„Hiába hivatkozol a három gyermekedre: AZOK MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI, az OLÁHSÁGOT GYARAPÍTÓ, mocskos multináci szellemben nőnek fel Miattad! TE SZÉKELY NEMZET MOCSKA-SZÉGYENE:  a párom sepsiszentgyörgyi székely leány, (asszony immár), apósék meg a TE FAJTÁDAT úgy vetik meg, hogy aggály nélkül EMELNÉK RÁD A FEJSZÉT, nemzetáruló söpredék! S igen: KI FOGUNK NYÍRNI, rohadék!!!”

Április 7-én érkezett ez a levél, a reggeli órákban nyitottam ki. Napi levelezésemet néztem át épp a konyhaasztalon – ennek sarkán szoktam dolgozni, félig az ölemben billeg a gép, félig az asztallapon –, amikor rábukkantam. Feladója Gyarmati Pál. Fogalmam sincs, hogy ki ő, valós személy vagy internetes álca. Ahogy olvastam sorait, karnyújtásnyira gőzölgött tőlem a kávém, és ott tornyosult mellette az egyik fiam angolkönyve-füzete, rendszerint itthon felejtett tízóraija. Biztosan azért felejtette otthon aznap reggel, mert betemette az asztalon szétterülő napi sajtó, vagy a másik fiam, ki tudja miért, még áprilisban is elöl hányódó sapkája.

Csütörtök van, gondoltam először, amikor elolvastam a levelet, és lepergett előttem a hétfő is, a kedd, meg a szerda, a békaügetésben végigloholt hét, és a felsejlő hétvége, ott lüktetett bennem a ritmus, amit élek, a napi levelek, szövegek, a tízóraira kent vajas-sonkás kenyerek és a sapkák sűrű szövetében.

Nem is értem, hogy fér el ennyi minden ezen az asztalon – ez volt a második gondolatom, és harmadik egészen pontosan az volt, hogy számolom a gondolataimat. Tetten akartam magamban érni valamit. Számon kérni az asztali rendetlenségeket, az egymásra dobált, félig emésztett cikkeket, a gyereknek eszébe nem juttatott tízórait. És akkor még itt van ez a levél is – sóhajtottam, és tudtam, hogy ez most itt a negyedik gondolat, elértem hát valahova. „Is” – nyomtam meg a ki nem mondott gondolat utolsó szavát, mintha helye lenne ennek a nem kért, nem várt mondat- és érzéssornak a többi közt. Az ember elteszi végül a cipőjét, a zokniját, megissza a kávéját, elöblíti maga után (is) a csészét. Rendet rak. De mit tesz az ilyen levelekkel?

Mi hát ez a levél? Egész áprilisban ezen gondolkodtam.

Először is, mi van, ha nem nekem szól? Sehol nem írja az elején a nevem, sem a vezeték-, sem az utónevem, annak becézett vagy elferdített formái sem szerepelnek a szövegben. Még annyi sem áll ott, hogy: „Hé!” Ha lenne valami megszólítás, bármilyen formájú, akár valami mélyről fortyanó, bűzös böffenet is, akkor tudnám, hogy nekem szól a levél. Hogy nekem kell mélyre szívni, amit kipárolog. Meglenne a szereposztás, és tudnám, miféle drámába osztott szerepet nekem itt a szerző.

Persze hogy nekem szól a szöveg, az én címemre érkezett, látható az igyekezet a személyességre, mégsem ér el a levél írója hozzám. Tudja a nevem, talán még az anyám nevét is, ha kell, valószínűleg el tudja szavalni mindazt, amit a lakosság-nyilvántartó nyilvántart rólam. Lehet, hogy nem is él messze, ha akar, benézhet az ablakon. És ismeri az asztalt borító lapok fejlécén a címet, látja maga előtt a kávét és a kávéscsészén a rajzot, tud a vajas-sonkás szendvicsről piros kockás szalvétába csomagolva. Az is lehet, hogy messze él. De nem kell benéznie az ablakon. A közelnek és a távolnak immár semmi értelme nincs. Ugyanazok a kávék, ugyanazok a lapok, ugyanolyan két kenyér közé szorított napi falatok jutnak mindannyiunknak. Összezárva élünk így együtt, levélírók és meg nem szólítottak. Nem kell ide megszólítás. Hiába keresek kifogásokat. Ő a szerző, én az olvasó. Egyikünk a fenyegető, másikunk a fenyegetett, nincs kibúvó. A nyakamba liheg ez a levél.

