Berlin, 2010. június 5.

Horst Köhler német államfő, nem sokkal az után, hogy hazatért az afganisztáni Bundeswehr-egységeknél tett látogatásáról, interjút adott a Deutschlandfunknak. Ebben egyebek között az alábbi okfejtéssel élt: Mi ott [mármint Afganisztánban] a [NATO-]szövetségesekkel és más nemzetekkel együtt az Egyesült Nemzetek mandátuma, az Egyesült Nemzetek határozata alapján harcolunk… (…) Én azonban úgy értékelem, hogy (…) egy olyan nagyságrendű országnak, amilyen mi vagyunk, ezzel a külkereskedelmi orientációval és ennél fogva a külkereskedelemtől való függőségben tudnia kell, hogy kétes esetben, szükség esetén katonai bevetésre is szükség van, hogy érdekeinket megvédhessük, például a szabad kereskedelmi útvonalakat, például egész régiók instabilitását megakadályozzuk, amelyek biztosan negatívan hatnának ki arra az esélyünkre, hogy kereskedelem révén munkahelyeket és jövedelmeket biztosítsunk. Miközben e szavakat idemásolom, okos laptopom zöld színnel húzza alá az idézetet, s amikor rákérdezek, miért tette ezt, ekként válaszol: Ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni. Ez talán nem is egy mondat.

Megjegyzendő, hogy laptopommal stilisztikai kérdésekben nem mindig értek egyet. Például, ha leírom azt a szót, fene, ugyanezt a zöld aláhúzást kapom, s mellé az üzenetet: Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni. Ha pedig olyasmit találok képernyőre vetni, hogy, teszem azt, valaki politikát, bajt, gyereket stb. csinál, akkor az ige esetében ellenjavaslattal él: tesz, készít, formál, javít. No már most Köhler elnök, mentségére legyen mondva: élőszóban, tényleg kissé terjedelmesen fejezte ki magát. Gyanítom, hogy óvatosságból volt ilyen körmönfont, mert érezte, hogy csúszós talajra tévedt, s lám! Az interjút követően olyan éles bírálatok érték, hogy egyik napról a másikra lemondott államfői tisztéről.

Ezzel szemben egy barátira hangolt tévébeszélgetésben Dúró Dóra, a Jobbik szóvivője elég egyszerű mondatokban fejezte, pontosabban, vágta ki magát. Az újságírónőnek arra a kérdésére, hogy a Jobbik, amennyiben cáfolni szeretné a vele kapcsolatos ellenérzéseket, miért nem vesz részt, mondjuk az „Élet Menete” rendezvényen, ekképpen reagált: Mi elsősorban a magyarságnak a kérdéseivel foglalkozunk: a holokauszt, az nem elsősorban a magyarságot érintette, hanem inkább a zsidóságot. Mi inkább szeretnénk Trianon-felvonuláson részt venni. Ezt a szöveget laptopom szemrebbenés nélkül elfogadja, pedig legalábbis az elsősorban és az inkább sunyiság- és gyávasággyanús duplázódását helyre kellene tennie, mondjuk, efféle megjegyzéssel: Figyelem! Szószaporítás! Kérjük tömörebben! Ha lehet, még őszintébben! Vagy, mondjuk, szinonimákat kínálna az elsősorban kifejezéshez: mindenekelőtt, főleg, javarészben, zömmel, kivált stb.

