5

A rádiót és televíziót felügyelő testület létrehozása egybeesett a népszavazási kampány finisével. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a különböző szakmai szervezetek megkésve és nem igazán hatásosan tiltakoztak. A fellelhető nyilatkozatok közül a Nyilvánosság Klubé volt az első (1989. november 23.) és a célirányosabb: „Vétkes könnyelműség a nemzeti tájékoztatási eszközöket több párt felügyelete alá helyezni. Ez a felügyeleti rendszer kiszolgáltathatja a civil társadalmat a politikai manőverezésnek.” A Magyar Film- és Tévéművészek Szövetsége Televíziós Tagozatának Választmánya november 26-án adta közre állásfoglalását. A terjedelmes dokumentum azonban olyan körülményes (óvatos?), egyszerre minden problémát felvetni és felölelni akaró, hogy ember legyen a talpán, aki kihámozza a lényegét. Hadd álljon itt ízelítőül egy részlet: „A legutóbbi napokig élt bennünk a remény, hogy a monolitikus politikai hatalom összeomlását követően a kormány olyan szakértő vezetést szervez ennek az intézménynek az élére, amelyik az átmeneti időszakra való tekintettel – minimális átszervezéssel – lehetővé teszi a minden irányzatnak esélyegyenlőséget biztosító független nemzeti televíziózás kialakítását és működését. A kormány a jelek szerint nem vállal felelősséget a televízióért. Az elmúlt napokban kinevezett bizottság lehetetlen feladat előtt áll. Javító szándéka és igyekezete ellen nem emelhetünk előre kifogást, de az a tény, hogy sem a televízióhoz értő független szakemberek, sem a szervezésben és üzemgazdaságban jártas személyiségek nincsenek a teljhatalommal felruházott testületben, az intézmény kinevezett vezetői pedig alkalmatlanok a vezetésre, parancsolóan vetíti előre a televízió működésképtelenségének a veszélyét.”

Ma már tudjuk: egy a rádiós és televíziós szakma részéről ezekben a napokban egységesen és határozottan kimondott „nem” valószínűleg meghátrálásra késztette volna a közben a népszavazáson vereséget szenvedett Pozsgayt (MSZP-t) és az MDF-et, és más pályára állíthatta volna az elkövetkező évek, évtizedek médiatörténéseit. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még lehetőség lett volna a nyilvánosság szakmai alapon álló és a pártoktól relatíve független felügyeletének megszervezésére. A Felügyelő Bizottság lényegében csak a megalakulását követő pár napban tevékenykedett, a népszavazást követően, az év végéig hátralévő alig egy hónapban látható és érdemi munkát nem végzett. (Mint azt a későbbi eseményekből látni fogjuk: nem tétlenkedett, hanem – a tagok egy részének inkább testhezálló – kamarilla jellegű, titkos szervezkedést folytatott.) Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy sajnos a rádiósok és a tévések nem ismerték fel a kínálkozó lehetőséget, nem voltak tisztában az erőviszonyokkal, így elmulasztották a lehetőséget, hogy kiálljanak saját és közönségük érdekeiért. A dolog azonban bonyolultabb ennél, és visszavezet írásunk kiindulópontjához.

A politikát, a politikussá váló értelmiségieket, a politika közelébe került rádiós és televíziós újságírókat ugyanis a rendszerváltás folyamatában szinte csak és kizárólag a rádiózás és a televíziózás egyetlen metszete, a politikai eseményekhez kapcsolódó híradások, háttérműsorok érdekelték. Minden valószínűség szerint szerepe volt ebben annak is, hogy végre meg- és felszabadultak a szocializmus lefojtott sajtógyakorlatától, és szabadon élhettek szakmai szenvedélyüknek. Okkal feltételezhetjük azt is, hogy őket is megérintette – még ha csak közvetetten is – a politikacsinálás szele, a hatalom közelsége. Élvezték, hogy közvetve-közvetlenül befolyásolni képesek az eseményeket. Megszédítette őket a történelem kézzel fogható közelsége. A szabadság és a függetlenség mellett sokakban nem alakult ki a megfelelő arányérzék és a távolságtartás képessége. Hozzáállásuk egyenes következménye, hogy arról, hogy a rádió és a televízió műsoridejének jelentős részét nem a hírek, hanem más műsortípusok töltik ki, hogy a nézők a politikai információkon kívül másra is vágynak – gyakorlatilag megfeledkeztek. Erről nem volt szó se akkor, se a későbbiekben. A politikai események sodrában, az elsősorban közéleti műsorokban érdekelt rádiósok és a tévések asszisztenciája mellett végzetesen elhalványult, háttérbe szorult a közmédiumok kulturális jellege és tevékenysége.

1989 őszétől a politikusok egy része (a rendszerváltó pártokban tevékenykedő értelmiségiek jelentős részét is beleértve) csak a tömegeket, a majdani választópolgárokat befolyásolni képes hírközlési médiumot, a hatalom megszerzésének egyik fontos eszközét látta a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Úgy tűnik, hogy különösen a magukat nép-nemzeti érzületűként definiálók érezték úgy, hogy azé a hatalom, aki megszerzi a két intézményt, sőt az a gondolat is fokozatosan teret kapott, hogy akié a hatalom, annak automatikusan joga van a két közmédium irányítására, befolyásolására. És ehhez az elgondoláshoz többen épp a népszavazás – számukra kedvezőtlen – eredményéből nyertek megerősítést.