„Hiába hivatkozol a három gyermekedre” – olvasom az első sort, és az itthon felejtett tízóraira, angolkönyvre nézek, és belátom, hiába. Tényleg összeérnek a hiábavalóságok. Végül is mindenki felelős a saját angolkönyvéért, tízóraijáért, a lihegéséért és a fenyegető leveléért, úgyhogy itt akár abba is hagyhatnám a nem nekem szóló szöveget, de az első mondat kettősponttal nem ér véget. A hiábavalóság túlmutat az általam elismert korlátokon. „AZOK” – folytatja a szerző, csupa nagybetűre váltva, és azt gondolom, hogy szorong. Attól tart, hogy kisbetűkkel nem tudná kellő erővel megtartani a figyelmemet. Pedig dehogy, felkapom a fejem. Nem „azok”, hanem „ők”, szólal meg bennem a felelős családtag és gyakorló szerkesztő. És többször, minden nagybetűt alaposan megmászva végigjárom a mondatot, a „MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI”-t és „az OLÁHSÁGOT GYARAPÍTÓ”-t külön-külön is elolvasom. Ez a „magyar identitás” milyen ártatlan dolog, vonok mérleget, bárhol belebotolhatnék, szakszövegekben és magánlevelekben, híradókban és női magazinokban egyaránt. Hányszor elkomolykodjuk-csacsogjuk.

Vajon ki a levélíró? Gyakorló szakszövegelő, indulatosan magánlevelező, híradófaló, titkon női magazint lapozó? És itt van ez a veretes „oláhságot gyarapítás”. Magyar-ság, oláh-ság. Ez milyen érdekes. Azt még nem hallottam Magyarországon, hogy roma-ság, azt is ritkán, hogy cigányság. A ságot ki kell érdemelni. Az oláhk (vö. oláhok) már kiérdemelték. Ez a „gyarapítás” pedig egészen himnikus. Világok és évszázadok néznek farkasszemet itt „azokban”, „őkben” – vonok mérleget. Vajon miért kapott csupa kisbetűt a „mocskos multináci szellem” az oláhsággal szemben? Akkor már inkább az oláhság, mint a „multináciság”? Ki tudja. Az óriás és a törpe szavak töredezett szöveggé állnak össze, hiába sorszámozom a gondolataimat.

„TE SZÉKELY NEMZET MOCSKA-SZÉGYENE” – ebben sincs ugyan benne a nevem, de végre legalább egy rövidke „TE”-re futja. Én vagyok a mocska-szégyene, és azon gondolkozom, vajon mi lenne, ha csak „mocsok” vagy ha csak „szégyen” lennék. Olyasmi ez, mint az „ingyom-bingyom”, vagy a „cicus-micus”. Muszáj ezt így mondani: „mocska-szégyene”, mert azt se szoktuk mondani, pőrén, hogy „ingyom”, és nem biggyesztjük oda, hogy „micus”. „A párom sepsiszentgyörgyi székely leány” – folytatódik csupa kisbetűkkel a szöveg, értem én, ez olyan, mint a „multináci szellem”, de semmiképpen sem azonos „az OLÁHSÁGOT GYARAPÍTÓ” értékével. Mi vagyunk a fontos, egymással szemben álló mellékszereplők: a székely leányok és a multinácik.

Akármilyen kicsike is ez, de mesei, egyszeri „székely leány” – most már biztos vagyok, hogy nemcsak gyávaság van a megszólítani nem tudó levél mögött, hanem szemérmesség is. Nem csak fenyegetés, de maga- és asszonymutogatás is. Emberem, ez a messziről is nyakamba lihegő levélíró nem is mondani akar valamit, csak úgy beszélni, elbeszélni. Megosztani a reggeli gőzölgő kávét és a székely leányt, aki jutott neki, elnyerte a kezét, és lehet, hogy nyert hozzá még egy fele (erdélyi, sepsiszentgyörgyi) királyságot is.

