– Idefigyelj, te, vén szaros! Ha még egyszer meglátlak piásan, nem szólok hozzád! – intették ismerősei Sanyi bácsit, amikor már sokadszor látták részegen az utcán. Sanyi bácsi akkor kezdett inni, amikor művezetői állása húsz esztendő után megszűnt. Hamarosan elgondolkozott barátai kritikáin, végül egy nap hazament, még egyszer – utoljára – legurított több üveg konyakot, másnaptól egy kortyot sem ivott. Hasonlóképp hagyott fel a cigivel is.

Sanyi bácsi kőműves, 42 évet húzott le az építőiparban. Mégis más szakmabeli ismerősökkel büszkélkedik, Jászai Mari-díjas színésszel, orvossal, igazgatóval, ügyvéddel. Kulcsár Attilát, a K&H botrány főszereplőjét is ismeri. Sok évvel ezelőtt építkezésen találkoztak.

– Rövidgatyában jött, a vállamat veregette, és azt mondta: Sanyi bácsi, most kúriákat veszünk, felújítjátok, eladjuk, ti is jól jártok.

Aztán másfelé vezetett az útjuk.

Sanyi bácsival Veszprémben, a Házgyári út 1. szám alatti tízemeletes panelház rideg aulájában találkozom. A félhomályban olyan, mint egy szürkébe öltözött télapó: középmagas, nagy, kerek hasú, ősz szakállú, fején homlokba húzott kötött sapka.

Tizenhárom éve költözött az egyik első emeleti lakásba. Annak idején a bejárat mögötti teret társalgónak hívták, benne bőr ülőgarnitúra és piros szőnyeg volt.

– Eszembe nem jutott, hogy így le fogunk pusztulni – mutat körbe. A ház bejárata előtt szakadt műbőr fotel és egy ócska kanapé. Az ajtókból mára csak a keretek maradtak. A vas lábtörlőknek hűlt helyük, a falakat összefirkálták, itt-ott ital- és ételnyomok.

Mostanában több televíziós stáb fordult meg a házban, de Sanyi bácsi csak kamerán kívül nyilatkozott.

– Az egyik riporter azzal győzködött, hogy értelmes vagyok. De a fiam a vám- és pénzügyőrségnél dolgozik, nem kell, hogy az országos parancsnok meglásson, és mondja neki: láttam apádat a tévében, ott lakik a pokoli toronyban.

Veszprém-szerte így emlegetik a házat. Egyesek szerint akkor kapta gúnynevét, amikor egy lakás kigyulladt. Más szerint azóta van rossz híre, amióta egy kábítós gyereket megöltek. A postás biztonsági őrrel hordja a leveleket, a mentős, az ügyeletes orvos rendőri kísérettel megy be.

Sanyi bácsi velem se szívesen beszél a lakóházról, pedig volna mondandója, sőt ha kérnék, akármelyik parlamenti képviselőnek adna tanácsot.

– Itt ez a lyuk – mutat az idős ember méltatlankodva az aula egyik falán éktelenkedő zárt ajtóra. Mögötte egykor kisbolt volt. – Alig tíz négyzetméter. Megesett, hogy 1,2 millió forint értékű szesz fogyott.

Sanyi bácsi más érdekességet is megfigyelt a régi üzletben.

– Egy 38 éves fiatalember, aki – emeli az ujját – egy 17 éves nő élettársa volt, cigarettáért jött. Kérte a boltost, számolja meg a markában lévő pénzt, elég lesz-e. Az eladó azt mondta a vevőnek: olvassa meg ő. Végül a fiatalember vásárlás nélkül távozott, mert nem tudta megszámolni az aprót. Rövidesen analfabéták országa leszünk, ez az én meglátásom – sóhajt.

Hiába győzködöm, a házról csak annyit mond: nyolc-tíz éve kezdett pusztulni, és a fejekben kellene rendet tenni. Inkább arról beszél, hogy neki meghalni sem szabad. Most is az egyik harmadik emeleti lakásban dugulást hárított. Afféle mindenes. Jönnek hozzá a lakók számos kéréssel.