A rendszerváltás első próbája, mondhatni erőfelmérése a négyigenes népszavazás volt, amelyen a választásra jogosultak 58,03 százaléka, azaz közel 4,3 millió ember vett részt. Vagyis az MDF bojkottfelhívása nem ért célba, a párt kudarcot szenvedett. Ugyanakkor a népszavazást kezdeményező pártok számára legfontosabb kérdésre („Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?”) csupán 6101-gyel több igen szavazat érkezett (50,07 százalék), mint a nemre (49,93 százalék). Ebben a tekintetben tehát a Fidesz, az SZDSZ, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt sem érezhette magát „nagyon” győztesnek. Az „alig” vesztesek sorát gyarapította az MSZP és személy szerint Pozsgay Imre, aki végleg elbúcsúzhatott a köztársasági elnökségtől. Azt, hogy a különböző pártok zárt ajtók mögött hogyan, mennyire objektíven értékelték, értékelték-e egyáltalán a választási eredményeket, nem tudjuk. De hogy a rádió és a televízió lehetséges szerepéről, befolyásoló képességéről egyes pártoknál szó esett, és hogy a két elektronikus médiummal kapcsolatban „valakik” döntöttek a további teendőkről is, az 1990 első napjaiban világosan kiderült.

A kormány január 4-i ülését követő esti szóvivői tájékoztatón alapvető változásokat jelentettek be. Kiderült, hogy az államminiszter a rádió és a televízió felügyeletével kapcsolatos előterjesztést nyújtott be, amelyet a minisztertanács elfogadott. E szerint: 1. Részben ismét Pozsgay felügyeli a két legnagyobb médiumot. 2. A Felügyelő Bizottság feladata némileg módosul: „alapvető szerepe és funkciója, fő feladata a választási küzdelem idején a Magyar Rádióban és Televízióban biztosítani, hogy azok politikai működése a pártérdekek fölött álló, nemzeti médiához méltó legyen. A bizottság feladata az esélyegyenlőség és a pártatlanság ellenőrzése, s emellett személyi kérdésekben, bizonyos szervezeti és tervezési kérdésekben javaslatot tesz, ajánlásokat készít a kormány számára.” 3. A Magyar Televízió élére elnökséget neveznek ki, és mind a testületnek, mind annak elnökének mandátuma határidő nélküli.

A televíziót irányító elnökséget már aznap délután be is iktatták. Tagjai Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölky János, Gombár János, Horváth Ádám, Kővári Péter, Pálfy G. István és Vitray Tamás. És természetesen az elnökség elnöke, Nemeskürty István. A szóvivői tájékoztatón Pozsgay „rámutatott: az ismert történész és író közéleti munkásságával, ugyanakkor pártonkívüliségével és pártatlanságával egyik személyi garanciája lehet a televízión belül a nemzeti célok elérésének”. És valóban. Ki lehetne erre érdemesebb, mint a tiszteletre méltó „tanár úr”, aki a közelmúltig a Pozsgay vezette Hazafias Népfront művelődéspolitikai bizottságának is elnöke volt, és akinek a nemzethez való katonás kötődését a Magyar Népköztársaság forradalmi munkás-paraszt kormánya már 1969-ben A Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával ismerte el?

Ha mai szemmel ránézünk az elnökség listájára, elsőre semmi furcsa nem tűnik fel: a névsor lényegében a Magyar Televízió éppen regnáló főszerkesztőit, illetve vezető rendezőjét tartalmazza. A hiány azonban árulkodó: nem szerepel a kinevezettek között a Híradó és A Hét főszerkesztője, Aczél Endre, valamint az akkoriban önálló kettes csatorna igazgatója, Baló György. Van viszont egy „kakukkfióka”, Pálfy G. István, aki bár televíziós volt hosszú ideig, akkor már öt éve nem az intézmény munkatársa, kinevezése pillanatában éppen a Népszava főszerkesztője. A szóvivői tájékoztatón Pozsgay a televízióban kialakult vezetői válsággal magyarázta az elnökség kinevezését. Valóban, a Magyar Televízió elnöke, Bereczky Gyula 1989. december 31-i hatállyal lemondott posztjáról, de hagyott maga mögött elnökhelyetteseket, Murai Györgyöt és Nemes Pétert. Az államminiszter azonban nem kockáztatott. A kormány – Pozsgay javaslatára – inkább megszüntette az elnöki és az elnökhelyettesi posztokat, és felmentette a két elnökhelyettest, így teremtve meg a lehetőséget az elnökség létrehozására. Az elkövetkező napok eseményei látványosan bizonyították, hogy nagyon is értő kezek nagyon megfontoltan állították össze az új testületet.

Az elnökség elnökeként Nemeskürty két feladatot kapott. Az egyik közismert, hiszen alig állt munkába az új testület, máris komoly visszhangot kiváltó döntést hozott. A hivatalos közleményt idézem: „1990. január 9., kedd – A Magyar Televízió Elnöksége Aczél Endrét felmentette a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV Elnökségének tagját bízta meg a főszerkesztői teendők ellátásával – jelentette be közleményében az intézmény elnöksége. Nemeskürty István, az MTV újonnan kinevezett kollektív vezető testületének, az elnökségnek az elnöke az MTI érdeklődésére nem indokolta bővebben a döntést. Hangsúlyozta azonban, hogy az elnökség egyhangú határozatot hozott erről, s – mint mondotta – ezért sem kívánja saját véleményét kifejteni e kollektív elhatározásról. S azért sem – tette hozzá –, mert Aczél Endre szakmai kvalitásait változatlanul sokra becsüli, személyével szemben semmiféle ellenérzést nem táplál. Ám az elnökség úgy ítélte meg, hogy a televízióban kialakult jelenlegi helyzetben a vezető-cserére feltétlenül szükség van. Aczél Endre felmentésével kapcsolatban nem kívánt nyilatkozni az MTI-nek.”