Birtokon belül van, értem én, és férfi, akinek párja van. Buksi kis feje, hogy örül neki. „(asszony immár)” – folytatódik a levél zárójeles vallomással, és tudom én, mi minden burjánzik a zárójelek mögött, milyen asszonnyá tétel, férfimunka, micsoda párosodás. Mikorra ideérek, egészen megenyhülök az „azok” miatt, és már csak a nyelvem hegyén ciccegtetem a mocska-szégyenét (a becézést, ami a székely leánnyal szemben nekem jutott), mert tudom, hogy hiába a sok égbe nyúló nagybetű, mikor az igazi történet ezek között a zárójelek között zajlik. „apósomék” – írja a páros férfi, és érzem, hogyan ránt vissza a nemzetek, identitások (ságok) évszázados múltjából a jelen familiaritásába.

Hanem itt van ez a „meg”, ez az „apósomék meg” szóösszetétel: most kezdem érteni a levél ívét. Én hiába, mert apósáék meg. Ő is (a meg nem szólító) és a székely leány is (aki asszony immár), de főleg apósáék meg. Sokan vannak ellenem, nincs mit tennem. Az már tényleg apró betűs kiegészítés, hogy „aggály nélkül”, az „EMELNÉK RÁD A FEJSZÉT” pedig csak tájíz, mint a mocska-szégyene. A „nemzetáruló söpredék” is csupa apró betű, pedig körülbelül ugyanazt jelenti, mint a „magyar identitás nélküli” és az „oláhságot gyarapító” – vajon miért nem érdemelt ugyanolyan tisztes betűméretet, mint az utóbbiak, vagy mint a fejsze? Nem merengek, nem az én dolgom. Különben is, a kocka, a fejsze el van vetve.

„S igen” – zárul a levél, mintha én egyetlenegy sóhajjal is mondtam volna eddig nemet, mintha lenne bennem bármiféle ellenállás ezen a napfényes áprilisi délelőttön, amelyet most határozott akarattal el kellene törölni. „KI FOGUNK NYÍRNI”, kiabálják megint a betűk, végre úgy és ott, ahogyan ez a fenyegető levelekben lenni szokott. Vajon kik lehetnek azok, akik engem ki fognak nyírni? A székely leány párja és immár asszonya? Társulnak még az apósáék meg? Kik lehetnek ez a fogunk? Ez a nemzeti szent család? Jönnek majd ellenemre egyszer, a jövőben, rám, a multinácira, azokra, az oláhságot gyarapítókra, és össze fogunk csapni. Akkor majd felállok a reggelizőasztal sarkán billegő számítógép mellől.

„rohadék” – zárul a levél, és járul még ehhez három felkiáltójel is, és megkönynyebbülök. Másodikban kaptam még ehhez hasonló üzenetet, már nem is emlékszem, mit követtem el akkor, csak a gyermek-nép haragra, és a rohadékozásra. És arra, hogy hosszan vizslattam az iskolástáskám alján fonnyadó almát, hogy megértsem, miért is nevez engem a köz (1-es számú, volt Rákóczi Ferenc Általános Iskola, Szatmárnémeti, 1984., II. C osztály) rohadéknak.

Na jó, bevallom. Semmit sem értek ebből az egészből igazából. Csak ezt a szöveg végén szorosan egymáshoz tapadó három felkiáltójelet. Ezt értem. Bennem is vannak ilyenek. Meg sok-sok kérdőjel, kettős- sőt hármaspontok, fityegő vesszők. Nem kerülnek bele alá nem írt, megszólítás nélküli levelekbe, de attól még vannak. Kemény munkával keresek helyet, hozzájuk méltó szöveget nekik. Nem könnyű ez. Ha nem volna ebben a levélben az a zárójel és az az immár asszony, hát komolyan mondom, meg se kellett volna írni. De benne volt, és én értem a férfit, az asszonynyá tevőt, hogy legalább egy meg nem szólító és alá nem írt levél erejéig felmeredtek benne a felkiáltójelek.

Kapcsolódó írások:

1. Parászka Boróka: Székely szív, oroszláncsók „Székelyföld a magyarság szíve.” „Ha kell, megcsókolom azt az oroszlánt...
2. Parászka Boróka: Magyarvallás Októberben népszámlálási kampány volt, rosszul sikerült. Sokáig próbáltam úgy tenni,...
3. Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...
4. Parászka Boróka: A kórus támadása Mindig tudtam, hogy egyszer ki fogom húzni a gyufát, ennek...
5. Parászka Boróka: A vásárhelyi balhé Botrányos beszélgetés volt a marosvásárhelyi színház jövőjéről, jelenéről december elején:...