– Egy negyvenes nő azt panaszolta: két hónapja kimarad a menzesze. Azt akarta tudni, terhes-e.

– Mit felelt?

– Azt, hogy: Honnan tudjam? Nem velem feküdtél le.

Kértek tőle szerszámot is.

– Aztán amikor nekem kellett, mindig spekuláltam, kinél lehet. Felmentem az illetőhöz, kértem vissza, de letagadta, hogy nála volna. Én meg megláttam az eszközeimet a sarokban. Végül kiírtam az ajtómra: „Tőlem macskát kérj kölcsön, mert az visszajön.”

Azóta nyugodtabb.

A Házgyári út 1. Veszprém iparterületén áll. Széles, magas épület. Az erkélyeken barnaüvegtáblás korlátok, parabolaantennák, imitt-amott reklámfeliratok.

Egykor a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) munkásszállója volt. A rendszerváltozás után, mikor a VÁÉV megszűnt, az ingatlant privatizálták. Egy káefté vásárolta meg, társasházzá alakította, majd értékesítette a lakásokat. A legfelső két emelet lezárva, az állam tulajdona.

A káefté számát tárcsázom. Miután közlöm, a Házgyári úti panelház felől érdeklődöm, beszélgetőtársam annyit mond: – Hagyjuk! – s lecsapja a telefont.

Az egyik ablakban felirat: „Lakás eladó.” Egy nő szerint a tulajdonosa öt éve hirdeti az ingatlant.

A panelház alsó sarkában a Piros 7 Presszó. Aprócska, jellegzetes, olcsó italozó. Valaki úgy emlékszik, tulajdonosa a kilencvenes évek végén kezdett itt vállalkozni, zöldségboltot, ABC-t is üzemeltetett. Csak a kocsma jött be.

A házban ki bemászkálnak a kisebb-nagyobb kutyák. Omladozik a vakolat, sok ablakban törött üveg. Némelyik balkonon ruhák száradnak, máshol kacatokat zsúfoltak. Az egyikről lavórnyi mosogatólevet önt a ház előtti kopott gyepre egy fiatalasszony. Máskor műanyag palackok, nejlonszatyrok, háztartási hulladékok, kakás pelenkák és zacskóba tett emberi ürülékek repülnek ki az ablakokon.

Pár méterre alacsony épület, egykor a VÁÉV étkezdéje volt. Most üzletek működnek benne. A munkaruházatis 1997 óta üzemel.

– Akkor még normális körülmények voltak itt – mondja az eladó. – Igaz, nem a legelitebbek laktak itt, de tisztességesek. Most meg nyáron megjelennek a sarki lányok, legalábbis az öltözetükről ezt gondoljuk.

Beszélik, a kilencvenes évek végén több mint száz család élt a házban, ma jó, ha húsz lakás foglalt.

Akkor cserélődött ki a lakóközösség, amikor néhány belvárosi utcában megkezdődött a rehabilitáció. Az ott élő szegényeket az önkormányzat kivásárolta a többségében alapos felújításra szoruló, műemlék jellegű tulajdonukból. Gyorsan terjedt a hír, hogy a Házgyári úti panelban olcsón lehet lakást venni. Akik a piszkoskodást, a hangoskodást megunták, és módjukban állt, elköltöztek.

– Időnként mi hozatunk húszezer forintért konténert – panaszolja a munkaruházati eladója. – És akkor mondja nekem a cigány, aki a házban lakik, hogy adjál ezer forintot, segítek felrakni a szemetet.

– Adott?

– Igen.

Rendszerint több köbméternyi piszkot vitetnek el.

Odabent cúgosak, sötétek és büdösek a folyosók. A padlón cigarettacsikkekkel kiégetett sárgásfakó linóleum. A lépcsőkorlátok korhadnak és foghíjasok. Egy 68 éves bácsi görbe bottal ballag a hatodikra.

– Van ám lift, csak kiment belőle a motor – indokol. – Az ablakokból az üveg. Muszáj, hogy szellőzzön a ház – mutat botjával a lépcsőfordulóba.