Ha alaposabban megvizsgáljuk a fenti hírt, több elgondolkodtató részletet találunk benne: 1. Nemeskürty – a nyilvánosságot képviselő MTI-nek – nem indokolta bővebben a döntést; 2. Az elnökség egyhangú határozatot hozott; 3. Nemeskürty Aczél szakmai kvalitásait változatlanul sokra becsüli; 4. Az elnökség ítélte meg úgy, hogy a kialakult helyzetben vezetőcserére van szükség. Ha jobban belegondolunk, az MTI híréből egészen kafkai helyzet bontakozik ki: van egy elnökség, amely a kialakult – bővebben nem részletezett – helyzet miatt elmozdítja az elnökség elnöke által szakmailag nagyra becsült főszerkesztőt. Ha, mint a „tanár úr” mondja, egyhangúlag döntött a testület, akkor Nemeskürty is megszavazta az általa szakmailag nagyra becsült kolléga elmozdítását. De miért kell elmozdítani egy szakmailag alkalmas főszerkesztőt? Persze a kérdés – nemcsak a múltból előre, hanem a mából visszanézve is – költői.

Nehéz szívvel írja le az ember, mert annyira kisstílű és nevetséges, de lényegében azért, mert – mint már fentebb részleteztem – 1989 novemberében az Aczél által főszerkesztett hírműsorok – akarva-akaratlanul, de mégis – vérig sértették Pozsgay Imrét, mert nem tudósítottak a politikus amerikai útjáról az általa elvárt módon és terjedelemben. Legalábbis ezért is. És kellett a hely a Pozsgayhoz, Csurkához lojális új főszerkesztőnek. Hiszen egy viszonylag jól körülhatárolható csoport már egy ideje a tájékoztatási hatalom, a Magyar Televízió hírműsorainak megszerzésére tör. Nem a véletlen műve, hogy Csurka a Vasárnapi Újságban erős hátszelet ad az elnökség döntésének, „Aczéllal kapcsolatban Kun Bélát és a zsebre vágott dohányt emlegetve” (erről bővebben később). Az sem a véletlen műve, hogy épp Pálfy G. váltja Aczélt. Hisz emlékszünk, alig egy évvel korábban, Csurka és Pálfy G. egymást követően szólalt fel a Filmszemlén…

Nincs olyan hírműsor, amely mindenki tetszésére szolgálna. A politikusok elvárásai és az újságírás szakmai szabályai sokszor homlokegyenest eltérőek. Az Aczél-féle Híradó nem volt hibátlan, a legkomolyabb kritikusai azonban ebben az időszakban éppen az SZDSZ és a Fidesz politikusai voltak. A nézők azonban szerették és hitelesnek tartották. Hogy személyesen Pozsgay áll az elnökség egyhangú döntése mögött, azt az MTI tudósításából tudjuk, maga Nemeskürty árulta el Aczélnak: „A magánbeszélgetésen közölte azt is a főszerkesztővel – s e mondat pontos idézését kérte az újságíróktól Aczél Endre –, hogy a háttérben az államminiszter áll. Pozsgay Imre azt az óhaját fejezte ki előttem (értsd: Nemeskürty István), hogy téged (Aczél Endre) váltsalak le, és nevezzem ki a Híradó főszerkesztőjének Pálfyt, aki Pozsgay teljes bizalmát élvezi.” (Nemeskürty utóbb, a Híradó stábértekezletén már tagadta ezt a momentumot.)

A független és szakmai alapon álló televíziózás ideája, ideálja és illúziója ekkor foszlik szét örökre. Hazugság, árulás, gyávaság, irigység, sértődöttség, haszonlesés, a politikát kiszolgáló megalkuvás színezi a képet, és jellemzi – tisztelet a kivételnek – a résztvevőket akkor is, ahogy ma is. Hiába állt fel Aczél felmentését követően tiltakozásképp a Híradó szinte teljes vezetése (Rangos Katalin, Elek János, Kaplár F. József és Sándor István), ha Bánó András hajlandó volt megcsinálni az aznap esti adást. Hiába derült ki, hogy Nemeskürty közlésével ellentétben valószínűleg nem volt testületi döntés, ha az elnökség tagjai soha nem tiltakoztak nyilvánosan a nevükben hozott lépés ellen, és egyedül Horváth Ádám vonta le az eseményekből a konzekvenciát, és alig pár nappal a testület létrejötte után lemondott a tagságáról. (Sőt Pálfy G. egy 2004-es interjúban azt mondta: „Vitray Tamás biztosított arról, hogy nem lesz semmiféle sztrájk, mert ha igen, akkor ő maga fog kiülni a képernyőre.” In: „…az rendszerváltoztató Híradó volt” Médiakutató, 2004. Tél.) A szakmai szolidaritás hiánya és az értékek feláldozása a politika oltárán jelentős életműveket nulláz le, és olyan szakmai pozíciót lehetetlenít el, tesz „vállalhatatlanná”, mint a Híradó főszerkesztői. Hiszen mégiscsak abszurd, hogy 1990 és 2010 között, húsz év alatt, több mint 15 egymást váltó vezetője legyen egy hírműsornak!

