. A szederfa alatt sündisznó kaparászik. Dédapám bokraiban mocorognak a madarak. Ez itt az egyetlen jó hír. Az egyetlen titok. Most, az út végén, közel és mégis távol a világtól, békés és rezignált vagyok.

Ide készültem világéletemben. Visszajöttem, nem is egyszer. Eddig mégsem sikerült ez a hazatérés. Fiatalon kapkod az ember. Mindent látni akar és mindent meg akar érteni. Azt, hogy nem szabad egészen, csak most, vénségemre tudom.

Annak idején Párizsban volt egy barátom, akivel együtt töltöttük ki a hazatelepülési kérelmeket. A konzulátuson, a Val de Grâce közelében. Ez a név, akkor nem is jutott eszünkbe, egyszerre kegyet és kegyelmet jelent.

Dolgozott ott a rue Saint-Jacques-on egy attasé, aki nemrég érkezett. A Gikszer. Az, aki velünk, menekült diákokkal foglalkozott. Szomorú szemű, zömök ember, és még csak franciául se tudott.

A neve egy vernissage-on ragadt rá. Valamelyikünk megkérdezte tőle, hogy nem furcsa-e neki ez a bohém környezet.

– Hát, nem ide készültem – vallotta be akkor. Hogy hová? Alma Atába. Már a zsebében volt a kinevezése, amikor közbejött valami.

Így mondta: valami kis gikszer. Innen a név, ami rajta ragadt. A konzul, akinek egy kis gikszer volt csak a Forradalom.

Azután, valamikor 64 tavaszán, megjöttek Budapestről a papírok. János, a barátom, hazamehetett. Kegyelmet kapott. Hogy én?

– Rá se rántson, Gyuszikám! – vigasztalt a Gikszer, ott a Szent Jakabon. – Korai még magának ez a hazatérés.

Ez a megjegyzése később is gyakran eszembe jutott. Mert én a trópusokra kerültem azon a tavaszon. Így történt. Nekivágtunk a vakvilágnak, én nyugati, János meg keleti irányban. Akkor azt hittem, hogy soha többé nem látom viszont a barátomat.

Belekerültem egy másik gyarmatvilágba. Törhettem a fejem, hogy hol elviselhetőbb a rabszolgaság: Nyugaton vagy Keleten. Innen, az Újvilágból, nem száműztek sehová, ennyiben erre billent a mérleg. Igaz, hogy most már óvatosabb voltam: megtanultam a hasznos, az apró lépéseket.

Idővel aztán óhatatlanul felmerült a kérdés: mire jó ez az én finnyáskodásom? Meg kellett néznem felnőtt, mai szemmel, hogy mi van odaát, a Keleten.

Visszarepültem az óvilágba, bementem a rue Saint Jacques-ba, és kértem egy turistavízumot. Viszontláttam az aprócska hazát. Apámat, anyámat: akkor még éltek a régiek. Hogy kik jelentettek rólam, nem tudom. Gyanítom, sokan. Két kivételre azonban ma is jól emlékezem.

János, a költő nem jött el a díszvacsorára, amit az idegenbe szakadtak tiszteletére adott – mert akkor már ez járta! – valami hazafias szervezet. Kint állt az Erzsébet söröző pultja mellett, míg a túloldalon, a Royal Szállóban pezsgőztek a többiek. Aki látni akar – mondta nekem -, itt vagyok, kijöhet. De én ott bent nem fogok senkivel kezet.

A másik, Bandi, sokáig kiszolgálta – mint mondtuk: a rendszert. Azután fellázadt, hogy miért, azt nem tudom. Amikor összekerültünk, már teljesen leépült. Ivott, és ami rosszabb: megállás nélkül nyomta a szöveget.

Budán, a Lordok Házában találkoztunk, egy elképesztően lerobbant kricsmiben. Elhozta nekem a könyvét, az utolsót, ami még az életében megjelent. Író volt, jó írónak indult. Azután – mint mondták – kiesett a vonatból. Vége lett.

Ő világosított fel, ott, Szent Imre szobra mellett, hogy ki írja rólam a jelentéseket. A házmegbízott – mondta -, ha van ilyen. A barátaid. Mindenki, aki meghív. A nőid, természetesen. Persze könnyebb lenne a dolguk, ha lenne valami munkahelyed. Így is, valakit rád állítanak. Egy illetőt, aki időről időre elbeszélget veled. De ez csak a forma. A lényeg, hogy mindig van a családon belül is egy-két megfélemlített. A feleséged! – mondta. Mit tudom én. Nyisd ki a szemed!

Ő maga, Bandi, már nem köpött. Csak legyintett, amikor felajánlottam, hogy tollba mondom neki az életemet. Az Illetékeseket szerinte úgy sem érdekelte, hogy túl az Óperencián mi történik velem.

Azután – mondom – kiesett a vonatból. Nem tartotta a száját. Nagyon keserű volt és nagyon kétségbeesett.