A fordulókban tényleg hiányos az üveg, vagy az ablakkeretben maradt üvegdarabok lebegnek. Ha esik, a lépcsőkön áll a víz, ha szél fúj, a lógó üvegtáblák törnek.

Egy-két ajtó fölött aprócska fehér táblán „Férfi vendégszoba” felirat emlékeztet a múltra. Meg a nyilvános vécék, amelyeket azok használnak, akiknek a lakásában nincs mellékhelyiség. Hogy hogyan, az rejtély, ugyanis víz csak a lakásokban van. Egy lakó szerint csak a rosseb jár a nyilvánosba. Lehet. Mindenesetre a folyosói illemhelyekből árad a bűz. Nem csak onnan. A nyolcadik és kilencedik emelet fordulójában a lomok közötti emberi ürüléket bogarak zsongják körül.

Egy nyolcadik emeleti lakásból fiatalember lép ki.

– Újságíró vagyok – mutatkoznék be, mire visszafordul a lakásba, és az anyjához szól. Résnyire hagyja az ajtót.

– Nem érdekelnek az újságírók, úgy sem tudnak segíteni – hallatszik a nő válasza.

– Miben kellene segítség? – kérdem az ajtóból.

– Mindjárt kikapcsolják a villanyt. Az év végi elszámolás több mint hétszázezer forint – feleli az asszony, közben behív, és becsukatja az ajtót. – Se családsegítő, se adósságkezelő. Azt mondták, ez már kezelhetetlen összeg. Akkor én hogyan kezeljem?! – csattan fel. 74 ezer a nyugdíja, a rokkantságival együtt 109 ezer forintja van havonta. Tavaly is kért segítséget: havi kilencezret fizetett átalányban, év végén 52 ezer forintot kellett volna.

– Azzal utasítottak el, ez még nem olyan összeg, hogy támogatni kéne.

Végül részletekben rendezte.

– Mitől lett egy év alatt több százezer forint a villanyszámlája?

– Ilyenekkel fűtök – mutat a hősugárzóra. – Meg villanykályhával.

Beszélgetőtársam nem mutatkozik be, nevezzük Erzsébetnek.

Erzsébet lakásában radiátorok nincsenek.

– Leszereltük őket. Az életben nem jön már meleg a csövekből, csak foglalták a helyet.

Először 1999-ben szüntette meg a gázszolgáltató a fűtést, mert a lakók jelentős tartozást halmoztak fel. Idén január 26-án volt öt éve, hogy Erzsébet és fia ideköltöztek.

– Akkor áprilisig fűtöttek.

Öt éve nincs meleg. Erzsébet azóta nem fizet közös költséget.

– Hát mire? Villany sincs a lépcsőházban, a lift sem működik. Egy karácsonyra két napra kaptunk ajándék fűtést.

Más is, akivel találkoztam, ugyanígy érvelt a közös költség ellen.

A mozgássérült asszony jó ideje óta nem mozdult ki a házból.

– Ha nagyon kell mennem, a fiam mellé szükséges két ember, hogy a tolókocsival együtt levigyenek a lépcsőn.

Két éve nem kellett mennie.

Bő fél órája beszélgetünk. Erzsébet mackónadrágban és rövid ujjú, bő, foltos trikóban, egy helyben ül a heverőn. Gyerekbénulásos; öccse, aki szintén itt él a házban, hasonló betegségben szenved. Az asszony nyolcéves kora óta nem látta az édesanyját, attól fogva apja nevelte. Kamasz volt, amikor édesapja motorbalesetben megbénult, a lány ekkor úgy határozott, a mozgássérültek intézetébe megy. Egy évet kellett várnia, mire felvételt nyert. Amilyen lassan jutott be, olyan gyorsan kikerült. 19 évesen szerelmes lett…

Majd albérletbe ment, Pesten a kézműipari vállalatnak dolgozott be, végül 1980-ban rokkantnyugdíjazták. Három gyereket szült, két lányt egy apától, a fiút másiktól. Egyedül nevelte őket, mert mindkét férfi kalandos volt.