A mából visszatekintve nagyon ismerős, de akkor is elszomorító a televízióban történteket követő szerecsenmosdatás. A Felügyelő Bizottság titkára, Szilvásy György az MTI-nek adott közleményben (1990. január 11.) magyarázkodott, hogy Pozsgaynak (a főnökének!) nem lehet köze a médiumokat közvetlenül érintő semmilyen kérdéshez, hisz nincs erre törvényi felhatalmazása. Nagyon nem győzhette meg a nyilvánosságot, mert pár nappal később, január 16-án maga Pozsgay kénytelen közleményt eljuttatni a Távirati Irodához: „A Minisztertanács legutóbbi ülésén rám bízta a rádió és televízió kormányzati felügyeletével kapcsolatos feladatok egy részét. A magyar ellenzéki politikai élet egyes képviselői és különböző szervezetek bírálták ezt a döntést, mondván, hogy olyan személy nem lehet a nemzeti médiák felügyelője, aki a Szocialista Párt választási munkájának politikai irányítója. A bírálókat az az ellenőrizhető tény sem zavarta, hogy a felügyeletről szóló rendelet az államminiszterre egyetlen olyan feladatot sem bíz, amely politikai vagy személyi ügyekben számára hatáskört, döntési lehetőséget adna. Ennek ellenére olyan döntésekkel hozták összefüggésbe a nevemet, amelyekben hatásköröm szerint részt nem vehettem. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a bontakozó magyar demokráciában megjelentek olyan politikai erők és szervezetek, amelyek a múlóban lévő régi hazugságok helyét nem az igazsággal, hanem új hazugságokkal kívánják betölteni. De ez is tény, kezdeni kell vele valamit. A hamis beállítás és rossz látszat ellen is küzdeni kell. Valóságos parlamentáris viszonyok között és tisztességes nyilvánosság mellett erre megvan az intézményes megoldás, a normális politikai kultúrában pedig a szükséges tolerancia. Mivel ez ma még hiányzik, így csak személyes döntést hozhattam. Úgy határoztam, kérem a kormányt, hogy a rádió és televízió felügyeletével összefüggő feladatok alól mentsen fel, bízza azt más kormánytagra. Még a látszatát is kerülni szeretném annak, hogy nevem bármiféle összeférhetetlen dologgal kapcsolatban legyen.”

Ha igaz, amit Nemeskürty Aczélnak mondott, akkor Pozsgay hazudik, közleménye a magyar politikatörténet egyik legképmutatóbb dokumentuma. Ha hihetünk Pálfy G. Istvánnak, akkor Pozsgay abban az időszakban is belefolyt a médiaügyekbe, amikor erre semmilyen felhatalmazása nem volt. A korábban hivatkozott interjúban Pálfy ezt mondja: „Ám közben megalakult a televíziós kuratórium [Felügyelő Bizottság] is, amelynek záros határidőn belül fel kellett állítania az elnökséget, ezért mindenkit meghallgatott, aki valaha pozitív szerepet játszott az MTV-nél, többek közt engem is. Koncepciókat kellett kidolgoznunk, és ezek alapján döntöttek. Pozsgaynak Nagy Sándorral azért kellett tárgyalnia, mert én, aki alig három héttel korábban igent mondtam a Népszava főszerkesztőségére, nem mondhattam ugyanarra három héttel később nemet, tehát ők a fejem fölött egyeztek meg. Így kerültem az elnökségbe. A Híradóról akkor még szó sem volt.”

Márpedig ha a Felügyelő Bizottság Pálfy G. István elnökségi tagságáról szóló döntését követően Pozsgay tárgyalt Nagy Sándorral, és nem a testület koordinátora, Kőhalmi Ferenc, akkor az államminiszter olyat tett, amire nem volt felhatalmazása. Persze lehet, hogy Pálfy G.-t megcsalja az emlékezete, hiszen például 2004-ben azt állítja: „Nemeskürty István Aczél Endrét egy tízperces tárgyalás során távolította el, rendkívül katonás módon, majd az előre összehívott összhíradó-értekezleten bemutatott mint főszerkesztőt, és kiment.” Aczél Endre az 1990. január 12-én tartott sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy egy péntektől (január 5.) hétfőig tartó egyezkedési folyamat végén került sor az eltávolítására, és közben az is felmerült, hogy ő maradjon A Hét főszerkesztője, vagy legyen külföldi tudósító, sőt volt egy pont, amikor Nemeskürty megígérte, hogy a helyén maradhat, és Pálfy G.-nek keresnek más helyet a televízióban.

Elképzelhető, hogy a tisztességben megőszült Nemeskürty milyen kínban érezhette magát ezekben a napokban. De azért ne sajnáljuk, nem volt kötelező elnökségi elnöknek lenni. És a „tanár úr” lényegében szemrebbenés nélkül, katonásan végrehajtotta azt, amivel Pozsgay (és ne hagyjuk ki a Kőhalmi Ferenc vezette Felügyelő Bizottságot se) megbízta.