Hamisítatlan magyar kedélyességgel működött közre az interjúban Vágó Gábor LMP-s választmányi tag és képviselő, aki a Jobbikkal kapcsolatos, mosolyogva előadott kifogásait arra korlátozta, hogy Vona emberei a választási kampány során túl gyorsan akartak nagyra nőni. Vagyis meg kell adni: azért talált némi hajszálat – pardon, laptopom!  az ürülékben. Érdekes még a párt első reagálása öt nappal a felháborodást kiváltó interjú megjelenése után: Tájékozódni akar az LMP arról, hogy (…) Vágó Gábor milyen kijelentéseket tett (…) interjújában. Tájékozódni? Hát eddig mit csinált (tett, készített, formált, javított)? Hasztalanul keresgélt volna a világhálón? Nemá! Ezt a szót laptopom visszadobja, alternatív javaslatai: nemű, nemé, nem. Kéz kezet most, senki sem felelős, van itt, kérem, szólásszabadság, nem úgy, mint abban a kib@szott Németországban! Laptopom hárítja az ügyesen képernyőre vetett csúnya szót, ellenjavaslatai: kín, ki, valamint SZOT, utóbbi, ha valaki már nem tudná, a valaha volt Szakszervezetek Országos Tanácsának rövidítése.

Szőcs Géza ügye foglalkoztat mostanában, nemcsak azért, mert a hetvenes évek végén baráti kapcsolatba kerültünk egymással, hanem aktualitás okán is. Egy héttel ezelőtt a költő közzétett egy Orbán Viktornak címzett levelet, amelyben tiltakozott az ellen, hogy a külföldi magyar intézeteket kivonják a Nemzeti Erőforrások Minisztériumának hatásköréből, és áthelyezzék a Navracsics Tibor által gondozott közigazgatási tárcához. Kulturális államtitkárként minősíti a határozatot, amelyet ezek szerint előzetesen nem beszéltek meg vele: E képtelen megoldás ellen a históriai, szimbolikus és gyakorlati érvek sokasága szól, legfőképpen azonban az a politikai megfontolás, hogy ennek a döntésnek elkeserítő üzenete lenne a kultúra fontosságában bízó értelmiségi osztály, ezen belül elsősorban a művésztársadalom számára, amelynek nagy része e pillanatban még lelkesen bízik az új kormányzat kultúra melletti elkötelezettségében. Úgy is, mint valamikori intézetvezető, spontán módon üdvözöltem magamban Szőcs tiltakozását. Valóban nem jó, ha a kultúrpolitikának ez az érzékeny területe kikerül a szakma ellenőrzése alól, különös tekintettel Orbán kötcsei beszédére, amelyben az eddigi „duális erőtér” felszámolását hirdette meg a kultúrában is.

No de mi történt azóta? Mindenekelőtt Szőcs a kritika dacára megkapta államtitkári kinevezését, amihez csak gratulálhatok. A következő héten pedig egyszerre több megnyilatkozását is olvastam. A pécsi színházi találkozón ez hangzott el: Nemcsak azt gondolom, hogy a világ egy óriási színház, és benne komédiás minden ember, hanem mindenekelőtt azt gondolom, hogy a színház nem más, mint egy kicsinyített világ. A színész pedig egy olyan lény, akiben sűrített módon mutatkozik meg az emberi lényeg, ideértve annak szövevényes belső energiarendszerét. Szép, emelkedett szöveg. A trianoni évfordulóval kapcsolatos: Annak az egykori államnak az épsége, egykori körvonalai már nem állíthatóak vissza, de az Európai Unió esélyt kínál számunkra a nemzet határok feletti újraegyesítésére. E józan szavakon sem lehet kivetnivalót találni.

A harmadik megnyilvánulás pedig, a Nagyítás című folyóiratban közölt felszólalása, majdnem megrendítő. Szőcs ebben, Temesi Ferenc szegénységének ecsetelése után ekként szövi tovább mondandóját: De itt van Tamás Gáspár Miklós is, akivel lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni – én többnyire nem értek vele egyet. De hát ő nemcsak és nem elsősorban publicista, hanem kivételes képességű és műveltségű gondolkodó, nem sikerült ennek megfelelő feladatot találni számára, ami még akkor is vállalhatatlan, ha ő maga mindent el is szokott követni azért, hogy összevesszen munkaadóival. Ami engem illet, nem szeretném, ha arról a kormányról, amelyben hasznos szeretnék lenni, azt jegyezné fel az utókor, hogy ennek működése alatt fordult fel, pusztult éhen, bolondult meg vagy vándorolt ki Tamás Gáspár Miklós. Hát ne is! Borzasztó lenne, nota bene főleg a kormány szempontjából, hiszen, ha jól értem, az érintetteknek már voltaképpen mindegy lenne. Én Feriért és Gazsiért is, amúgy pártsemlegesen, egyaránt aggódom. Leginkább mégis Szőcs Géza helyzete nyugtalanít, mert ebből a szövegből sem derül ki, hogy sikerül-e majd a kormányban „hasznosnak lennie”? Mi lett a múlt hét végi nyilatkozatban felvetett kérdéssel? Visszavonták volna az „elkeserítő üzenetet”, s az intézetek a hagyományos tárca kebelében maradnak? Vagy győzött a navracsicsi irány, s ha igen, akkor mit szól ehhez az érintett? Hír eleddig egyik változatról sincs.