Volt rendes családi házuk, a lányok apja vette a gyerekeknek, Erzsébet lett a haszonélvezője. Hosszú és kacifántos adásvételek, családi egyezkedések után jött ide – ahogyan fogalmaz –, a kócerájba.

Két és félmillió forintért vette a kétszobás lakást.

– Ma nyolcszázezret adnának érte. Kész röhej, nem?

A bejárati ajtó mögött lelakott, hideg szoba. A falakon helyenként lyukacskák, néhol mállik a vakolat. A szoba végében a szekrénnyel és kacatokkal zsúfolt erkélyt heverővel eltorlaszolták. Az ágy felett egy polcon kis képernyős televízió. A szoba közepén fehér konyhaasztal, rajta zacskós fagyasztott zöldség, kenyérdarabok és mosatlan evőeszközök. A fal mellett automata mosógép, gázrezsó, hozzá palack, agyonhasznált konyhapult. Fölöttük félpucér nőket ábrázoló poszterek. Szemközt ósdi okkersárga kanapé, vele azonos színű fotel.

Állítja, miután megvették, két évig nem itt éltek. Közben betörtek.

Pár hetes cirmos cica szaladgál a szobában. Az asszony egy szomszédtól kapta.

– Volt egy másik is, de elment tőlünk. Cilike viszont szeret itt lenni, velem alszik az ágyban. Beszélek hozzá, megérti. Még az üres kenyeret is megeszi, olyan aranyos – ismerteti macskája természetét Erzsébet mosolyogva.

A másik szoba rendezettebb és tisztább, benne fekete-fehér csíkos kanapé, fehér szekrénysor, a padlón szőnyeg, az ablakon pokróc a sötétítő. Az asztali számítógép mellett joystick.

– Mindene megvan a gyereknek – mondja. – Most vett egy használt Suzukit, azt szokta bütykölni.

– Dolgozik?

– Jövőre lesz tizennyolc, felzárkóztatóba jár, mert lemaradt. De mint a mesében, hol megy, hol nem. Inkább a barátnőjével van.

– Évek óta nem mozdult ki a lakásból. Hogyan telik egy napja?

– Mindig jön valaki, van, aki addig beszél, hogy azt mondom neki: már nem vagyok rád kíváncsi. A szomszédok hozzák a kaját, használják a kávéfőzőt. De arra nagyon allergiás vagyok, ha csak főznek, főznek, és a gépet nem tisztítják ki.

Nívós portéka, Siemens márkájú, tizenhétezerbe került.

Másodszor kopogtatnak, mióta beszélgetünk. Előbb egy férfi jött, erősen szuszogott, beszélni alig tudott. Most egy másik szomszéd érkezett, teát hozott. Köszönésemre nem reagál. Erzsébet ordítja neki: – Ide tedd le! – Majd felém fordul, ujjával a vendégre mutatva tájékoztat: – Süket.

Erzsébet azt is mondja, ha öt évig nem jönne hozzá senki, akkor se unatkozna. Színes újságokat olvas, Kiskegyedet, Storyt, Hot! magazint; a Blikket nem szereti.

– Az van benne, ami a tévében.

Magnót is hallgat, legszívesebben rádiózik.

– A Danubiust szeretem, de most hallottam, megszűnik az is – legyint.

Erzsébet azon kevesek közé tartozik a házban, akiknek még van villanyórája.

– Mi lesz, ha kikapcsolják az áramot?

– A szomszédok mondták, egy kábellel megoldjuk. A fűtés gázpalackkal is menne, de egy Siesta kályha több mint húszezer forint. A használt olcsóbb, ám a gázzal nem lehet játszani. Nem akarok még elaludni.

Néhány folyosói zugban ágy, tűzhely, nejlonba tekert ruhák. Beszélik, időnként hajléktalanok húzzák meg magukat. Egy asszony szerint megesett, hogy a tűzlépcsőbe is beköltöztek.

Sok a lelakatolt lakás, árverésre várnak. A régi tulajdonosok a rezsivel és a közös költséggel adósok. Az egyik zár alá vett lakásra azt írták: „SALOM”. Többre azt: „ZÁRKA”.