Illetve csak a felét. Fentebb azt írtuk, hogy az elnökség elnökeként két feladatot kellett teljesítenie. Az egyiket, Aczél menesztését, ha kisebb zökkenőkkel is, de megoldotta. A másikba viszont beletört a bicskája. Ha visszaemlékszünk, a Filmszemlén a Magyar Televíziót súlyos bírálatok érték amiatt, hogy két csatornáját önállóvá alakította. A kettes csatornát vezető Horvát János így fogalmazott: „a magyar filmes társadalom igen koncentrált támadást indított a televízió ellen. Azt mondták, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kettészakadjon a televízió, egy kézben kell erősen összpontosítani a vezetést.” Nemeskürty másik feladata tehát – az iméntiek fényében nem meglepő módon – a kettes csatorna önállóságának megszüntetése volt.

A magyar médiatörténetnek erről a pontjáról nincs írott dokumentum. Húsz év múltán már a pontos dátumot is a feledés homálya borítja, csak annyi bizonyos, hogy pár nappal az elnökség megalakulása után történt. Nemeskürty magához rendelte a Horvát János helyébe lépő Baló Györgyöt, és közölte vele, hogy azt a feladatot kapta, hogy szüntesse meg a kettes csatornát. Baló pedig közölte vele, hogy rendben. Majd elment, hogy tájékoztassa erről a munkatársait. Mivel a szerkesztőség szinte minden tagja bent tartózkodott, köztük a magyar televíziózás három legnagyobb sztárja, Antal Imre, Déri János és Kudlik Júlia is, Baló úgy döntött, meginvitálja Nemeskürtyt, jelentse be személyesen a döntést.

A több mint kétórás megbeszélés hátborzongató élménnyel gyarapította a résztvevőket. Világosan kiderült, hogy Nemeskürtynek fogalma sincs arról, hogy mi a TV2, amit éppen meg óhajt szüntetni, hogy elképzelése sincs arról, mit jelent a csatorna élő adásfolyama, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori filmes szakember lényegében nem néz televíziót, vagy ha néz is, arról, hogy hogyan készül a műsor, halvány segédfogalma sincs. E sorok írója jelen volt ezen az értekezleten. A mai napig emlékszik arra , hogy milyen kínos volt látni a „tanár urat” a helyzet fogságában, felismerni azt, hogy Nemeskürty a megbízói által a szájába adott mondatokat szajkózza, minden különösebb meggyőződés nélkül. Kudlik Júlia és Antal Imre pedig türelmesen elmagyarázta a televízió elnöksége elnökének, hogy mi a különbség a stúdióban álló kamerák és a forgatásokon használatosak között. És persze emlékezetes marad az is, hogy végignézhette, hogyan eszmél rá Nemeskürty arra, hogy lényegében „megvezették”, és a Magyar Televízió egyetlen korszerű és ütőképes csapatát akarják vele eltakaríttatni.

De ez – akkor – nem következett be. Nemeskürty, becsületére legyen mondva, visszakozott, és valamilyen módon a megbízóit is lebeszélte terveikről. A magyar televíziótörténet legmodernebb és legprogresszívebb kísérletének megszüntetése, a TV2 önállóságának felszámolása Hankiss Elemér nevéhez fűződik.

6

1990. február 3-án nyílt meg a XXII. Magyar Filmszemle. Egy évvel korábban, az előzőn indult meg a Magyar Televízió és általában a közszolgálati médiumok biztosította nyilvánosság elleni támadás. Vizsgáljuk meg, mi történt egy év alatt, és mi milyen következményekkel járt!

1989-ben az első hozzászóló Csurka István volt, aki lényegében saját televíziócsatornát követelt a rendszerváltó erőknek. Bár a felvetésre intézményes és hivatalos válasz nem született, a novemberben létrejött Felügyelő Bizottságba többségében MDF-szimpatizánsok kerültek. Így 1990 január elejétől, a szintén több MDF-es vonzalmú tagot (Chrudinák Alajos, Czigány György, Kővári Péter, Nemeskürty István, Pálfy G. István) számláló elnökség jóvoltából nem egy, hanem a Magyar Televízió mindkét csatornájának hírműsorai a Demokrata Fórumhoz és Pozsgayhoz lojális főszerkesztő irányítása alá kerültek. Aczél „puccsszerű” eltávolítása már a médiaháború része volt, és Csurka megbízható nehéztüzérségként ki is vette a részét a harcból. A Vasárnapi Újság január 14-i számában a következőkkel ébreszti hallgatóit, új, addig szinte ismeretlen hangot ütve meg a magyar közbeszédben: „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk…”

Az egyértelműen a politikai ellenfeleket célzó lövéseket követően már egyenesen a televíziósok ellen indított támadást: „…Ha példának okáért egy televíziós főszerkesztő ekkora cirkuszt képes csinálni a saját kis állásügyéből, ha egy műsorszerkesztőség vezetői, vezető riporterei egy szempillantás alatt elfeledkeznek arról, hogy mit tettek az elmúlt évtizedben a most már szétesett Kádár–Aczél-rendszerért, külföldi tudósítóként, Grósz Károly Amerikába kísérőjeként, hogy akkor soha egy vakkantás erejéig nem kívánták szolgálni a demokrácia ügyét, hogy magyarkodásnak nevezték az erdélyi kérdésről műsort készítőket, hogy hazudtak, hazudtak és hazudtak, és ehhez csatasorba állt a fél magyar sajtó, akkor bizony az anarchia itt van a kapuban, ha nem a falakon belül…”