Gézám, ütném meg legszívesebben a régi kolozsvári hangot, lehet, hogy Ceausescu alatt egyszerűbb volt az élet?

Környékemen rohamosan épülnek le a kisüzletek. Egyik napról a másikra megszűnt egy cukrászda, felszámolt egy szusi-bár, és bezárt törzshelyem, a Völkerfreundschaft, azaz a Népek Barátsága kiskocsma is. A nehéz helyzetben lévő aprócska cégek szolgáltatásbővítéssel próbálják magukat felszínen tartani. A szemközti vegyesboltban internet és olcsó telefon működik, az arab cipész egyben kulcsmásoló (e két szakma valójában már összetartozik), s újabban ruhaalakítást is vállal. Gondolom, nem úri passzióból teszi, két üzletből is nehéz megélni, mint József Attila írja, „az adó hosszú, nagy a bér”. Legújabban a nyomtatóalkatrészeket és nyomdafestékeket kínáló Schönhauser-strassei bolt szélesítette ki profilját: lehet ott postai küldeményeket feladni, bélyeget és egyéb értékcikkeket vásárolni is. Vagyis a boltvezető havi összegért átvállalta a Deutsche Post feladatainak egy részét. Ez pedig üdvös dolog, mert a környéken lassan kihalnak a postahivatalok, a legközelebbi is immár három villamosmegállónyira van.

Ám épp ez a bökkenő. A német posta részvényei erősen lefelé tartanak, mostantól online szolgáltatásokat is vállal, a várható nyári forgalomcsökkenésre a kézbesítők számának megnyirbálásával reagál. A fenntartó konszernnek hovatovább a Postbank maradt egyetlen sikerágazata, oda menekítik a részlegekben fölöslegessé váló munkaerő egy részét, mi több, a pénzintézet több mint háromszáz vidéki részleget fel is vásárolt. Ám a pénzpiacon is elég feszült a helyzet, a Commerzbank most nyelte le végleg a súlyosan értékcsökkent Dresdner Bankot, amely eddig az Allianz biztosító tulajdona volt. Az viszont, mint hírlik, a bizonytalan európai helyzet miatt jelenleg kínai üzletek felé kacsingat. A nagyok szárnya alá való behúzódás tehát legföljebb ideiglenes megoldást hozhat. Nem akarok vészmadárkodni, de ha ez így megy tovább, ateista létemre én sem látok más kilábalást, mint hogy a Jóistent für alle Fälle mégiscsak vegyék fel a Grundgesetzbe, a német alkotmányba. Másnap azután még mindig megnézhetjük, hogyan reagál a tőzsde.

Kapcsolódó írások:

1. Dalos György: Politikai kánikula, avagy folyt. köv. Berlin, 2010. július 7. Mint múltkoriban (MV, 2010/7) szóvá tettem,...
2. Dalos György: Fantomképek Berlin, 2010. április 7. Reggel, még kissé kábán, merthogy a...
3. Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese: itt...
4. Dalos György: Még mindig az irodalom Berlin, 2010. január 14. Meghalt Györe Imre, ultrabalos ifjúságom egyik...
5. Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...