Néhány ajtót dróttal rögzítettek az ajtófélfához. A félfa és az ajtó mögé keskeny résen lehet belátni. A „lyukakban” romhalmazok, bútor- és deszkadarabok, rongyok, elromlott gyerekjátékok.

Könnyű meglelni azokat a lakásokat, amelyekben élet van. Babakocsi, ruhaszárító, cipők, felmosóvödör vagy asztal sorakozik az ajtó előtt. Van, ahol csúnyán veszekednek, máshol porszívó zúg. Perceket kószálok a sötét folyosókon, több helyre bekopogtatok, sehol nem nyitnak ajtót.

– Ugye, milyen hideg van? Tüdőbajt lehet kapni – mondja egy érdes hangú, cigarettázó asszony, akibe a hatodikon botlok. Idának hívják. Nadrágja felett kapucnis, cipzáras melegítőfelsőt hord. Vállig se érő festett szőke haját összefogta, tövében jó pár centis a barna lenövés.

– Van itt nagybeteg ember, fekszik. Ha jön a tél, megfagy – folytatja.

– Történt itt ilyesmi?

– Valakinek levágták a lábát, mert elfagyott. Sokan meghaltak, tüdőrákosok, májrákosok. Az elmúlt pár évben vagy hat embert eltettem. Hiába hívtam ide az orvost, olyan retekben voltak, hogy a doktor nem ment be hozzájuk.

Hamar kiderül, Ida tartja rendben a házat. Meglep, amit mond: – Annyi mocskot írtak a házról, pedig nem igaz. Itt tisztaság van. Annak, aki kidobja a szemetet, zacskóban visszaviszem.

– Mit mondanak?

– Nem mernek szólni.

A ház – minden emelet, az aula, a bejárat előtti lépcsősor és beton – takarítása jó két óra hossza. Ida kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz éve végzi a feladatot. Volt, hogy kidobták, máskor ő mondott fel; akadtak vitái a közös képviselővel, akit Ida elnöknek nevez.

– Rohadjon meg a bele! – szidja többször is. Ida nagyon haragszik az „elnökre”. – Előfordult, hogy késve fizetett ki. Amikor évekkel ezelőtt szóltunk neki, hogy viszik a lift motorját, az se érdekelte. Akkor se lehetett elérni, ha csőtörés volt. Öt éve lakógyűlést se hívott össze. Senkinek nem vette fel a telefont, az irodában letagadtatta magát, de amikor hívatlanul bementem, ott volt.

Én is hiába hívtam, sosem vette fel a mobiltelefont. Érdekelt volna, miként történhetett meg, hogy ennyire lepusztult a ház, és miért tartozik – állítólag több millióval – a szolgáltatóknak.

Ida 1986-ig katonatiszt felesége volt. A válás után az édesanyjához költözött a belvárosba. Amikor az önkormányzat megvette az otthonukat, itt vett lakást kétmillióért. Ma már kettő tulajdonosa, az egyikben a lánya és annak családja él. A másik 17 négyzetméteres, abban Ida és élettársa, Ferenc lakik. A falak színesek, évente festik. Halványkék függöny lóg az ablakon. Az egyik sarokban zuhanyfülke, a szekrények fehérek, a lakás közepén pléddel letakart franciaágy. Mindent itt csinálnak, a mosást, a főzést, a fürdést, itt alszanak, itt nézik a tévét. Számítógépük is van, internettel. Nemsokára azonban költöznek, a nő eladta a lakást.

– 250 ezer forint haszon van rajta.

– Hogy-hogy?

– 650 ezerért vette meg a Karitász, amelyik több lakást vásárolt a házban. Én meg 400 ezerért vettem ugyanilyet.

– Hol?

– Itt – mutat a felettünk lévő emeletre –, csak a másik oldalon.

Valójában másfél milliót bukott.

– Jobb lesz ott lakni, szebb a kilátás.

Mostani ablakuk glóbuszra és egy ipari gépparkra nyílik. A másik a volt étkezdére fog.