Csurka trükkje az, hogy összemossa a politikát és a médiát, azzal az „összetartozással” vádolja ellenfeleit, amit amúgy a saját oldala valóban megvalósít. Hisz Pálfy G. István egyértelműen „a politika”, egy politikus kiválasztottjaként kerül a főszerkesztői székbe. Igen, lehet, hogy a magyar sajtó egy része 1990 elején a Fidesszel és az SZDSZ-szel szimpatizált, de ez már egy folyamat következménye volt, és a többségtől távol állt bármiféle elvakultság. Korábban már részletesen kifejtettük ennek okát, és mi tagadás, a Csoóri–Pozsgay-hívekkel telepakolt Felügyelő Bizottság létrejötte vagy az MTV elnökségének furcsa megalakulása és első döntése csak még inkább eltántorította az MDF-től a sajtó egy részét. Fentebb már írtuk, hogy Csurka kettős mércével mér: az imént idézett, az elmúlóban lévő rendszer kiszolgálását felhánytorgató sorok kapcsán az MTV elnökségének tagjai – elsősorban maga Nemeskürty István – is elgondolkodhattak a saját múltjukról. Csurkáról, a sikeres drámaíróról, a Vígszínház házi szerzőjéről és beszervezett III/3-as ügynökről nem is beszélve.

Pálfy G. István, aki az 1989. februári tanácskozáson „hiteles információkat” követelt, 1990 februárjában már maga felelt a hiteles tájékoztatásért a legnagyobb elektronikus médiumban. Hogy hitelesnek lenni nehéz, azt jól jelzi a Fidesz választmányi tagjának, Hegedűs Istvánnak egy megjegyzése a főszerkesztőváltást követően. Az MTI híre szerint Hegedűs „az új híradóval szemben konkrét kifogásként említette, hogy a Fidesz küldöttségének prágai találkozóját Václav Havellel úgy kommentálta [mármint a Híradó], mint »magyar fiatalok találkozását a csehszlovák államfővel«”.

Pálfy G. legnagyobb bűne – igen, bűne –, hogy a Pozsgay–Csoóri–Csurka-kör intencióinak megfelelni akaró munkásságával esélyt sem adott az objektív híradózás kialakulására a rendszerváltás időszakában. A hírműsorok főszerkesztőjeként megakasztotta azt a spontán elindult tisztulási folyamatot, amely a nézők milliói számára észlelhető módon, érezhetően és fokozatosan egyre nagyobb teret adott a szakmaiságnak, és egyre kevésbé engedett bármiféle külső, elsősorban politikai érdeknek, lojalitásnak. Lehet, hogy maga se vette észre, de épp ő volt az, aki 1990 elején visszalökte a televíziós hírszerkesztést a „pártos” szocialista sajtógyakorlatba, amelyben a kenyéradó gazdának való megfelelés felülírja a szakmai követelményeket. A racionális szakmai alapot nélkülöző főszerkesztő váltás üzenete világos volt a közmédiában dolgozó szerkesztőknek, újságíróknak: a szakmai tudás nem számít, csak a lojalitás. Amiből persze következik a félelem, a gyávaság, a megalkuvás, a politikai akarat „elvszerű” vagy „elvtelen” kiszolgálása.

De mi lett Pálfy G. többi javaslatával? A műholddal, a Kárpát-medenceiséggel, a határontúliakkal? A mából visszanézve világosan látható, hogy a későbbi Híradó-főszerkesztő már 1989-ben a majd csak 1992-ben megvalósuló Duna Televízió koncepcióját vázolta fel. Valakiknek a fejében tehát már 1988 őszén, 1989 elején megvolt az a „B terv”, amivel újra majd csak 1992 nyarán, a Magyarok III. Világtalálkozóján állnak elő nyilvánosan, hogy aztán az Antall-kormány hathatós támogatásával, fél év alatt meg is valósítsák.

És hogy kik lehettek, akik titokban elgondolkodtak ezen? Minden bizonynyal köztük volt Csoóri Sándor, a későbbi Hungária Televízió Alapítvány első elnöke, aki kezdetben még olyan operatív feladatokat is vállalt, mint a majdani televízió székházának keresése. Ha Csoóri, akkor feltehető Timkó Iván, Zelnik József és Balogh Júlia jelenléte. Zelnik József Média-kollégium című írásában többször „szellemi szerelemgyerekének” nevezi a Duna Televíziót, sőt egy helyen azt írja, „én voltam az első elnöke” – tehát bízvást gondolhatjuk, hogy ott volt a létrehozásáról gondolkodók között. Állításunkat alátámasztja Makovecz Imre kijelentése: „Elég komoly szerepet játszott a Duna tévének a létrejöttében egy tipikus háttérember, aki ugyanakkor egy nagyon agyafúrt, nagyon kemény, nagy spieler. S ez a Zelnik József. (…) Zelnik Jóska komoly háttérmunkát végzett kezdetben a Duna Televíziónak a létrejöttében.” (In: http://www.
mmakademia.hu/ab/2/204.php) Timkó Iván a kilencvenes évek elején a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, majd a Csoóri elnökölte Magyarok Világszövetségében tevékenykedett, amely szervezet – többek közt – kamerák beszerzésével támogatta a Duna Televízió létrejöttét. Csoóri élettársa, Balogh Júlia – aki a nyolcvanas évek végén még a Magyar Televízió Czigány György vezette irodalmi és zenei főszerkesztőségének a munkatársa – a kezdetektől a mai napig megkerülhetetlen tényező a Duna Televíziónál. Szinte biztosra vehető, hogy Kőhalmi Ferenc (aki később még egy másik műholdas televízió, az Alfa Tévé milliárdokat felemésztő alapításába is belefogott), Lugossy Lászó, Jankovics Marcell is részt vállalalt a gondolkodásban és szervez(ked)ésben, ahogy utóbb mind szerepet is kaptak a létrejövő televízió működtetésében.