Anyám, szegényke, azt szerette volna, ha hazatérek. Hosszú beszámolókat írt nekem, állásokat talált, őrizte a telkemet.

– Add be a kérelmedet! – biztatott. – Az elvtársak majd besegítenek.

– Megígérték? – kérdeztem gyanakodva.

– Meg, meg! – felelte, és suttogóra fogta a hangját. – Tudják, hogy milyen nehéz odakint neked.

Hogyne tudták volna. Anyám megmutatta nekik a leveleimet. Hát csak így. Ilyen világ volt. Tengeri durbincs lettem én is. Magam írtam önmagamról a jelentéseket.

Elmúlt egy emberöltő. Negyven év, egy élet. És nem is akármilyen élet: az én életem.

Most pedig újra itt. Mászkálok, nézelődöm. Kimegyek a temetőbe, megszólítom a régi barátokat. Anyámat, aki itt várt, a régi házban, ez alatt a negyven év alatt. Jánosom sírján friss a virág. Vajon melyikünk indult el jó irányban, akkor, 1964 tavaszán? A választ ma sem tudom.

A házbizalmi itt lakott az utca sarkán. Kovács Magdának hívták. Magda néni. Hát hazajöttél! – súgja a fülembe. És hogy légy óvatos! Kis híján száz évet élt. Egyedül. A vőlegénye elesett az első világháborúban. Templomba járt, misére, litániára. Néha még hallom a cipője kopogását a flaszteron. Fél évszázadon át ő írta alá a bejelentőlapokat.

Bandinak igaza volt: akadt egy lány is, aki lefeküdt velem. Mandulaszemű, szomorú teremtés. Neki én diktáltam a jelentéseket.

A Lordok Háza McDonald’s azóta. Fast food, gyorsétterem. Itt szövegelt Bandi, itt dedikálta a könyvét, amire ma már nem emlékszik senki sem.

Múlik az idő. Várjuk, hogy a Történeti Levéltár kiadja a rám vonatkozó, szigorúan titkos anyagot. Végre megérkezik a dosszié, novellányi terjedelemben, harmincegy gépelt oldalon. Megtudom, hogy Ilia Mihály tanár úr „kiterjedt levelezést” folytatott velem. Az információ – közlik – „megbízható forrásból származik”.

Azután egy 1965-ös jelentésben feltűnik a kaliforniai pszichológus, szegény Kannás Alajos. Költő volt, fekete lányt vett feleségül, a néger gettók kallódó fiataljaival foglalkozott. Itthon rólam is beszélt. Jól tette, nem mondta, csak a színigazat. Nem találkoztunk soha személyesen, és már régen nem él. Most majd leleplezik őt is. Besúgó lesz, tengeri durbincs. Szegény Alajos.

Megtudom továbbá, hogy egy genfi irodalmi esten szovjetellenesnek minősült az én úgymond „szavalatom”. Másutt az áll, hogy írásom „félreérthetetlenül nyilas, illetve fasisztaellenes hangja miatt a hallgatóság egy csoportja tüntetően eltávozott”. A két értelmezés nem mond ellent egymásnak, ennyi azért kiderült negyven év alatt.

Egy másik informátor anyámról beszél. „Francia tanárnőm – mondja – nagyon helyes nő. Végtelenül helyes. Már három éve nála tanulok.”

– Hogy hívják az illetőt? – kérdezik, mert ez egy telefonbeszélgetés. Megmondja. Együtt érettségiztünk, ez is napvilágra kerül. Egy osztálytárs, akiből anyám tanítványa lett.

Ennyi. Harmincegy oldalnyi szöveg. Elrakom, nem mutatom meg senkinek. Megvédem az ügynökeimet.

Kint a téren alacsony betonasztaloknál sakkoznak a nyugdíjasok. Nézem a játszmát, kibicelnék, amikor egyikük feláll. Apró, pocakos öregember.

– Gyuszikám! – mondja. – Maga, itt?! – Ő az, a Gikszer. Megölel. – Egy párizsi barát! – mutat be a társainak. A tér felett elszáll egy angyal. Párizs, a rue Saint-Jacques! Hát nem mese volt? Hát mégis igaz?

Úgy látszik, igen. A buszról még visszanézek. Ott ül a téren, dús, hófehér haja van.

Kapcsolódó írások:

1. Ferdinandy György: El Negro Azt már az elemi iskolában észrevettem, hogy is ne vettem...
2. Ferdinandy György: Emlékszilánkok V. Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban...
3. Ferdinandy György: Önarckép hetvenévesen Ferdinandy György Önarckép hetvenévesen 1   Az ember néha...
4. Ferdinandy György: Bluebird of happiness Behoztam az újságot, odakészítettem a reggelihez. A konyhában matattam,...
5. Ferdinandy György: In memoriam Norma Ferrari Voltak asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket. Ábrándos...