– Csak az lakik itt, akinek nincs más helye – szögezik le párjával egyszerre. Ida álláskeresőin van, takarít, alkalmanként a városbeli lengyel piacon segít be. Azelőtt teremőrként dolgozott a veszprémi vármúzeumban.

Hirtelen kinyílik az ajtó, Lali, aki cimbalmos, az aznapi bulvárlapért jött. Amint megtudja, hogy újságíró vagyok, visszafordul. Ida utánaviszi az újságot.

A 49 éves Ferenc is elvált, hajókat épített, most asztalosmunkákból tengődik. Lakásuk legszebb darabját, az íves konyhapultot ő készítette, a munka tíz napig tartott.

– Mióta kinyíltak a határok, megölték a magyar hajóépítési piacot – értékeli a helyzetet. – Legalábbis az olyan kicsik, mint én, nem kapnak munkát. Egy 35 láb hosszú jachtot négy hónap alatt építek be, a nagy műhelyek ugyanennyi idő alatt négyszázat.

Jó esetben a több hónapi munkáért ötszázezer forintot kap. Ha fizetnek.

– Kétmillió forintom van kint – kesereg.

Szívesen nyitna műhelyt, de a bérleti díjat nem tudja kitermelni. Pedig nagy műgonddal dolgozik.

– Addig nem nyúlok hozzá, amíg nem tudom, az utolsó lécet hogy teszem fel.

Sok év munkaviszony után munkanélküli lett, úgy került egy hajóépítő műhelybe. Addig hajót se látott; pályafutását az oroszlányi bányában vájárként kezdte. A műhelyben kipróbálta magát, ment neki a dolog. Fél év után maszekolni kezdett a balatoni kikötőkben. Amikor a főnöke megtudta, kirúgta. Ferenc nem esett kétségbe, sok kikötői munkája volt. És amikor behozták az országba a túravitorlás Dixie-ket, Ferenc volt az első, aki kiállításra ilyet gyártott. Összesen majdnem húsz kiállításra épített két fürdőszobás, konyhás, kabinos jachtokat.

Testvére is az emeleten lakik, egy barátjával közösen bérelnek lakást.

Mikor Ida visszatér Lalitól, kutyaugatást hallani a folyosóról.

– A miénk ugat, Szutyok. Valaki agyoncsapta az anyját, én meg befogadtam. Három kölyök volt, lyukban születtek. Mikor odalett az anyjuk, szalámival csalogattuk ki őket. Itt aludtak – mutat Ida a padlóra – egy dobozban, cumisüvegből etettem őket.

Nyomatékosan megkér, feltétlen írjam meg: a ház életveszélyes. Hosszan sorolja, hogy a másodikon egyszer leszakadt az erkély, a tűzlépcsőket lezárták, a fenti folyosók végén lógnak a hatalmas üvegtáblák, bármikor kieshetnek, süllyed a ház.

– Itt a lépcsőn lemenni is életveszély. Pista bácsi a sötétben nem találta a lépcső mellett a kapaszkodót, mert ellopták. Leesett, beütötte a fejét, pár nap múlva elhunyt.

Az első emeleten Sanyi bácsi lakása mellett riasztóval ellátott rácsos ajtó. Úgy találtam, a házban az egyetlen, amelyik ennyi biztonságtechnikai eszközzel van felszerelve. Csengetésemre egy világoskék, kétrészes pizsamába öltözött, rövid vörös hajú asszony nyit ajtót. Látogatóban volt nála a lánya, pár perce távozott, a nő épp a hálóba készült.

– Ha még egyszer idejön a tévé… – háborog. – Csak a mocskosságot mutatják! Nekem meg sok ismerősöm van, tudják, rendes családból származom. Mondják majd, úristen, hova jöttél lakni?! Pedig lehet itt normálisan is élni.

Azonnal kiköti: akkor nyilatkozik, ha nem írom meg a nevét. Az asszony – nevezzük Marinak – a 42 négyzetméteres lakásába invitál. Otthona modern, rendezett és jól felszerelt. A bejárati ajtóval szemközt bútorozott előszoba. A szekrény festett, olyan hatást kelt, mintha fából lenne. Mari párja mázolta, szobafestő. Akárcsak a falakat, amelyeket évente festenek.