És persze van még valami, amiben Pálfy G. jól látta a jövőt. Felszólalásában kétségbe vonta, hogy van-e a „megújuláshoz” szükséges szellemi erőforrás a Magyar Televízióban. A Duna Televíziót tervezgető kör ugyanis valami miatt zsigerből gyűlölte a létező televíziót és annak munkatársait. Talán ezzel is magyarázható, hogy az intézmény indulásakor inkább a tévézéshez nem vagy alig konyító filmesekre építettek. (Természetesen azokra, akik a Filmszemlén lelkesen csatlakoztak a Magyar Televízió elleni „kiszerepezett” támadáshoz, és akik a Duna létrejöttével úgy érezték, végre „nekik” is van tévéjük. Amire szükségük volt azért is, hiszen addigra a magyar filmgyártás, különösen a MOVI-hoz köthető híradó- és dokumentumfilm-gyártás romokban hevert.) A televíziózás azonban szakma, így aztán a hozzá nem értés évtizednél is hoszszabban jól látszott a képernyőn, és máig tetten érhető az alacsony nézettségi adatokban. A Duna Televízió az egyik leglátványosabb (és legköltségesebb) megvalósulása annak az elsősorban a jobboldali politikához közel álló, nép-nemzeti érzelmeit önazonosításra használó értelmiségi körhöz köthető elképzelésnek, amely a párbeszéd, a vita, a nyílt konfrontáció helyett a kultúra intézményeinek megkettőzését tette gyakorlattá az elmúlt húsz évben.

Lugossy László a Filmszemlén „mesterséges közvélemény” megteremtésével vádolta meg a Kádár-korszak televízióját. 1989 februárjában valószínűleg még nem gondolta, hogy a rendszerváltás után ő maga is tevékeny szerepet vállal majd a hasonlóképpen hamis illúziót keltő kormánypropaganda terjesztésében – a Duna Televízió egyik vezetőjeként. Ahogy sajnálatos módon az általuk megálmodott és létrehozott intézmény is mesterségesnek bizonyult, mert nem a nézői igény, hanem a politikai akarat és érdek hozta létre. Pontosan tudjuk, hogy a határon túli magyarság a kilencvenes évek elején nem a Duna tévét szerette volna nézni, hanem azt a magyar nyelven beszélő televíziót, amit az anyaországi magyarok is néznek, a Magyar Televíziót. Ez a televízió azonban, elsősorban Csurka részéről, a legsúlyosabb politikai támadások kereszttüzében állt, és bár az MTV vezetőinek is volt elképzelésük arról, hogy el kellene juttatni a műsorát a határon túlra, erről a kormány és a mögötte meghúzódó, Csoóri dominálta értelmiségi holdudvar hallani sem akart. A határon túli magyarság ugyanis épp az ő tévéjük megalakításához szolgált – ürügyül. A Duna Televízió egyrészt a médiaháború és az MDF-en belüli politikai küzdelem, másrészt a filmesszakma gazdasági-egzisztenciális túlélési vágyának szülötte.

Csengey, Csoóri és Csurka számára az 1990. áprilisi MDF–SZDSZ-paktumból igazán csak a médiára vonatkozó megállapodás volt elfogadhatatlan. Antall ezzel ugyanis az ő – sajátjuknak érzett – birodalmukból hasított ki egy darabot, pedig Csurka a Világ című lapban félreérthetetlenül megfogalmazta: a média az övék. Antallnak tehát világosan értésére adták, hogy ebből nem engednek. Így aztán 1992-ben Csoóri és Csurka már egyre ingerültebben figyelték Antall és Kulin Ferenc – a demokrácia játékszabályait még megtartó – médiaküzdelmeit. Nem véletlen, hogy a Magyarok Világszövetsége elnökeként Csoóri Sándor épp akkor kezdeményezte nyilvánosan is a műholdas televízió létrehozását, amikor Göncz Árpád nem volt hajlandó felmenteni a két közmédiumelnököt, Gombár Csabát és Hankiss Elemért.

Csoóri biztosra ment: 1992 áprilisában Kőhalmi Ferenc, Péterfy András és még sokan mások jóvoltából már túl voltak az első kéthetes műholdas próbaadáson. (A műhold nemcsak azért volt fontos, mert fizikailag csak így lehetett a határon túli magyarságot elérni, hanem azért is, mert arra nem vonatkozott a frekvenciamoratórium, sőt az MDF–SZDSZ-paktum kétharmadossága sem.) És hogy a dolog még biztosabb legyen, Csoóri – úgy tűnik, Kőhalmi, Péterfy és a filmesek tudta nélkül – régi szellemi társával, Zelnik Józseffel már jó egy évvel korábban megalapíttatta az Eurion Rt.-t, amely aztán 1992 őszén, az immáron nem a MOVI, hanem Zelnik „hazai pályáján”, a Selyemgombolyító bázisán létre jövő televízió szervezeti hátterét adta. Egy magánvállalkozás, amely közpénzekből kezdi meg működését.

7

A két elektronikus médium és a magyarországi médiapolitika mind a mai napig azon a kényszerpályán halad, amelyet Csurka István és Pozsgay Imre kijelölt és örökül hagyott. Csurkához köthető „a győztesé a média” elgondolás, a hatalomhoz lojális, szolgáló jellegű sajtó egypártrendszeren túlnyúló továbbélése, valamint a politikai ellenfél ellenségként való meghatározása. A politikai reményeit vesztő Pozsgay „átka” pedig a független szakmai felügyelet lehetőségének elutasításában és a helyébe lépő pártok, társadalmi szervezetek, nem a szakmai (és nézői) érdekek szerint szerveződő ellenőrző jogosítványainak fennmaradásában ölt testet. És persze abban, hogy mindig lesz valaki, aki hajlandó az árulásra, és hajlandó együttműködni.

A két közmédium tehát az összes párt fogságába került. Tagadhatatlan, ehhez hozzájárult az is, hogy a rádiósok és a televíziósok a széthúzás, az egymás iránti bizalmatlanság, a gyávaság, az irigység, valamint a tolerancia, az előrelátás és a szakmai szolidaritás hiánya miatt feladták szakmai integritásukat, és a két nemzeti intézményt kiszolgáltatták a politikai erőknek. A rendszerváltás forgatagában nem maradt arra energiájuk, hogy a saját szakmájuk jövőjéről, a két intézménynek az új politikai helyzetben betöltendő szerepéről is elgondolkodjanak. És nem csupán a tájékoztatás új lehetőségeiről, hanem a Magyar Rádió és a rádiózás, valamint a Magyar Televízió és a magyarországi televíziózás egészéről.

A „társadalmi tudás újraelosztásának” két legfontosabb, minden magyar állampolgár számára hozzáférhető intézménye ma már csak vegetál. Az eltelt húsz év során állandó politikai ellenőrzés alatt, sőt a politika félrefordított tekintete mellett (vagy időnként annak aktív részvételével) a pártok és gazdasági érdekcsoportok anyagi támogatóivá silányultak. Elsősorban a televízió szerzett hosszú ideig lemoshatatlan bélyeget, hisz egy következmények nélküli országban politikusnak, értelmiséginek, mindenkinek egyszerűbb volt kijelenteni, hogy az „MTV pazarlóan gazdálkodik”, és soha nem megvizsgálni, hogy hová, kihez és miért folyik a közpénz. Ez soha nem volt országos, de még helyi „téma” sem. 1996 óta, törvényileg szabályozott elnökválasztási procedúrának álcázva, kurátornak nevezett képviselői révén a magyar politikai elit gyakorlatilag felmosta a folyosót a rádiózás és televíziózás sok kiváló szakemberével, Szinetár Miklóstól Friderikusz Sándoron át Baló Györgyig. (Bár őszintén szólva, a tények és a körülmények ismeretében mindegyiküknek nagy szerencséje, hogy nem ülhettek az elnöki székbe, hisz aki beleült, az kivétel nélkül pórul járt.) Mindez azonban a szakma baja, azé a szakmáé, amely soha nem volt olyan egységes és bátor, hogy kiálljon önmagáért – és a nézőkért.

A legnagyobb veszteség pedig a nézőket érte. De a nézők, az emberek se a szakmát, se a politikusokat, se a magát véleményformálónak tartó értelmiséget nem érdekelték. A rendszerváltás óta regnáló politikai elit számára (is) a köztelevízió politikai szócső, elképzeléseinek szolgai tolmácsolója a választók felé. A politikusok által formálisan és informálisan kialakított és működtetett rendszer pedig garantálja a lojalitás győzelmét a szakmaiság felett.

A véleményformáló értelmiség, ahogy 1989 előtt, úgy az elmúlt két évtizedben sem értette meg és ma sem érti a közszolgálati televízió lényegét. Talán kimondhatjuk: nem is akarja. Inkább úgy gondolja, hogy a magyar köztévé „rossz”, ergó a közszolgálati televíziózás mint olyan rossz. De mit várjunk attól a véleményformáló értelmiségtől, amelynek az se tűnt fel, hogy az ugyancsak közpénzekből fenntartott magyar filmgyártás az elmúlt húsz évben, a Szabó István rendezte Rokonokon kívül egyetlen klasszikus magyar regényből (Jókai, Jósika, Kemény, Mikszáth, Móricz, Móra, a sor hosszan folytatható) nem készített filmváltozatot? Mit várjunk azoktól az alkotó művészektől (írók, színészek, rendezők, előadóművészek, filmesek stb.), akiknek az sem tűnt fel, hogy a köszolgálat átpolitizálásával az elmúlt 15-20 évben közel 500-700 milliárd (vagy még több) forintot vont el közvetve-közvetlenül tőlük és a magyar kultúrától a politikai hatalom?

Ki fogja egyszer összeírni, hogy milyen veszteség érte a nézőket, bennünket, hazánkat, Magyarországot? Azoknak a műveknek a hiányával, amelyek kulturális közösséggé alakíthatták volna az elmúlt húsz év Magyarországát, amelyek segítettek volna a nézőknek (az előfizetőknek, az adófizetőknek, az embereknek) a rendszerváltás sokkjából felépülni, egészséges nemzetté válni. Azokéval, amelyek lehetőséget teremtettek volna nemcsak az elmúlt húsz év, hanem az egész 20. század konfliktusainak, traumáinak kibeszélésére, megértésére. Hiszen erre való a művészet, erre való az igényes tömegkultúra, és erre „szolgálhatna” a közszolgálati televízió.