– A hideg miatt párásodik, penészedik minden – panaszolja a pizsamás nő. – A konyhában alig ötéves a tűzhely, a páralecsapódás apró rozsdafoltokat okoz rajta. Télen nem akar működni a kenyérsütő digitális kijelzője.

A nappaliban elektromos kandalló, Mari születésnapjára kapta a társától. A nagyszobából nyílik a zuhanyzó és a hálószoba. Az utóbbiban ülünk le beszélgetni, ez az egyetlen meleg rész a lakásban. Spórolásból az asszony egyszerre egy helyiséget fűt.

– Elvégzem a háztartást, bebújok – paskolja a franciaágyat –, megy az ágymelegítő.

A sarokban Siesta kályha árasztja a meleget.

– Igaz, hogy a gázkályhát nem volna szabad használni, de nem győztük a villanyt. Előfordult, hogy hetvenezer jött ki az áramra. Az volt a baj, hogy öt éve nyáron költöztem ide. Álmodni se mertem volna, hogy nincs fűtés a házban.

Ajkáról jött, szintén tízemeletesből. Ott minden volt, fűtés, lift, kaputelefon…

– Én, hülye, megörültem, hogy annyiért, amennyit az ajkai lakásért kaptam, itt vehetek másikat.

Kicsit több mint hárommillióért vásárolta.

Mari bányászcsaládban született. Gyors- és gépíróként ő is ott kezdett, titkárnő volt az üzemmérnök mellett.

– Szemét férjem volt, ütött-vágott, tizenegy év után szabadultam meg tőle. 3600 forint volt a fizetésem, és mert meghaltak a szüleim, nem tudtam volna a két gyerekkel hova lépni. A válás után a gyerektartást is csak egy évig kaptam. Az utolsó csekket a férjem nem tudta feladni. Kölcsönkért, azt mondta, majd postán megkapom.

Mari hamarosan egy erőműben kapott munkát, három műszakban dolgozott. Közben elúszott a lakása, amelyet a szülői örökségből vásárolt. Albérletbe ment a gyerekekkel. Ismerőse hívta a csingeri bányába, ahol négy évig hatalmas szeneket válogatott. Mikor kijött a kezén az érszűkület, olyan helyre került, ahol gombokat nyomkodott.

– Hogy a bunkerekben merre menjen a szalag. De ott hideg volt, az ujjaim el-elfagytak.

A lámpakamrában jó sora volt.

– Olyan munkahelyem az életben nem lesz! Meg kellett tölteni a benzines lámpákat, a fejlámpákkal együtt kiosztani, a műszak végén visszaszedni, felseperni, felmosni.

Miután a bányát bezárták, sokfelé feketézett. Közben lánya Veszprémbe ment férjhez, fia pedig a közeli Várpalotára, a honvédséghez került. Ezért költözött Mari Veszprémbe. Egy helyi autóalkatrész-gyártó cégnél kapott állást, onnan ment volna nyugdíjba, de a lába érszűkületes lett. Megműtötték, az ötvenes nő rokkantságin van.

Új párját még Ajkáról ismeri.

– Ide kellett jönnöm, hogy összejöjjünk – mondja nevetve. Együtt apránként újították fel a lakást, azóta négyszer áztak el.

– Úgy tessék elképzelni, hogy a vadonatúj szőnyegpadlót, amelyet egy éve vettem, fel kellett szedni. A parkettát is, mert rohadt. Egy időben fazekak, lavórok álltak a szobában, a plafon leesett, úgy eláztattak minket. Máskor a gipszkarton szakadt le.

Nem tudták kinyomozni, honnan jön a víz. A javítás rettenetes sok pénzükbe került.

– Ide a Köjált se érdemes kihívni, mert csak megbüntetné a házat – szögezi le Mari.

Közös költséget nem fizet.

– Majdnem nyolcezer forintot kellene, de könyörgöm, mire?! Mert időnként elviszik a szemetet? Ezt az összeget akkor állapították meg, amikor még lift, villany, fűtés, meleg víz volt a házban. Ötször szóltam a képviselőnek, még a Tescóban is elkaptam, hogy számolja ki arányosan, mennyit kell fizetni arra, ami van, de nem tett semmit. Volt, hogy a vizet akarták csökkenteni, egy nap négyszer engedték volna egy-egy órára. De a mosás 1 óra 40 perc. Hát akkor hogyan?

Azért is neheztel, hogy utoljára akkor volt lakógyűlés, amikor ideköltözött.

– Miről döntöttek?

– Semmiről, ment az üvöltözés. Amúgy nem kell itt félni, az emberek nem bántják egymást. Olyanokat csinálnak, hogy ha valaki meghal, feltörik, és kipakolják a lakását. Amikor délutánosból jöttem haza a sötétben, csak attól tartottam, hogy egy részegre rálépek.

– Előfordult?

– Szerencsére nem. Másként infarktust kaptam volna.

– Sose akartak innen elmenni?

– Gondoltunk rá, de hogyan? A lakást nem tudnánk eladni. Öregségünkre kölcsönt vegyünk fel? A párom bányász volt, baleset érte, csökkent munkaképességű, kiskönyvvel dolgozik.

Különben szeretnek itt lakni, nem piszkoskodnak senkivel, mindenkinek köszönnek.

– Csendes hely, a kocsma este kilenckor bezár. Nyáron kiülök az erkélyre, épp a Piros 7-es fölé, rádiót hallgatok és varrogatok. Ha mégis zajonganak, rájuk szólok, oszt elhallgatnak. Nem vagyok fajgyűlölő, de az az igazság, ezek a büdös cigányok nem tudnak beilleszkedni. A kocsmából tudjuk, mikor van segélyosztás. Ilyenkor kellene a családsegítőt kihívni.

Ha nem az erkélyen ül, puzzle-t rak ki és gobelinezik. A képeket bekeretezi, és kiakasztja. Az új képeket nem tudja hova tenni, alkotásaival a vécé fala is tele van.

– A pára miatt meggyűrődnek a gobelinek az üveg alatt – mérgelődik.

Neki ez az egy bánata van itt.

Magára zárja az ajtót, és nem érdekli, mi van fentebb.

– Mindig minket keresnek az ottani gondok miatt, pedig az önkormányzatnak  semmi köze a társasházhoz, nincs benne tulajdona – nyilatkozza Horváth György, a veszprémi polgármesteri hivatal szóvivője. Az önkormányzat 2004-ben mégis enyhítette a gondokat: több mint kétmillió forinttal járult hozzá a kifizetetlen fűtésszámlák rendezéséhez. Egyszeri szociális intézkedés volt. A pokoli toronyban élők szinte mindegyike kap valamilyen szociális támogatást. Azonkívül a tűzoltók is hetente itt gyakorlatoznak, próbálnak rendet tartani, elkerülni a tűzeseteket. A jelentős fertőzésveszély miatt időnként a veszprémi közüzemi szolgáltató kimegy, munkájukat az önkormányzat finanszírozza.

Nemrég az integrált városfejlesztési stratégiaprogramban pénzt nyert a város. A forrás felhasználásának feltétele: antiszegregációs programot is végre kell hajtani. A város ötmillió forintot szán a pokoli toronyra. Helyreállítják a bejárati ajtót, pótolják az eltűnt lépcsőkorlátokat.

Kapcsolódó írások:

1. Farkas Tímea: Azonosítatlan repülő tárgy – Miskolci riport Miskolc a rendszerváltozás előtt a nehézipar fellegvára volt, kohászata kétszáz...
2. Rózsa Gyula: Egy magyar nábob (Korniss Dezső-művek a Nudelman-gyűjteményből. Modern Képtár Vass László Gyűjtemény, Veszprém, 2006. július 6. – szeptember 30. ) Rózsa Gyula Egy magyar nábob Járom a galéria kiállítását...
3. P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...